Születésnap

Születésnap. Az egyik legvarázslatosabb nap az évben. Legfőképpen az ünnepeltnek. Mert a köszöntésben érzi, hogy nem feledkeztek meg róla, és a szeretet hangja megdobban minden egyes felé elhangzó szóban.

Születésnap. Minden évben egy nap, ami csak az ünnepelté, a tiéd. Semmi máshoz nem hasonlítható. Másképp kel fel még a Nap is, fénye tündöklőbb mindennél még akkor is, ha már legszívesebben nem számolnád, hogy ez pontosan hányadik születésnap is. Mégis különleges és csak a tied, és azoké, akik veled vannak, neked örülnek, és a szemük pillantásából is érzed a szeretetet. A szeretetet, ami titeket egybefont már rég, s nem kopott meg a fénye sohasem. A viszontagságok között sem, sőt még erősebb és lángolóbb lett. Még szorosabb közöttetek a kötelék, amit nem szakíthat senki és semmi szét.

December van. Egy másik születésnapra készülsz, készülünk. Egy olyan születésnapra, ahol az ünnepeltet mindenki ismeri, legalábbis hallott már róla valamit. Legalább a nevét, legalább annyit, hogy a szeretet volt a lényege, s adott, akinek csak tudott. Adott reményt, amikor a sötétlő árnyak feketére festették a hajnalt is, és a pirkadat fénye alig ért el a szívig. Adott hitet, amikor az ész már kudarcot vallott, és értetlenül kutatta az emberi labirintust, de a hittel feltöltekezett lélek mégis kijutott. Adott erőt, amikor már a kéz lehanyatlani látszott, s a lélek roskadva merengett a szakadék felett, azután megtörtént a csoda, és a lélek igazi lángolással nekirugaszkodott a lehetetlenségnek. És legyőzetett mindaz a szó, gondolat és érzés, ami mélyre húz. Legyőzetett, és a lelked békességgel telt meg.

    Születésnapra készülsz, készülünk. A készülődés forgatagában annyi minden lefoglal, hogy a karácsonyi születésnap tökéletes legyen. A sok tennivaló között az ajándékokra is gondolsz. Az ajándékokra, hogy majd csillogó szempárok örvendezzenek felette, elakadt lélegzettel. Mert szívük régi vágya immár valóságos, kézzel fogható. Ám eltűnődsz azon, hogy az igazi ajándékot megkapták már, s megkapják minden nap. Mert az ajándék valójában az, ha a lélek a vágyott világ és a valóság határán békességet kap. Az igazi ajándék az, ami a másik ember lelkének a fényévé lesz. Igaz reményt ad ott, hol a szem sugara alig csillan meg. Az igazi ajándék az, amikor az útvesztőben veszteglő lélek erőt nyerve elindul, és nem ismer lehetetlent. S erő születik meg ott, hol korábban a lendület csak veszni látszott, és az elgyengült kéz lehanyatlott. Az igazi ajándék maga a szeretet, ami egyszerűen csak átölel és melegséggel tölt el, s énekli, hogy az életed az álmok világa lehet. Mert ahol szeretet van, ott az álmok minden nap valósággá válnak. Apró lépésekben igaz, de a tenger is apró cseppekből épül fel, és végül a leghatalmasabbá lesz.
   Születésnap. December 24-e oly sok szépséget, álmot, titkot, áhítatot és szeretetet rejt, melyek fókusza az ünnepeltben van, és benned is, mert nem mindegy, hogy ezt a sok kincset hogyan fogadod, s adod át karácsony előtt, karácsonykor és karácsony után.
   Születésnap. Az egyik legvarázslatosabb nap az évben. Legfőképp az ünnepeltnek. Mert a köszöntés megmutatja, hogy az ünnepelt személye nem merült még a feledés homályába, és a szeretet hangja megdobban minden egyes elhangzó szóban. Ha a jászolban megszületett gyermek lelkének fénye a szívedet átmelegíti, akkor minden napod az ő születésnapjának az ünnepévé lesz. Nehézségek között és az örömök napjaiban egyaránt, mert Lélekben ma is itt van az, aki megújult reményt, igazi hitet, erőt és szeretet ad. Mert vannak melletted érző emberek, akiknek te is ugyanezeket a kincseket adhatod tovább. A szeretet pedig közöttetek egyre erősebb lesz, amely legyőzhetetlen és hatalmas tengerré duzzad, s nincsen senki és semmi, ami a szeretet tengerének gátat szabhatna.

Várakozás és rohanás

Várakozás és rohanás, egyszerre érzed, hogy megáll az idő és azt is, hogy kifut a kezedből. Mintha soha nem jönne el a holnap. Közben sietsz, hogy elérd minél hamarabb az álmodat. De mintha a holnap már el is múlt volna. Egyszerre eltűnődsz, hogy el sem jött vagy tovatűnt a pillanat, ami egészen betölthetett és boldoggá tehetett volna.

    Várakozásban és futásban vagy, hogy a boldogságot megleld, és azt kívánod, hogy azt többé már nem veszítsd el. Ne csak egy pillanat foglya legyen, ami egyszer-egyszer volt, eljött, azután eltűnt.

      Várakozás és rohanás, maga az életed. Az életed, ami éppen ezért túl hosszú és túl rövid egyszerre. Amit elérsz, könnyen eltörpül, semmivé lesz hamar, és a szívedben születő új vágyak mindig azzal szembesítenek, mivel lehetne még több, teljesebb az életed, mi az, amit még elérhetsz. Bár az igaz, hogy a küzdés, a célokhoz vezető út is maga a boldogság, s így születik meg benned az örömmel végzett munka csodálatos érzése. Ám ha csak ennek szenteled magad teljesen, előbb vagy utóbb megfogyatkozik a lendületed. Hisz mégiscsak ember, érző lélekkel, kinek létszükséglete a megélt szeretet, és annak megtapasztalása, hogy kell valami több, kell a közösség, kell a család, kell a barátok jelenléte. Kell az az ember, aki osztozik veled mindenen. Az álmokon, és a hozzájuk vezető kacskaringós utakon, a nehéznek mondott és a súlyosnak érzett pillanatokon. Kell az az ember, aki nem engedi el, csak fogja a kezed. Fogja, amikor húzni kell, mert mélyebben érzed magad. Kell az az ember, aki lágyan érinti, amikor lélekben magaslaton vagy. Kell az az ember, aki jóleső melegséggel szorítja, amikor oly kietlennek érzel mindent körülötted, és keresed azt, ami fényt hozhatna újra a szemedbe. S amikor keresed, várod vagy futsz a boldogság fénye után, rádöbbensz, hogy mégis megvan, mert van valaki melletted és fogja a kezed.

     A boldogsághoz nem tapad rang, hatalom vagy vagyon - bár sokszor sokan úgy értelmezik, hogy a boldogság e három dolog gyermeke. Valójában nem, mert a boldogság az, amikor együtt vagy, lehetsz azzal, akit szeretsz, és aki feltétel nélkül csak egyszerűen szeret. Minden más kicsinnyé lesz. Minden más, ami olykor hatalmasnak látszik: a versenyfutás az idővel, önmagaddal, a sok feladattal, az árnyakkal, amelyek megemészteni akarnak.

        Várakozásban és futásban vagy, és most egy közeli boldogság képe sejlik fel, amit majd az ünnep fed fel előtted teljes egészében. Várod, s sietteted, úgy mint a gyermekek. A meghitt együttlét örömének előízét azonban már érzed, de közben tudod, hogy oly sok tennivaló van  hátra még. Mégis, már most a harmónia átjár. S nem vársz az ünnepig, sem a vágyott álmok testetöltéséig, már ma a hófehér terítővel terített asztal felett, egy gyönyörű hófehér koszorú mellett meggyújtod a gyertyát. Mintha az idő megállna, csak pislog a fény, s egyszerre táncot jár, együtt énekeltek beszélgettek. Nincs semmi más csak az együttlét öröme, az egyszerű és a tiszta boldogság. S a lelked már nem vár, és nem rohan semmi után.

Napsugár virág

Még jó volt az idő, ami önkéntelenül is hívogatott egy kis sétára, kora ősszel egy tágas, zöld mezőre.  A zöld mező igazi oázis a nagyvárosi forgatag után. Kényelmesen elfér egymás mellett a sok ember, akik egyébként máskor csak sietve szaladnak előre, s fel sem veszik, hogy beleütköznek egymás vállába, és közben úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. S tényleg semmi sem történt, mert a nagyvárosban ez természetes. Most azonban nincsen ilyen. Most más a természetes. Mindenkinek megvan a személyes tere. S még több. Mert a zöldellő mező maga a szabadság. Szaladhatsz, amerre akarsz. Csak kis szigetek vannak, ahol a máskor rohanó emberek nyugodtan üldögélnek egy pokrócon, és élvezik a nap utolsó lélekmelengető sugarait. Mintha megállna a máskor rohanó idő. Te is élvezed, ám még nem nyugodt szigetet keresve, hanem szaladva, mintha meghódításra várna az addig számodra fel nem derített terület. Keresed az elejét, a végét, és rájössz, hogy nincsen ilyen. Mindig van tovább.

        Nem vagy egyedül. Nem azért, mert itt is sok embert látsz. Hanem azért, mert az oldalon van egy szőke, göndör fürtös kislány. Egy kislány, aki mióta megszületett, a részed. Nélküle nem létezel, és ő sem nélküled. Együtt néztek a világ ezernyi csodájára, és együtt szaladtok most szélsebesen a mezőn, kacagva, fogócskát játszva, s közben a szemetek is nevet. Ám ez a szőke, göndör fürtös kislány a zöldellő réten hirtelen megáll és felkiált:

- Mennyi napsugár virág van itt! - te meghőkölsz egy pillanatra, és próbálod magadban helyére igazítani a szavak jelentését. - Napsugár virág? - kérdezed.

- Igen, az, nézd! - és a kislány már mutatja is, és mondja, mondja tovább. - Ennek a virágnak napsugár szirmai vannak - s nézi a virágot minden másról elfelejtkezve. Már mondanád, hogy nem napsugár virág az, hanem pitypang. De torkodon akad a szó, mert érzed, hogy a napsugár virág valóban a legtalálóbb kifejezés. És belemész a játékba,  és csodálod vele együtt a napsugár virág szirmait. Már el is képzeled, hogyan született, és mesélni kezded. 

- Egykor a Napnak a sugarai a földre költöztek egy virág képében, hogyha az emberek lefelé tekintenek, akkor is lássák a Napot egy törékeny virág képében. Egy törékeny virágban, amit az ember talán észre sem, ha látja, mert oly természetes a jelenléte. De te most felfigyeltél rá!   
     A kislány a fűre telepedve tovább csodálja a kis virágot, majd így szól: - A Nap itt van előttem, és megérinthetem - s finom érintéssel cirógatja a virág szirmait, óvatosan nehogy kárt tegyen benne. 

- Nézz szét, mennyi napsugár virág borítja a mezőt. Mintha minden embernek lenne egy saját virága, egy Napja, ami mindig fénnyel, erővel és békességgel tölti fel, amikor rosszul érzi magát. - mondod neki, s folytatnád tovább hangosan is a gondolataid sorát, de látod, hogy a szőke, göndör fürtös kislány lelke még érintetlen a rossztól. S némán beszélsz tovább,  de tudod, hogy eljön majd az idő, amikor hangosan is el kell mondanod a gondolataidat neki. De ennek megvan és meg lesz az ideje, addig marad a csend. Az élet keménységét nem lehet, nem szabad idő előtt felfedned.

        A mezőn a napsugár virágot együtt csodálva felfakadnak és felszakadnak belőled az érzések. Felsóhajtasz, mert itt van előtettek ez a tökéletes napsugár virág, aminek szépségére az emberek oly ritkán csodálkoznak rá. Pedig nincsen mező, de még árokpart sem napsugár virág nélkül. Felnézel az Égre, és arra gondolsz, hogy a Nap fénye is természetes, amit alig észlelnek az emberek. Általában csak akkor keresik, ha éppen felhők takarják el. Mert ami nincs, mindig az hiányzik. Hányszor beborult már az ég feletted is, és tétován, kétségbeesetten kerested az eltűnt fénysugarakat. Azután megtaláltad, hol az égbolton, hol a mezőn, mert akár felfelé, akár lefelé néztél, észrevetted, hogy a szeretet, az erő és a reménység fénye nem aludt ki. Csak jobban ki kellett nyitni a szemed, hogy  megtanuld, hogy a napsugár jelenléte bármennyire is természetes, vagy bármennyire is el akarják rejteni a sötét fellegek, mindig kell a törekvés a szívedbe, hogy a napsugarat újra felfedezd, és ne csupán a sötétség jelenlétével elégedj meg!

       Az, hogy az élet ott lüktet benned, és ott lüktet melletted a napsugár virágban maga a csoda. Nem szakítanád le semmiért ezt a kis virágot, mert azzal maga az élet törne meg. Te nem, te nem tennél ilyet. De van, aki megteszi helyetted. Megteszi, mert a magától való csoda zavarja. Uralmat akar felette, és az életére is tör, hogy többé ne illatozzon senkinek sem, és ne hozza közel senkihez az Égen ragyogó Napnak sugarát. Hogy az legyen természetes, hogy borúban, sötétségben, gyűlöletben is eltelhet az élet. Pedig ez micsoda pazarlás! Aki nem látja, nem értékeli a Napnak sugarát, és semmibe veszi a mezőn illatozó egyszerű kis virágot, nem is él igazán, és elveszíti az életét, mert valójában nem is él. Ha az ember mégis  leszakítja   vagy  eltapossa a napsugár virágot, akkor nem csupán  e virág halálát okozza, hanem a saját életét dönti alkonyba. Mert a pillanat heve, hogy leszakíthatja magának a virágot, vagy az az érzés, hogy eltaposhatja, teljesen a hatalmába keríti, és eljut arra a pontra, hogy önmagán kívül nem számít senki, s az igaz emberi  érzéseknek csak hűlt helye van.  Mégis aki ezt megteszi, általában nincsen tudatában saját tettének súlyával, és ezért könnyedén pusztítja el a virágot, ami nem ártott korábban neki semmit sem. Csak annyi volt a bűne, hogy az Égi Nap hírnökeként megmutatta, hogy a szeretet, az erő és a reménység a földön igenis jelen lehet, és érdemes hinni, bízni, s emberként is lehetséges napsugár virágként élni.

       Ám e koraőszi napon, előtted most ott van egy napsugár virág, és e törékeny virágra nézel, és újra érzed, hogy a Napnak fénye közel van. S te is, mint a szőke, göndör fürtös kislány, megérintheted.

    Az idő maga az örökkévalóság. Még mindig csendben ültök a mezőn. A szőke, göndör fürtös kislány nézi és simogatja a törékeny virágszálat, amit nem akar leszakítani. Benned pedig némám beszélnek a gondolatok.

         Majd egy hirtelen mozdulattal kiteríted te is a pokrócot. Mindketten rá fekszetek, és egy kis szigetet alkottok, ahonnan együtt csodáljátok az eget, a felhőkön megcsillanó napsugarakat. Majd a következő pillanatban a Nap földi tükörképében, a napsugár virágban gyönyörködik szívetek… és a tiszta fény betölt titeket teljesen…  

Az örök fiatalság titka

Az örök fiatalság titka örök kérdés és keresés. Pedig közelebb van a megfejtés, mint reméled. Nem a távoli jövő rejtelme. Már itt van, a szívedben. Csak emlékezni kell. Emlékezni arra, hogy milyen volt, amikor gyermek és ifjú voltál, tele kíváncsisággal, kérdéssel, izgalommal, lelkesedéssel és a meg nem elégedés indulatával. Emlékezni kell, mert ezeket könnyen ellepi a feledés pora, és az élet maga. Mert ha az életbe jobban belekóstolsz, látod és érzed, hogy fakítja benned a színeket az ellentmondások küzdelme. Harcol, küzd egymással az érdek és az érdektelenség, mert van, akinek megmarad a cselekvési iránya, más azonban elveszíti hamar. Van, akinél az érdek mindennél hangosabb, és mindent kisöpör, az izzó tűz az együttérzést és az együttgondolkodást hamuvá porlasztja. Csak kiégett romok maradnak hátra. Felsejlik a hiábavalóság érzése. Mintha semmi jónak nem lenne értelme. Egyre kevesebb az izgalom benned, és a lelkesedés, ha meg is jelenik, nem tündököl úgy, mint korábban. Mintha az ifjonti lángot, amivel megváltani és jobbá akartad tenni egykor a  világot, megtépázta volna a múló idő vihara. Ám olykor mégis feltámad benned a régi izzás, és ezzel együtt az a vágy, hogy  az örök fiatalság titka a tied legyen, hogy olyan legyen a szíved, a lelked, mint évekkel ezelőtt volt, mielőtt ellepte volna a sok por, mielőtt belekóstoltál igazán az életbe.
        Mégis mit tehetsz, hogy az ifjonti lángolás benned ne tiszavirág-életű, ne csak egy epizód legyen? Hallod morajlását annak a  keserű  mondatnak, hogy a világ menetét nem változtathatod meg. Mégis ott lüktet benned, a mit tehetsz kérdése, mit tehetsz, hogy örökre fiatal maradjon a lelked? A válasz egyszerű: figyelj a gyermekekre, és érezd finom rezdülésüket! Érezd a kíváncsiság határtalanságát, érezd azt, hogy a világ nyitott karral vár és bármit elérhetsz, valójában semmi sem lehetetlen! Érezd, hogy lehet másnak lenni, lehet jónak lenni, álmokat elérni, igenis lehet széllel szemben (is) haladni! Ahogy átadod magad egy dallam hullámzásának, úgy hangolódj rá a gyermeki lélek valóságára! S megtörténik a csoda, tied lesz, amire vágysz. A fiatalság lángja a szívedbe költözik, újra éled ugyanazt a kíváncsisággal teli izgatottságot, tele akarással, ezernyi vággyal, amely nem ismer lehetetlent. Újra éled a csodás várakozással teli lelkesedést, igaz már érettebben, de ugyanolyan lendülettel. Hisz a gyermeki lélek nyitottsága téged is arra késztet, hogy lelkedbe ne zárkózz be, és ne öregedj bele az életbe! Az élet, a világ igazi képeskönyvvé lesz! Újra megtanulsz látni, kérdezni, gondolkodni, és nem elégít ki a miért ilyen a világ folyama kérdésére adott egyszerű válaszok sora. Azok az egyszerű válaszok, amelyek csupán régi ismeretekre, a megszokásra, a beletörődésre hivatkoznak. Régen is így volt, ma sincsen és nem lehet másként. Lelkedben lázadsz ez ellen, mert ha ez így lenne, nem lett volna megújulás és előrehaladás sohasem. Az nem lehet, hogy a rossz belekövesedjen az életbe, és elfogadjuk csak azért, mert régen is így volt. A múlt tanítása éppen attól értékes, hogy az elődeink élete az igazság és az őszinteség iránti elkötelezésre tanít meg, és bátorít a régiek emléke, hogy légy te is ugyanilyen tiszta lelkű és rendületlen ember.
           Egyszerre azon kapod magad, hogy úgy lüktet a szíved, és ver egyre izgatottabban, mint amikor egészen ifjú voltál. Szíved csupa lángolás, csupa hit és erő, és nincsen már semmi sehol semmi por. Az élet pedig tapasztalat, ami bölcsebbé tett abban, hogy hogyan   adj hangot a lelkesedésnek, és milyen úton járva teljesítsd be a világot megváltoztatni akaró szándékod. 
           Úgy érzed, mintha egészen ifjú lennél, és nem lenne mögötted oly sok év. Valójában az idő mégis eltelt, de ennek csak a pozitív előhangját érzed. Azt, hogy a világ közepén nem egy személyben állsz, hanem körülvesz egy csapat, egy család, akikre ha tekintesz azt érzed, hogy önmagadnál is fontosabbak. Nem egyszemélyes, hanem közös álmotok van, ami megvalósulásra, megvalósításra vár. Hisz nem elég csak vágyni, tenni és küzdeni is kell az álmokért, a célokért. Miként a gyermekek, nem vagy te sem veszteg és közömbös sohasem. Ha hátráltatni akarnak is, te mindjárt kettőt lépsz előre tele hittel és tűzzel. 
           Kimondod, hogy megtaláltad az örök fiatalság titkát. Azt a titkot, ami a lélek üdeségét fedi fel, és ha a világ oly sok ellentmondása el is akarná feledtetni veled, hogy ezt a titkot te ismered, akkor egyszerűen csak rátekintesz, és lélekben ráhangolódsz a gyermekekre. Bármilyen nehéz a helyzeted, úgy  tudsz úgy előre nézni, ahogyan a gyermekek oly egyszerű tisztasággal teszik. Lelkesen az álmoknak rugaszkodsz neki, és nem azt mondod, hogy a kenyered javát már megetted, hanem azt, hogy a java, az igaz álmok csodája még hátra van.
           Az örök fiatalság titka, csodája tulajdonképpen az, hogy a gyermeki lélekre rá tudsz hangolódni, sőt képes vagy gyermeki lélekkel élni, és álmokat álmodni. Van következő lépcső, amire fel kell lépni, van következő cél, amit el kell érni.

A lélek hangja

 A lélek hangja megcsillant, amikor szeme rám mosolygott. Bár szégyenlősen el akarta rejteni, hogy ne vegyem észre. Nem mondott semmit, de a tekintete megüzente, hogy mennyire boldog, és jólesik neki az, ami a fénylő napsugárból neki jut.

    Csendes kislány, ki többször hallgat, mint beszél. Szereti magában őrizni az érzéseit, ám vannak pillanatok, amikor kinyílik, mint egy virág, és beszél, kibeszéli megannyi benyomását, gondolatát, boldogságát és bánatát. Kinyílik, mint egy virág, ha csak ketten vagyunk, és minden háborítatlan, így teljes nyugalomban tudunk a múlt és a jelen történéseinek az elejére és a végére járni, helyre tenni mindent, azért küzdve, hogy megértsük miért ilyen világ, miért van benne annyi összevisszaság, zűrzavar, miért több a rossz, miért kevesebb a jó. Ezek a beszélgetések a legszebb pillanatok, neki és nekem is.

      A lélek hangja megszólal, amikor beszél hozzám, beszélget velem. Ám a legemelkedettebb pillanat az, amikor énekel. Teljesen átadja magát a dallamnak, és könnyet csal a szemembe, amikor nem beszél senki sem, csak ő, csak ő énekel. A teljes felszabadultság érzését adja át. Mintha egy tündér volna, aki egy csapásra hófehérré varázsol mindent, a tisztaság üde illata érződik csak. Eltűnődöm azon, hogy milyen jó is volna, ha valóban lennének tündérek, kik varázslatos erejükkel ugyanezt tennék, és egy szempillantás alatt harmóniát, békességet teremtenének. Nem lenne annyi széthúzás, nem lenne zűrzavar, csak az élet édes ízét érezné minden ember, és nem akarna felkavaró vihart, sem hömpölygő folyamot, nem akarna káoszt és zűrzavart, ami megfoszt téged és engem, amitől boldog lehetnék, amitől boldog lehetsz. Boldog, önfeledten, igazán és határtalanul. Édeni állapot lenne, ha minden ember tündérként élne, és saját fénysugarát fedné fel, és nem arra törne, hogy a másik fénysugarát borítsa éjszakába. Felsóhajtok, milyen szép is lenne ez, de az élet soha nem volt, és nem is lesz ilyen. Mégis vannak pillanatok, amikor eljön hozzád egy tündér, aki varázslatos erejével szórja reád az igazi fényt, megmutatva, hogy milyen is a tisztaság, az őszinteség és a harmónia. És ez a tündér most egy kislány, ki még minden szürkeség ellenére szivárványosan látja az életet, és egyszerűen csak hisz, és megmutatja, hogyan lehet őszintén, a lélek hangját dalolva élni, megüzenve, hogy többre nincsen szükség.
       Többre nincsen szükség, csak a lélek igazi hangjára, mennyei harmóniájára. Ha ezt a titkot sokan ismernék, mennyivel több tündér volna. Több tündér, pedig már látod, hogy a kevés is elég. Mert elég az, ha valaki egy nehéz órában meghallgat, és csendesen fogja a kezed. Elég, ha valaki bátorít, amikor már úgy érzed, hogy a világ oly szövevényes, hogy lassan elveszel benne. Elég, ha valaki csak tiszta lelkének sugarát szórja reád, és megerősít, hogy kiderül majd minden, s fényárban fog úszni az életed. Elég egy szó, egy tekintet, és érzed már, hogy egy, sőt kettő, három, négy tündér ismét a földre érkezett. S megérted, hogy a tündérek valóban léteznek, és nem is kell belőlük sok.
       A lélek hangja megcsillan, amikor a másik szeme reád mosolyog, és csak a szeretet ölt testet. A boldogság egyszerűen megszületik. Napfényes utána minden perc, óra. Nem azért, mert a világ kiismerhető lett. Nem azért, mert kevesebb lett benne a sötétség ereje, hanem azért, mert az örvénylő sötétség között egy tündér lelkének hangja megérintett. Egy tündér, egy kislány, egy barát, és hirtelen kivirágzik minden benned, és te is énekled, továbbadod a lélek hangjának tiszta dallamát.

Nem jelentkezik be

Az élet és a halál egyformán eljön, előzetes meghívás és köszönés nélkül. Mindkettő betoppan, és nem jelentkezik be. Bár olykor azt érzed, hogy tehetsz értük. Mintha az élet ajándéka felől dönthetnél, pedig nem. Az életedet csak kaptad. Ajándék, hogy élhetsz. Ajándék az is, ha gyermekeknek örülhetsz. 

Az élet és a halál egyformán eljön, előzetes meghívás és köszönés nélkül, nem jelentkezik be. A halállal azonban vége szakad a kapott ajándéknak. Ha racionálisan szemléled, keresed a magyarázatokat, hogy miért és hogyan érkezett, miért éppen akkor vette el azt, aki oly kedves volt neked. Ám ha már a magyarázatoknál tartasz, rájössz, ugyanúgy a halál érkezése lehetett volna hamarabb is, és később is, és másképp is. Leírni le lehet, hogy mi is az elmúlás, de összerakni a sok részletet, hogy mi vezetett éppen akkor az élet elveszítéséhez már nehezebb, és már-már lehetetlen. Mert mindig ott van, hogy mit lett volna, ha nem ez és ez történik, játszódik le, akkor ma is együtt lennétek, és együtt örülnétek az életnek. A mi lett volna ha, csak a képzelet játéka. Ám olykor jó egy kicsit elidőzni abban, hogy mit lett volna, ha most is élhetne az, aki már nincsen jelen az élet színpadán. Hogyan folytatódott volna a közös utatok, és a te életed miben lett volna más, ha veled marad, és nem szólítja el a halál?

Felsóhajtasz, mert sokszor vágytad az elmúlt évek alatt, bárcsak újra láthatnád, bárcsak tükröződne előtted égkék szeme, bárcsak hallanád hangját, ami maga a biztonság. Vágytad, hogy bárcsak elmondhatná, hogy mit érez, mit gondol, és mit tanácsol. Vágytad, hogy veled legyen, hogy együtt nézzetek szembe az élet küzdelmeivel. Vágytad, mint magára maradt gyermek, akinek még felnőtt fejjel is kell az apai tanács, szó, mert nélküle oly árva vagy. Vágytad és vágyod, hogy bárcsak ma is itt lenne, és az élet oly egyszerű lenne, ahogyan azt gyermekkorodban megélted. Ám eljött egykor a halál, meghívás és köszönés nélkül. És nem kérdezte meg, hogy készen álltok/ állsz-e? 

Úgy érzed, hogy a halál idő előtt érkezett, s ez még évek múltával is fájdalmasan hasít beléd, és az idő múlása minden, csak nem igazi gyógyír. A veszteség érzése megmarad. Ám érzed azt is, hogy mióta ő elment, mégis veled maradt. Mindig ott volt és van azóta is lelkedben a hangja, mintha beléd íródott volna az egész lénye, és azzal, hogy az ő életének fénye kihunyt, a tied kétszeres erővel kezdett egyszerre világítani a világban. A világban, amit sötét és kiismerhetetlen rengetegnek érzel, és nehéz eligazodni benne. Érzed, hogy az vagy, ami ő volt. Mintha ugyanazt a szívet kaptátok volna. Ám most már csak a Te szíveden dobbanhat meg az ő szíve. Nincsen itt, nem fogja kezed, de belül mégis ott van közelsége, szeretete és védelmező ölelése. Szavadban tükröződik az, amit megfogalmazott volna a jelenben. És már távolinak tűnik az árvaság érzése. Bár míg élsz, mindörökre árva vagy, szárnyaszegett fehér galamb.

Az élet és a halál egyformán eljön, nem jelentkezik be. Így felkészülési időt nem is hagy az embernek. Látszólag nem. De aztán rájössz, hogy mégis. Mert az idő, amit ő élt, és amit te most is élsz, felkészülés. S amikor eljön a halál miatti cezúra, akkor döbbensz rá, hogy eleget élt ahhoz, hogy soha ne veszítsd el őt, és érezd mindig a lelkedben azt, aki ő volt. 

Az élet és a halál egyformán eljön, nem jelentkezik be. Tudomásul venni az egyiket könnyebb, a másikat már sokkal nehezebb. S az idő múlása minden, csak nem segít neked ebben. Mégis megtalálod az egyensúlyt, ahogyan a kötéltáncosnak is sikerül az ég és a föld között vékony kötélen egyensúlyozva. És úgy élsz, hogy gyerekeid se rettenjenek meg, ha az élet és a halál érkezéséről kérdeznek. Neked úgy kell választ adni, ami a szavakon túl segíti őket abban, hogy megértsék, hogy akik elmennek, meghalnak örökséget hagynak. Olyan örökséget, aminek gazdagsága az élményekben és a szeretetben van. Olyan örökséget, aminek értéke a tiszta tekintet sugárzása. Mesélsz a múltról történeteket, amiben újra és újra megszólal elment édesapád hangja, és a megelevenedő történetek között mindig ránéztek a fényképére, ami a falon van. A fényképére, ami lehet, hogy már megsárgult, de a tiszta tekintete semmit sem kopott, és ma is reátok mosolyog.

       Az élet és halál egyformán eljön. Nem jelentkezik be. Az élet megajándékoz, a halál elvesz. De megmarad örökre a hang, a szó, a szeretet és a tiszta tekintet.

Elviszi a szél

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még felkavarja a port, ami fullaszt és levegőt is alig kapsz. A por beborít, a szemedet csak résnyire tudod kinyitni,

Elviszi a szél a fekete felhőket, ám előtte még alkonyba borul minden. Mintha az este közelegne, pedig nappal van, de a fekete felhők alatt csak homály van, és egy-két halvány fénysugár jelenik meg, ami jele annak, hogy Nap mégiscsak van. 

Az életben van, hogy megfogyatkozik a jó, és az a cudar benyomásod támad, mintha már a jó nem is létezne, csak a fellegek. Pedig a jó ugyanúgy megvan, egy-két halovány fénysugárban, és bíztat arra rendületlen, hogy higgy benne. Higgy akkor is, amikor csak a hited maradt meg, és nem lett martaléka a keserű tapasztalatnak! Higgy, ha tombol a vihar, ha port kavar a szél, higgy akkor is, ha oly nehéz eldönteni, hogy merre is lépj! Higgy, ha nehéz is, mert a jóért teszed a rossz ellenében! Higgy, mert ha nem teszed, nincsen semmid sem! Ha csak abban hiszel, amit látsz, az nem hit, csak tapasztalás. A régiek ezt így mondták ki: "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés." (Zsidókhoz írt levél 11,1) Ez ma sincs másként. A hit a remélt dolgok valósága, amire még ráborul a fekete felhő árnya, de az nem lehet, hogy fény ne törjön utat magának!

S íme elérkezel a kérdésekhez. Miért hiszel a jóban? Nem azért, mert már megtapasztaltad? Mi volt, ki volt előbb az ember vagy a jó? Vagy a kettő együtt született? Vagy az embert a jó előzte meg, és adott neki életet? Arra hajlasz, hogy kimondd, hogy a Jó előbb volt mint te, ám mégis hozzá teszed, hogy veled született. S mivel benned van a Jónak a Lelke, mint a virág, úgy bontja benned a szirmát, s nem tudsz mást tenni csak hinni rendületlen, még akkor is, ha körbevesznek olyan emberek, kiknek gonoszság az ösztöne. Mintha ők nem éreznék azt a belső dobbanást, mint te. Mintha számukra a pusztítás jelentene csak örömet. Nincsen semmi más csak a jónak és a szeretetnek a hűlt helye, mert amikor beszélnek, cselekednek, belülről akarják összetörni a lelkedet. Hisz számukra nem elég, hogy a port kavar a szél, és beborít teljesen, azt akarják, hogy a Jó belső fénye sötétüljön el örökre benned, és azt lásd, hogy a szél a fekete felhőket soha nem fújja el. Ám ez lehetetlen. Mert a Jó a lényeged. 

A szíved minden húrja pattanásig feszül, és van hogy úgy érzed, hogy szét is szakadt már, és a Sátán táncot jár.  Hisz túl sok volt már és túl sok a felleg, és szeretnél már fellélegezni, és egyszerűen csak élni, úgy mint mások, úgy mint régen.

Nem tudod, nem érted, hogy miért vannak álarcot hordó emberek, kik a lelkiismeretről csak beszélnek, és a jóban való hitből mintha nem jutott volna nekik semmi sem. Nem tudod, már nem is kérdezed, csak hiszel abban, hogy a fekete felhőket egyszer elviszi a szél, és akkor jó és az igazság ragyog majd teljes diadalában. 

Mert egyszer csak elviszi a szél a fekete felhőket, a legváratlanabb pillanatban, talán éppen a legféktelenebb tombolásban. S akkor elnémul minden, csak a szív énekel. A szív, amely előbb hitt a jóban, mielőtt megtapasztalta.

        Mert az, hogy a fekete felhőket elviszi a szél, ugyanolyan változhatatlan és örök valóság, mint maga a Jó. S végre kisüt a Nap.

Elengedni

Elengedni valamit talán a legkönnyebb feladat egyike, úgy érzed. Az élet azonban rácáfol erre. Mert annyi mindent szorítasz és fogsz, a jót és a rosszat is. Mert annyi minden tapad hozzád, a jó és a rossz is.

A jót magadhoz kötnéd, mert arra vágysz, hogy otthont találjon nálad. Nem elengedni, hanem marasztalni akarod. Hisz nincsen annál csodálatosabb érzés, amikor a szeretet, a békesség és a jóság harmóniája átjár, amikor minden a helyén van.  Mintha minden tökéletes lenne. Mintha, de töredékes a pillanat. Mert a jóra rávetül a rossz árnya. Talán mindig így volt és mindig így van, még akkor is, ha csak virágos arcát látod a pillanatnak. Ám a rosszban is a látod a jót. Nem csak annyit, hogy a rossznak felfedezed az értelmét és célját, hanem a rossz mellett sem felejted el észrevenni a csodát, mindazt az áldást, aminek örülhetsz. Lehet, hogy életed folyama nem olyan irányt vett, amit szerettél volna, amiért  küzdöttél, hisz másként rajzoltad volna meg a jövőt, ha a tényleges irányítás a kezedben lett volna. Mégis, amit átéltél az formált azzá, ami ma vagy, és talán ezért veszed észre a hétköznap egyszerű csodáit. Amikor együtt ülitek körül az asztalt a családoddal, s  te leteszed a tányér mellé a kanalat. Csak nézed őket, és gyönyörködsz bennünk, és lassan már el is felejtesz a szádba falatot venni, mert annyira betölt a pillanat. Érzed, hogy bár sok mindent vesztettél, mégis gazdag vagy, hisz négy csillogó szempár ragyog reád és szeret feltétel nélkül. Ezt a pillanatot nem engeded el,  őrzöd a szívedben, és felidézed mindig, amikor oly hosszúra nyúlik a fáradsággal teli nap,  vagy az óra egymás nélkül. 

A jót magadhoz kötöd. Nem engeded el, s beleburkozol különösen is, amikor a rossz sokasodik meg. Amikor a nap éjszakává válik, és a fájdalom ott dobog benned bárhol is vagy, bármit is teszel. Még ha a mosoly kiül is az arcodra, a rossz ott van a gondolataidban. A felszabadultság érzését már nem ismered, nem tudsz önfeledten örülni az életnek. Mintha évtizedeket öregedtél volna pár év alatt a lelkedben, és úgy érzed, hogy neked már nem tudnak újat mondani, aztán kiderül, hogy mégis. 

A rossz nem tágít, kötődik hozzád, még akkor is, ha részedről ez a kölcsönösség nincsen meg. A rosszat Te szeretnéd elengedni, mintha csak égbe szálló léggömb lenne. Átélni a csodát, hogy a rossz volt és nincsen többé. De nem lehet. Mert a rossznak súlya van. Lent marad, és azon munkál, hogy lehúzzon téged is. Ha csak a rosszra figyelsz azon kapod magad, hogy arra koncentrálsz csupán, hogy talpon maradj, és nem arra, hogy előre haladj. Mintha csak túlélned, és nem megélned kellene a saját életedet.

De mert olyan ember vagy, aki a jót nem engedi el, a jó és a rossz kiegyenlítődik. Sőt a jó lesz hatalmasabb, mert teljesen hatalmába kerít, és átadod magad teljesen neki. Az átélt öröm boldogságát érzed, és az álmaid varázslatos ereje felemel, és visz előre. Azon kapod magad, hogy előre haladsz. Nem túléled, hanem megéled a saját életedet. Pedig a rossz nem száll fel az égbe, de megtanulsz vele küzdeni, és elfogadni azt, hogy a rosszat nem lehet elengedni. Mert az ember élete olyan, hogy mindig van benne jó és rossz is. Rossz, ami ezernyi alakban mutatkozik meg, és mindig másképp keserít meg. Ám a jó mindig egyforma. Nem változtatja formáját és alakját, csak van. Csak a jóság és a szeretet kap benne helyet.

       Elengedni valamit valójában az élet egyik legnehezebb feladata. A rosszat nem lehet elengedni, mert ragaszkodik hozzád. A jót pedig te nem engeded el. Mert ha a jót elengednéd mit is érne az élet, az életed…

Mozaikkép

És te?

Mozaikkép. Sok apró darab, mely az alkotó keze alatt egy egésszé áll össze, és ott van előtted.  Csodálod, hogy minden milyen szépen illeszkedik egybe.  Áhítat van benned. Tiszteled az alkotót, és magát az alkotást. 

Mozaikkép az élet egy részletének sok-sok apró darabja is, ami egy egésszé áll össze. Meghökkensz, hogy minden egybeilleszkedik, a jó és a rossz is. Mintha kiegyenlítenék egymást. Mit érzel? Áhítat van benned, mert a jó mindig kivívja magának a tiszteletet. S talán a csalódottság érzése is,  de csak kisbetűvel, mert rossztól miért is várnál jót, még ha az álarc olykor kedvesnek látszik is.  Egyszerűen csak nagyot nézel keserűséggel, hogy ez és ez lehetséges. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hogy értesz, kinyílik a szemed. Mert a részletek összeilleszkedve, megmutatnak valami fontosat. Az események láncolatának okát és célját, s ezek mögött a leplezetlen lélekrajzot és emberajzot. Mert a szavak, a cselekedetek önmagukról  beszélnek. Mintha a valóság mozaikképe tükörképe lenne, annak amit a képen, és egy másik képen is látsz.

Egy olyan képen, melyet a 2. században Antiochiában készítettek. Az alkotás egy szemet ábrázol, amelyben nem a jó mindenhatóságának tekintete köszön vissza, hanem maga a gonosz. A szemet egy kutya, egy ölyv, egy kígyó, egy rák, egy százlábú, egy leopárd, egy háromágú szigony és egy kard is támadja. Mintha le tudná győzni. A római hit szerint ugyanis, ha egy ilyen kép felkerült a házba, akkor azt védelmet jelentett az ott lakók számára a rossz ellen. 

A rossz és a jó küzdelme áthatotta a múltat, és a jelen sem születik meg nélküle. Ez a régi ábrázolás, amit most látsz, lehet, hogy számodra gyermeki elképzelésnek tűnik elsőre. Mégis mit lehet ennek a képnek a jelentősége ma Neked?  Az, hogy megérezd, hogy az ember egykor és ma is, próbálta és próbálja szavatolni önmaga és a családja védelmét a rossz ellen. Mert a rossz, akár várod, akár nem, megérkezik. A valós életed mozaikdarabjai, amelyek most képpé formálódnak benned, ezt ábrázolják ki. De nem csak ennyit, hanem a küzdés nemes lelkületét is. Azt, hogy Te nem egyezel ki és kötsz egyességet a rosszal, hanem a jó mellett kötelezed el magad. Határozottan, bátran olyan mozaikdarabokat illesztesz össze, ahol a Jó Szem sugárzó erejéről alkotsz képet. A képeden nincsen kutya, ölyv, kígyó vagy rák, csak fény, csak a Jó Szem sugara, ami beborít mindent, és igenis eléri az érző szíveket. Mintha nem is kellene a küzdelem a rossz ellen, és a jó csak magától diadalt aratna. Mintha a kép, amit alkotsz, nem is evilágból származna, és csak utópia volna. Mert a földi világban van küzdelem, nem is kevés, amibe beleremeg a szív, és beleborzad a lélek, hisz az igaztalan üldöztetésnél aligha van rosszabb. Beléd hasít a fájdalom, amikor a rossz a jó fényét megtöri, és már majdnem meghasad a szíved is. Ám a küzdelmedet felülről és egyszersmind kívülről nézve, az az érzésed támad, hogy minden rossz ellenére a jó jelen van és mintha csak magától aratna diadalt, és hasztalan hiábavalóság a rossz nekifeszülése. Mondod is, hisz tudod, hogy az igazság ereje mindenre elég. A rossz előretörése így csak időleges, és nem örök sohasem.

Jó érzés a magad alkotta képen látni, hogyan látod a világot. Jó érzés kirajzolni magadból. Jó érzés akár csak egy pár pillanatra is kívülről szemlélni azt a helyzetet, amiben benne vagy. Elmondani önmagadnak, és másnak, hogy a jó igenis diadalt arat.

Azon az antiochiai képen, mi gondolkodásra késztetett van egy görög nyelvű felirat is: KAI CY? És te?  Ezt a kérdést te is felírod a magad alkotta mozaikképedre. Felírod, mert a lényeges kérdés az, hogy te hol állsz, a Gonosz Szem oldalán, vagy a Jó Szem mellett lélektől elkötelezve, melynek a fénye kisöpör minden sötétséget?

       Mozaikkép. Csodálod a múlt egyik alkotását. Tiszteled a lényeglátást. És a jelen örvénylő mélysége felett a Felülről érkező Lélek fényében alkotni kezdesz. Leírod, elmondod, hogy a Jó Szem ereje a mindenható, és ha van rossz is, az életed mozaikdarabjai alkotta kép sokkal több jót mutat meg, és Azt, aki mellett elkötelezted  magad.

Táncolsz

Táncolsz, ha zuhog az eső, hisz dallam van abban, ahogyan az esőcseppek a földre megérkeznek. Táncolsz, ha fénylik a fejed felett a napsugár, és a szellő arra hív, hogy önfeledten táncolj vele. Táncolsz, ha feljönnek este a csillagok, hisz az égbolt szikrázó csillámpora reád hull, és beborít teljesen, és táncra késztet. Táncolsz, ha hasad a hajnal, és a virág kinyitja szirmait, éppen úgy, ahogyan a lelked teszi. A mosoly pedig ott ragyog az arcodon, és lemosni, elhagyni azt nem akarod.

      Táncolsz a gyönyörű zöld mezőn, és úgy érzed a virágtenger most a tied. Neked illatozik mind, és az illatuk varázslatos. Táncolsz a rideg sziklaszirteken, a kietlenség nem riaszt vissza egy percre sem, hisz a szívedben ott van a végtelen érzése. Nem rémiszt a lábad alatt lévő mélység sem. Táncolsz könnyeden és kecsesen, belefeledkezve a boldogság édes ízébe.

     Táncolsz, mintha nem lehetne ennél semmi sem tökéletesebb. Mintha, mert bizonnyal lehetne tökéletesebb, de a benned lévő összhang felülír mindent. Mindent a reád ragyogó napsugár fényében látsz, még a rosszat is, és azt is, ami még nincsen meg, amit még nem ért el a kezed. De ez most nem is érdekes, mondanád, hogy lényegtelen, még ha lényeges is egyébként. 

      Táncolsz, arcodról a derű ragyog, és a mosoly mosollyal találkozik. Mert a boldogságod van kivel megosztanod. Kivel az öröm színe és hőfoka ugyanaz, és csak egymást ölelitek. Szemedben könnycsepp ragyog. Könnycsepp, ami a hajnal harmata, és a kikelet ígérete a tekintetedben ragyog.

     Táncolsz, és a pillanat örök. Mintha nem lett volna előtte, és nem következne utána semmi más. Más, ami szürkére mossa a napjaidat. Más, ami feketére festi a perceket, melyek éveknek tűnnek. Pedig csak percek. Táncolsz, és a pillanat örök. Nem létezik a más.

   Táncolsz önfeledten. Felkér a napsugár, azután pedig a holdsugár. A táncparkett kiszélesedik, és azt érzed, hogy felhőket érintesz, és a csillagok apró fénye a szívedbe költözik. 
       Táncolsz, mintha a tánc soha nem érne véget. Nem is ér, mert a benned lévő boldogságot nem lehet kitépni, elűzni akkor sem, ha az örök tánc közben tövisek sebzik a lábad, ha a homok, amin jársz, nedves és a lábad már-már beleragad, ha a szakadék vékony peremén kell is egyensúlyoznod, ha a sötétség olyan fekete, hogy még a csillagok is alig világítanak, ha perzsel a nap, és izzadsz - a táncot mégsem hagyod, hagyhatod abba. Hisz felfelé nézel és előre, a tekintetedben örökre ott van a kikelet. 

Senki nem mondta

Senki nem mondta, hogy a hajnalt szikrázó napfény követi mindig, és nem zúdul rád az eső, mennydörgő hanggal a fekete felhők alatt. Senki nem mondta, hogy nem lesz zuhatag, de azt sem, hogy te nem foghatod a piros esernyődet, még ha a víz utat is talál hozzád, és a vállad, kezed és a lábad elázik teljesen. 

Senki nem mondta, hogy a mosoly olyan ajándék, amit nem tudsz elveszíteni. Mert vannak pillanatok, helyzetek, amikor a szív didereg, és a lélek vacogva menedéket keres, és nem tudod, képtelen vagy akár egy halvány mosollyal is feloldani a beléd költözött mélységes fájdalmat. Csak a fájdalom van és te. S a felfoghatatlannal küzdő miért kérdésének tehetetlen érzése. Mintha nem lenne tovább, nem lenne következő pillanat. Következő pillanat mégis van, ami ugyanúgy mázsás súllyal nehezedik rád, és ezzel a teherrel kell élned, élned tovább. A jelen perceit összeméred a múlttal. Már-már azt érzed, hogy neked a felhőkből több jutott, mint a fényes napok sorából. Megdobbannak benned az emlékek, melyek azzal szembesítenek, hogy mennyi boldog percben volt részed, és igen volt olyan időszak az életedben, amikor felnőttként gondtalan kisgyermekként élhettél, és a földi mennyország folytonossága volt a tied. A folytonosság azonban egy pillanatban kettéhasadt, megrendült a föld a lábad alatt. Senki nem mondta, hogy ebben részed lesz, és azt sem, hogy nem. A rossz a meglepetést szereti, váratlanul érkezik. De ki is várná az életébe a rosszat? Jót remélsz, hiszel a csodában. A jóba vetett bizalom minden rossz ellenére határtalan.

Senki nem mondta, hogy higgy a csodában, mégis hiszel. Bár furcsán hangzik, hogy a szenvedés fájdalma még inkább a csoda-hitedet erősíti, és ad neked elegendő erőt is. Élesíti a látásodat, és az események összefüggéseit és üzenetét végre megérted. Két lábbal állsz az eső áztatta föld porában, a sárban. Ami azonban csak egy külső körülmény, és nem a lényeget hordozza. Mert a lényeges kérdés az, hogy a nehézség ellenében tudsz-e továbbra is bízni, hinni úgy, ahogyan eddig? 

Hiszed, reméled, hogy a földi mennyország visszatér hozzád. S a napok egymásutániságában lépésről lépésre változik a pillanat, és a jövő, amiben hiszel, egyre közelebb van. Elgondolkodsz azon, hogy a távoli jövő felé tekintve mennyi feladat vár még reád. De azt is látod, hogy mindig a jelent kell hangsúlyosan megélni, tenni azért  rendületlenül, amiben hiszel. Minden cselekedet, amit hittel viszel véghez, boldogsággal tölti el a szíved. A bánat és az öröm karöltve jár, a gyom mellett mindig van hófehér virág az utadon, ami neked illatozik. Már vannak pillanatok amikor azt érzed, hogy  a földi mennyország töredékesen a tied lett. Van ugyan szenvedés, nehézség, de öröm is, szívedből felfakadó boldogság, és ott dobog a csoda-hit benned, ami minden rosszat felülír. Az események új értelmet nyernek, és elszakíthatatlan összeköttetést eredményez számodra az Éggel.

Soha senki nem mondta, hogy higgy a csodában. Nem is kellett, mert ez a maga természetességével a tied. A részed. Az eső pedig hirtelen eláll, s a piros esernyőt kézben tartva egy vízesésnél találod magad...

Csak megtörténik

Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. A legváratlanabb pillanatban, mintha az Égből szállna alá egy angyal, aki vezeti utadat.

    Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Ami után vágyakoztál, csendes reményeket hordozva a szívedben, mindig bízva abban, hogy álmaid csodája valósággá lesz. Vágyakoztál annak ellenére, hogy hitetlen mosollyal bíztattak az emberek, hogy gyermeki a hited, és ideje lenne felnőni már,  és racionálisan számolnod a lehetőségekkel. De te ezzel mit sem törődve az álmaidat nézted, és nem a lekicsinylően megfogalmazott esélyeket.

    Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. És ekkor felsóhajtasz, hogy mennyi minden nehézség és akadály van mögötted, és a tehetetlenség megkísértő érzése. Amikor a kudarc és az eredménytelenség, és nem pusztán az emberek sugallták neked, hogy ideje lenne letenned kezed, és megállni végre. Mégsem tetted, mert vágyad képe, ami a jövőt rajzolta eléd, éltetett, és adott erőt, hogy  megtedd a következő lépést az álmod felé.

       Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Kinyílnak a kapuk, és haladsz, ahogyan mindig is szerettél volna. Érzed, hogy te ezért mindent megtettél, amit ember tehet, de mégsem a te érdemed. Mert a munka noha nélkülözhetetlen a csoda elérkezésében, mégis kevés. Több kell, az áldás, ami Felülről érkezik. A szerencsés csillagzat, az angyali sugallat, hogy az események kedvezően alakuljanak. Szívedben úgy dobban ez a mondat, mint még soha: ”Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) 

       Most a csodára tekintesz. Olyan, amilyennek elképzelted? Nem tudod pontosan a választ megadni, mert nem jelöltél meg konkrét helyet, időt, és prófétaként sem jövendöltél pontos forgatókönyvet, hogy életed eseményei így következzenek el. Csak azt tudod mondani, hogy ami most van, az úgy tökéletes, ahogyan van. Mert álmod bontja szárnyát, és örülsz minden pillanatnak, amit megélhetsz. 

       Nem hiszed, hogy szürkülhet a fény, de mégis a csodából kipillantasz egy pillanatra a jövő felé. Elmerengsz azon, hogy mennyi magaslat és mélység van benne elrejtve. Elmerengsz, és érzed, hogy bármi lesz majd a szíved zöldellő ágon pihen és Felülről való békesség és boldogság a tied. Mert életed folyama Isten kezében, aki csodát hoz a kellő időben. A te feladatod pedig az, hogy rendületlenül, rendíthetetlenül higgy az álmaidban, lelkedben nem egyezve ki a lehetetlennel. S a lehetetlent nem ismerő lelked munkára sarkall, hogy dolgozz, fáradj azért, ami még a képzeletedben él, de tudod, érzed, hogy a kellő időben a csoda megérkezik. Hisz a lelked tovább álmodik, nincsen megállás, csak folytatás. A szív termékeny, ezernyi vággyal, ábránddal van tele, mely egy cél köré csoportosul, hogy az lehess, azt tehesd, amire a benne lévő tehetség késztet, és amiben kedved leled, az alkotás megunhatatlan örömével.

       Csak megtörténik. Megtörténik a csoda. Ahogyan a  régen volt, és eleink papírra vetették a boldog megtapasztalást. Megtörténik a csoda ma is, csak szem kell hozzá, hogy lásd, és a szív Felülre való hangoltsága, hogy tudd, érezd, hogy honnan van ez, és micsoda kivételes ajándék. Megtörtént, megtörténik, és meg fog történni a csoda a jövőben is, kiváltképp  mélységek között és után, újra és újra felderül a fény.

Vissza kezdőbe!

Vissza kezdőbe! - hallod újra és újra egy dús lombú fa árnyékában, és látod mozdul a csapat. Visszaáll mindenki a helyére, és játsza újra, amit kell. Közben forog a kamera.  A rendező megnézi a felvételt, és újra hallod a vezényszót. Vissza kezdőbe! - újra veszik a jelenetet, hogy minden mozdulat, szó kifogástalan és élethű legyen - olyan, amit, ha majd látsz filmen azt érezd, hogy semmi mesterkéltség nincsen benne, és az események láncolata természetesen halad előre, ahol a szereplők olyanok, mintha nem is színészek, hanem egyszerű emberek lennének, akik megküzdenek a lehetetlennel.

Amit látsz, könnyűnek tűnik. Hiszen a szereplőknek csak el kell mondani, ami a forgatókönyvben le van írva, és segítséget is kapnak, hogy hogyan játszanak. A cselekmény is adott, nem a színésznek kell kitalálni, hogy mikor mit és hogyan cselekedjen. 

Vissza kezdőbe! - hallod újra és újra egy dús lombú fa árnyékában, te, aki egy csak szemlélő vagy. Mozdul a tömeg, a lovak felnyerítenek, és teszik ugyanazt újra fegyelmezetten. Noha ugyanazt látod, mégsem tűnik monotonnak. Mert a színjátékban mindig egy másik részletre figyelsz fel, és már a forgatás pillanataiban minden mozzanatot valósághűnek érzel. S már várod, hogy majd nézőként a filmvásznon hogyan sűrűsödik össze mindaz, ami a szemed előtt játszódik le.

Vissza kezdőbe! - hallod ismét, a kamera forog, és közben a gondolataiban időzöl a hegy és az erdő ölelésében. Ha az élet is olyan lenne, mint egy film forgatása, mennyivel könnyebb lenne. Ha az életedben is lenne egy forgatókönyv, mely megmutatná, hogy a viszontagságok között mit lépj, mit mondj, hogyan szólj, kivel köss szövetséget, és hogyan harcolj a jóért. Hisz a való életben is  pozitív hősként fogalmazod meg magad. Ám a való élet nem ilyen könnyű. Ott van benned a jóért való elszánás ugyan, a nemes cél is, ami vezet, mégis a küzdelmekben megmaradni már nehezebb. Mert nincsen forgatókönyv a kezedben, és Te vagy az, aki meghatározod utadat, és van, hogy bizonytalan vagy, hogy éppen mit és hogyan kellene. Lehet, hogy nem azt teszed, amit éppen kellene, és hibát vétesz, amit kijavítani, később felülírni már nehéz, de nem lehetetlen.  És azon gondolkodsz, milyen jó lenne, ha a való életben is  vissza lehetne állni a kezdő helyzetbe. Mert már tudnád, hogy mire figyelj, lásd, hogy hol les az ellenség, kiben bízz, milyen hibákat kerülj ki, észrevégy olyan részleteket, amelyeket a korábban nem vettél észre, és ezek mentén szabd szavaidat és cselekedeteidet. 
        Vissza kezdőbe! - a való életben nincsen ilyen lehetőség, ám azt mindig megteheted, hogy a megszerzett tapasztalataidat kamatoztasd, és bölcsebben haladj előre a jó kiteljesedésének céljából nem engedve semmit sem, újból nekirugaszkodva a küzdelmek sorának bátran és erősen az új lehetőségeket jól felhasználva. Végül a való életben mégiscsak olyan leszel, mint a hős, aki a filmvászonról lépett ki. Bár a forgatókönyvedet nem készen kaptad, hanem te írtad, de van egy Rendeződ, aki Felülről instruál, hogy a szenvedéssel teli küzdelmek után a happy end-ben valóságosan részed legyen!

Kinek mi a különös ismertetőjele?

Kinek mi a különös ismertetőjele? - kérdezed, és a töprengő kérdésfelvetésben, ami most szétfeszíti a lelkedet, gondolataid összegzésére vezet. Mindenkinek van egy különös ismertetőjele. Különös ismertetőjel külsejében vagy magatartásában, amitől más, mint a többi ember. Különös ismertetőjel például az arcod, az arcunk, ami annyi féle, ahányan vagyunk. És elvileg nem téveszthető össze senki mással, elég is a megkülönböztetéshez. Ám az arcod egyedi vonala mégsem árul el semmi érdemlegeset rólad. Mert a lényeg a lelkedben van.

A lelkedben, ami a szemed sugarában nyílik meg, és azokban a szavakban, amelyet élethosszig tartó utadban kimondasz, vagy papírra vetsz, megmutatva igazi jellemed. Azt a valóságot, ami ténylegesen a különös ismertetőjeled.

A világ felkavaró valóság. Ahol záporoznak a szavak, amelyek karcolnak, sértenek, bántanak, mert kifordítják a szépet és az igazat. Az alázat míves köntösében megaláznak, mosoly kíséretében tálalva. Hol nem számít a szavak összefüggéstelen láncolata, az ellentmondások sora, csak a hév, ami kimondatja velük lelkük sötétség valóságát, melynek hallatán érző szívű ember nem érezheti jól magát. A szavak tüze, parazsa csak a belsőjük tartalma, és távol van attól, ami igaz. Mégis égeti szíved, lelked. És miközben a hallott szavak kavarodnak benned, keresed a menedéket, a vigaszt, az oltalmat. Hol lehet? - kérdezed, és mire kimondod a keserű kérdést, már érzed is az enyhülést. Hisz enyhülést ad a másfajta szó, ami erőt sugároz és a valóságos igazságra irányítja figyelmed. Enyhülést ad a másfajta szó, ami őszintén láttatja veled, hogy ki is voltál és ki vagy valójában, és megmutatja hol helyed. Enyhülést ad a másfajta szó, ami bátorsággal vértez fel, és hittel, ami szembenéz, küzd az embertelen és könyörtelen szív szavaival. Sok szó övez, mintha csak a szavak jelentenék a valóságot, amiben létezel. És mindegyik szó mögött ott van egy arc, egy ember, egy lélek, és tudod már, hogy kinek mi a különös ismertetőjele.

Visszatérsz az első kérdésedhez, hogy kinek mi a különös ismertetőjele? Leegyszerűsítve az egyik embernek a hamis szó, a hév, a feketére festett indulat, a másiknak az igazság tanúságtétele, a higgadt józanság, az őszinteség és a szeretet. A szeretet, ami soha nem akart és nem okozott a másiknak rosszat, csak őszintén szeretni akart és akar, építve mindnyájunk számára egy szebb jövőt, hol helye volt és van a szorgalmas, odaszánt munkának és a tehetség kibontakozásának. 

Különös ismertetőjelek, szavak, emberek. Oly sokszínűek. Ám a kavalkádban mégis látszik, hogy valójában csak kétféle az ember. Jó vagy rossz. Lehet, hogy most ezzel vitatkozol. De mielőtt ezt megtennéd, nézd meg a saját életed, a saját környezeted, és a valóság lassan kibontja szárnyát, hogy van ugyan finom különbség, az alaphang azonban csak egy lehet, a jó vagy a rossz, amely alól nincs kivétel egy ember sem. A jó is követhet el hibát, a rossz is mutatkozhat jónak, de az ív, amelyen az ember halad, annak csak egy íve van. És te hol vagy? Neked, mi az alaphangod? Te mihez ragaszkodsz? Az igazsághoz, a jóhoz, a szeretet hangjához, hol Isten törvénye nem csak papírra van írva, hanem a szívedben dobban meg minden egyes betűje? 
       A világ egy felkavaró forgatag, hol kell az idő a csendességre, hogy ne csak másik a különös ismertetőjelére fókuszálj, hanem a sajátodra! Figyelj, keresd a saját ismertetőjeled, és ha megtalálod, ne csak örvendezz, ha a jó alaphang a tied, hanem add jelét is, mutasd meg bátran és erősen, nem hagyva el azt a hitet, hogy a jó alaphang diadalt arat! Úgy érzed, hogy eleget tudsz tenni kérésnek, mert áthat egy mondat: “a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Rómabeliekhez írt levél 5,5) Nincsen kétség, nincsen félelem, hogy eleget tudsz tenni a kérésnek, mert a te lelked ereje a Felülről való Lélek, ami tiszta úton vezet előre.

Mintha semmi sem történt volna

Mintha semmi sem történt volna, az élet könnyen visszatér a megszokott kerékvágásba. A Duna partján emberek sétálnak, és a csendes sodrású folyón ott vannak a hajók. Mintha semmi történt volna, és nem lett volna szívbemarkoló tragédia.

Nyugodt este van. Fúj a szél, kellemes az érintése, de bennem mégis keserédes az íz. Szeretnék oly önfeledt lenni a Duna partján a folyót csodálva, mint korábban. Szeretném, hogy az érzéseim visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. Hisz ez lenne a természetes. De nem megy. Gondolataimban azon töprengek, milyen kiszámíthatatlanul eljön a tragédia, és elveszi a következő lélegzetet.

Mintha megállt volna felettem az idő, és oly felfoghatatlan az élet újbóli természetes ritmusa. Kívülről szemlélve mondhatná az ember, hogy sok tragédia történik naponként, melyeknél nem időzhet sokáig a szív. Látja, átérzi, azután minden a feledés homályába vész. Majd jön az újabb tragédia, vagy tragédiák sora, és lehet, hogy az ember már csak látja, megrendül, és megy tovább, mert az életet folytatni kell.

Más helyzet akkor, amikor a tragédiában személyes az érintettség, a fájdalmat ekkor már nehéz legyőzni. Kívülről lehet, hogy úgy látszik, hogy az ember képes arra, hogy megmutassa, mintha semmi történt volna vele, de belül a fájdalom sebe sokáig eleven, és erő kell, hogy az ember az életet úgy folytassa, ahogyan kell. 

Mintha semmi sem történt volna -  Vajon a közömbösség vagy a hatalmas lelki erő sajátja? Mindkettőé. De nem egyszerre. Az egyik ember megrendítően közömbös, ha nem róla van szó. A másik ember azonban együttérző akkor is, ha a tragédián kívül van. Ha pedig benne van, akkor erővel végzi a maga feladatait, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt, és összetört szívének szilánkjainak éles fájdalmában a szebb jövő ígérete felé fordul. Lépésről lépésre újra építi életét és álmait. Az vezeti, hogy az élete visszatérjen a megszokott kerékvágásba, hol nincsen nagy gond, csak csekély, amelyen könnyeden átlép. 
       A tragédia az ember életében felfoghatatlan mélység, amihez elég egy pillanat. A mélység mázsás súllyal nyomja az embert, és örökkévalóságnak tűnik minden perc benne. De tudod, hogy innen csak feljebb juthatsz, ha van bátorságod és igazi elszánásod. Ha akarod. Ha teszed, amit kell. A lehetetlenséggel és a tehetetlenséggel nem számolsz, mert a lehetőség benned van. Az erő átjárja a szíved és a lelked, és lassanként jutsz előre. Mert úgy élsz, úgy dolgozol, mintha semmi történt volna. Pedig történt, ám a tragédiában ösztönzést kaptál az újbóli, a sokadszori nekirugaszkodásra.

A történet kezdete

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyfi, Klétus az Azúrkék-tenger partján egy csodálatos gyémánt palotában. A királyfi messze földön híres volt a gazdagságáról, és arról, hogy nagyon szerette országának a polgárait. Akármilyen szegény koldus kopogtatott is gyémánt palotájának az ajtaján, beengedte, meghallgatta, jó tanáccsal és egy erszény gyémánttal ajándékozta meg. Ahogy teltek, múltak az évek már nem volt egyetlen egy koldus, egyetlenegy szegény ember sem volt a birodalmában. Mert nem csak egy teli erszényt adott, hanem jó tanácsot is, hogy ki mihez fogjon, hogy a szerencséjét megtalálja. A szerencse pedig nem a semmiből született, hanem a szorgalmas munka ajándékaként.

Klétus egyszer egy éjszaka különös álmot látott. Egy barnahajú tündér szállt le hozzá, megcsókolta, a szemébe nézett, és azt mondta neki:

- Sok emberen segítettél, sokakat tettél gazdaggá és boldoggá. Most rajtad a sor! Meg kell találnod az igazi boldogságot! Indulj el, és ne állj meg addig, amíg nem találod!

A királyfi reggel, amikor felébredt, nem tudta, hogy álmodott-e vagy mindez valóság volt. Ám a tündér minden egyes szava ott motoszkált benne, és azon gondolkozott, hogy mit is jelent a boldogság, amiről a barnahajú tündér beszélt neki. Hiszen megvolt mindene, csodálatos palotája, a polgárainak a szeretete és megbecsülése, és azt tehette, amit akart.

Teltek a napok és a hetek, és még mindig azon gondolkozott, hogy mit jelent boldognak lenni. Közben elérkezett a harmincadik születésnapja, melynek alkalmából hetedhét országra szóló bált rendezett.

- Isten éltesse a királyt! Tartsa meg egészségben és bölcsességben - kiáltotta a vendégsereg, amikor a királyfi   e jeles napon belépett a bálterembe. Az öröm, mint finom szellő járt át mindent. A királyfi mégis a hiány érzésével küzdött, és egy csendes menedéket keresett. Kiment a palota melletti fűzfaligetbe.

- Olyan szép, olyan zöld, olyan élettel teli - sóhajtott. Szerette a túlburjánzó természetet, különösen is a fűzfák lombjait. A fűzfa hatalmas és mégis törékeny, felfelé tekint, de mégis lehajlik minden ága, és az apró levelei fátyolként borulnak le. A szomorúság és az öröm különös elegye kavarodott benne. Mindene megvolt, de mégsem volt semmije. 

- Mitől lehetnék boldog? - fakadt fel belőle a keserű kérdés. Egyedül volt, egészen egyedül. Oly távolinak tűnt a báli muzsika és forgatag. Emlékeiben kutatott, édesapjára és édesanyjára gondolt. A pajkos gyermekkorára, az édesapjával való izgalmas vadászatokra, a közös beszélgetéseikre, melyek mindig előrébb vezették a bölcsességben. Megelevenedtek előtte az édesanyjával töltött esték, mikor a régmúltból történeteket mesélt neki, és finom simogatással álomba ringatta. Úgy érezte, mintha a múltja csak álom lett volna, ami most nincs sehol, de a fűzfák ölelésében újra álmodja, és a jelenbe kívánja a boldog pillanatokat.

A fűzfák aláhajló ágainak zuhatagában ült, ami most egy saját világot adott. Ez csak az övé volt, s nem fonta körbe pompa, csak az egyszerű szeretet lángolása.

Egy nagy sóhaj után, keserédes mosollyal visszatért a báli forgatagba, mert várta az ünneplő sokaság, és a bál elengedhetetlen csúcspontja, a tűzijáték.

Klétus a balkonon ünnepelt, és nézte az óriási csillagszórókként villanó fényeket, de a szíve még a fűzfaliget csendjét őrizte. És az igazi boldogság iránti vágy fakadt fel a szívében. Az ünnepi fények játéka után a királyfi és az ünneplő sokaság is nyugovóra tért. Ám az éjszaka most rövid volt Klétus számára. Mert a hajnali Nappal ébredt, és  nem sok időt hagyott. Máris vándorbotot fogott, hogy megtalálja a boldogságot.
     A története pedig ezzel vette kezdetét, ahogyan te a történeted is akkor kezdődik el, amikor bátorsággal útnak indulsz, hogy megtaláld a boldogságot. Azt, ami elmúlt, de vágysz rá, hogy az otthonosság melegsége újra átjárjon. A történeted kezdete, amikor a kincsek helyett a boldogságot kezded keresni, és úttalan utakon mész előre érte, hogy az ismeretlen táj küzdelmei között a boldogság igaz érzése legyen a tied.

Mégis

Elindulni vagy mégis maradni? Beszélni vagy mégis hallgatni? A külső tényezők szabta irányhoz szabni magad vagy mégis figyelni a belső hangra? A belső hangra, ahol az irányítást átadod a Felülről való Erőnek,  mert amire késztetést érzel, tőled független, de mégis ezt érzed helyesnek.

Mégis ráhagyatkozni a Felülről való Erőre a Te döntésed. Amit lehet, hogy nehezen hozol meg, de amint engeded és hagyod, hogy a Felülről való Erő irányítson, a békesség és nyugalom árad szét benned. Lehet, hogy a pillanatban nem is érted a célját, ám nem sok idő kell hozzá, és látod, érzed, hogy az idő igazolta a Felülről való Erő irányítására való ráhagyatkozást. A megfelelő időben a megfelelőt tenni, és az élet elkezd virágot hozni. Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Véletlenek nem voltak, és sohasem lesznek.

Mégis ráhagyatkozni a Felülről való Erőre - ez az élet egyik legfontosabb kulcspontja, ami olykor mégis elsikkad, és ahol nem ez jut érvényre, sivataggá válik minden. Csak kiszáradt fát látsz, az oázis, ha fel is tűnik, kiderül, hogy nem más, mint illúzió, amit erőlködéssel és verejtékkel raktak össze, s csak pár pillanatig marad meg.  Mert a Felülről való Erő nélkül csak por és homok minden szó és minden tett, amit az ember mond és tesz. Nem lehet építeni, alkotni semmivel.

Azon tűnődsz, hogy miért különbözünk ennyire? Miért van az, hogy az ember lelke nyitott a Felülről való érintésre, s a másik miért zárkózik el tőle? Miért sugárzik valakinek a szeme, és miért van az, hogy a másik tekintete csak árnyat rejt? Miért lesz valaki erősebb és tisztább a szenvedéstől,  és miért válik a másik sötétebbé a megpróbáltatástól?  Miért lélegzik valakiben az önzetlen, együttérző szeretet, és miért van az, hogy a másiknak csak a kegyetlenség a sajátja?  Miért van összhang valakiben, és miért látod az ellentmondás és a hamisság kavargó viharát a másikban? Sorjáznak a miértek, miközben téged a Felülről való Erőre való hagyatkozás köt le. Mégis ki kell tekintetned  belőle, mert maga az élet kényszerít erre. Az élet, hol a Felülről való Erőre hagyatkozás békessége helyett a nyughatatlan izzás van jelen, ami éget, és rengeteg sebet ejt - mintha a másikban már nem is lenne érző lélek, csak hideg számítás és elvakultság, hol hiába is kérdeznéd, hol van a mellékhatás: a lelkiismeretfurdalás? A lelkiismeretfurdalás alól vannak kivételek. Mert ha lenne ilyen tünet, akkor éreznék, hogy valami nincsen rendben, s a Felülről való Erő megérintette volna őket. Amíg valaki nem érzi a lelkével a jót, addig csak a rossz a mozgástere, és nem fogja fel, nem érzi át, hogy mit tesz a másik ellen. Mintha köd borulna rá, ami ellen nincsen ellenszer.
         Megütközöl, megrendülsz ezen, talán még el is keseredsz. De a Felülről való Erő mégis átmelegíti a szíved. A miért kérdése pedig egyre halványabb lesz, és a sebeid sem lángolva égnek, pedig ez lenne természetes. Érzed, hogy vannak, de a Felülről való Erő enyhülést ad, és a mégis érzése tölt be, amely felébreszt minden reggel, s hiszed, hogy nem a miért kérdésével kell foglalkoznod, hanem azzal, hogy a Felülről való Erő hogyan mutatkozik meg az emberekben. Ám ha a nap végén megállsz és visszatekintesz, tudod, hogy a miért kérdéseit nem lehet mégsem megkerülni, de mindig ott van mellette a mégis, mert van egy, kettő s talán több ember is, ki veled együtt a a Felülről való Erőre való ráhagyatkozást mutatta meg, és a békesség, a szeretet, az igazság illata terjedt kellő időben és helyen. S az élet újra, és mindig virágozni kezd. Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert a Felülről való Erő a leghatalmasabb.

Annyiszor elmondják

Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Mert az segít. Azután az ember mégis csalódik. Csalódik akkor, ha a szép szó mögött nincsen igazi fedezet. Csak betűk összessége, és a gyakorlatban nem jelent semmi jót sem. Amíg hallod, addig hiszed az illúziót. Azután amikor a valós cselekedetek ideje jön el, akkor látod, hogy a szép szó nem jelent semmit sem. Kárba vész minden hang, amit kimondtak. 

         Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Szép szó, szép szavak - ám van, hogy csak a formája udvarias és kifogástalan, de a lehelete metsz, mint a hideg szél, még akkor is, ha mosolyog a fagy. A fagyos hangok idején nem is remélsz, hogy a szép szó segít. Érzed, hogy a szép szó már a kimondás pillanatában önmaga cáfolata.

      Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Mert az segít. Segítene is, ha lenne mögötte fedezet, valóban ott lenne mellette az ember szép és jó lelke, szép és jó cselekedete. Talán az a baj, hogy az ember azt hiszi, hogy a szép formában a rossz is jó. Mintha a forma felülírhatná a tartalmat. A szónál nem lenne szükség többre, nem kellene a szép és jó lélek fedezete.

      Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Zavarban vagy, mert nálad a tartalom s a forma még összhangban van. A szép szavakkal nem elfeded a valóságot, hanem kinyilvánítod. Nem csak beszélsz, hogy mondj valamit, és a szavaidban nem rejtőzik hátsó szándék. Bízol abban, hogyha szépen mondod a jót, akkor annak meglesz a haszna. Ám csalódsz. Újra és újra ismétled szépen a jót, és nem változik meg semmi. Mintha a másik ember szíve érintetlen lenne. Nem is tudod, hogy csupán a türelmed fogy, vagy a változásba vetett hited, hogy az ember elhagyhatja azt, ami rossz, és tanulhat belőle? 

     Annyiszor elmondják, hogy szép szóra van szükség. Ám előtte csendességre neked és nekem, hogy legyen erőd a szép szó mellett kitartani, és ne ragadjon el sem az indulat, sem a keserűség, sem a lemondó közömbösség a hiábavalóság érzésének ízét ízlelgetve. Elűzve azt a benyomást, hogy az élet körforgás, hol nincsen előrejutás. Igenis ott van benne az igazi változás.

       Az élet maga a forgatag, állandóan mozgásban van, érzed. Azt is, mintha az érző szívnek nem lenne elég hely és tér. Ilyenkor megállsz. Hallod saját szívdobbanásod, miben a Lélek hangja szól, és erő áramlik szét benned. Érzed, hogy lassanként helyére kerül minden, a jó és a rossz is. A rossz is, ami valójában jelentéktelen, még ha olykor azt éreznéd is, az a hatalmasabb valóság. A rossz hatalmassága azonban csak csalóka látszat, és a látszat már nem téveszt meg.  A rossz nem hatalmas, csak végtelen folyam, melyet mégis megállít egy tiszta szempár tekintete, egy tiszta szív őszinte és szép szava. 
        A magányból kitekintesz, egészében látva a naponkénti szavak folyamát. A csendesség áhítata ott van benned, és egy kérés, hogy ne csak szép szót várjon a világ, hanem őszinte szavakat. Sóhajtasz, mert tudod, hogy szép és őszinte szóra nincsen igény, de szükség az igen. A szükség felülír mindent. Hisz azt kell adni a másiknak, amire szüksége van, és nem az igényeket kielégíteni. A szép és az őszinte szó mindenre elég. Nem kellene térkép sem, hogy a másik ember kikutathatatlan és rejtőzködő lelkét kiismerd. Ha őszinte lenne a szó, akkor nem lenne annyi hitetés, megtévesztés, és kevesebb szívből buggyanna ki a fájdalom vércseppje. Ám a kimondott szó sokszor híján van az őszinteségnek, legfeljebb csak szép, vagy az sem. Ez azonban már nem veszi el kedvedet, mert a csend magányában helyére kerül minden szó, ami nap nap után a lelkedben kavarog. Újjáéled a remény a szívedben, mely hiszi a változást, és a megváltoztatni tudást. Újra érzed, hogy a Nap a fényével reád mosolyog, és hogy a te feladatod nem kevesebb, hogy minthogy ezt a fényt közelebb hozd őszinte és szép szavaiddal a másikhoz. Igenis feltárhatod egy szebb és jobb világ valóságát, hol a szép szavak mögött van igazi fedezet.

     Lehet, sőt biztos, hogy továbbra is ismétlik, hogy csak szép szóra van szükség, és a többi nem számít. Ám te beilleszted az őszinte jelzőt, és ezzel változást idézel elő.