A néma tapsvihar

Színes forgatag. Embertömeg. Fény és homály. Dallam és csend. Egy színházteremben 1824-ben, hol az öröm hangjai fakadnak fel egy nemes és tiszta szív forrásából, mely lángol az igazságért és a szabadságért. A zene hömpölyög. Eufória, elragadtatás. Majd tapsvihar. Néma tapsvihar, mert a külső hang megreked, a lélek dallamát daloló szív füléhez nem juthat el. Örök csend van körülötte. Áthatolhatatlan a fal, min megtörik a külső hang. A terem azonban zeng, morajlik. Az öröm izzik. De Ő csak a kottáiba merül, és lapozgatja csendben, mintha a szobájában ülne a zongorája előtt. Nézi, dúdolja magában szívének dallamát, mit papírra vetett, mi Övé egészen, mit nem veszíthet el. Csak a zene tölti be. Közben észre sem veszi, hogy alkotása már a közönségé lett, az Ő öröme mások szívének is éneke, dallama, örömforrása lett.

Lassan múlik a perc. Mintha az idő megállna, és órákig tartana a pillanat, míg a tömeg előtt a komponista csak kottáiba merülve lapozgat. Ám egy énekesnő a zeneszerzőt a hangosan éljenző közönség felé fordítja. Felnéz. Szíve súlyosan dobban: csodálattól átitatott hölgyek és urak, kik mit sem törődve az etikettel, felállva tapsolnak. Magasba tartott kezek hangtalan zaja. Néma tapsvihar, mely után könny üli meg a szemet, és meghajol a szív, másként nem tehet. Néma tapsvihar, oly fájdalmas és könyörtelen. A hála, a köszönet, az öröm hangja a zeneszerzőhöz nem juthat el. Talán nem is kell, mert a közönség tekintete, mozdulata üzen. Ez most a világ teljessége, mely még csonkán is egész. Egész a hangtalan világban, hol csak belső hangzás, belső dallam és a szív éneke van. Egész, mert ebben a szívben mérhetetlenül nagy szeretet, öröm és békesség van. Nincsen lázadás, harag és düh, csak az alkotás szenvedélye, csak az öröm, mi ódává nemesül. Most nem számít már a nyomorúságos pillanat, mikor munkája közben fogai közé szorított dobverővel érintve a zongorát érezhette meg saját szíve dallamának ritmusát. És Ő komponált, alkotott rendületlen, ép és egész lélekkel tudomást nem véve sorsa mélyéről, mely nem letaszította, hanem lélekben felemelte Őt.

Ludwig van Beethoven nagy zeneszerző. Nagy, mert hatalmas volt Benne a Lélek ereje, amely mellett ma sem lehet elmenni közömbösen. Megérint. Megérint és tanít. Tanít – Ő és minden hangja, mit kottára vetett. Tanít arra, hogy a nehézség, a szenvedés csak külső körülmény, és hozzon Reád bármit a sors, az Ég talpon lehet és kell maradni, mert az számít, ami a Lelkedben vagy. Az számít, hogy lángolsz-e, élsz-e valójában, hogy Lelkedben van-e igazi és őszinte dallam? Dallam, mely az Égből fakad. Ha van dallamod, még a néma tapsvihar is zengeni fog. Zengeni Lelkedben, melytől az öröknek tűnő csend sem foszthat meg.

A kislányom Apának szólított

Nyári napsütés. Forró idő. Egy anya három gyerekkel. Három gyerekkel utazik villamoson és buszon. Már magában is izzasztó a helyzet, a forróság nélkül. Akinek több gyermeke van, érti és érzi ennek a valóságát. Ám ennek valósága most mély. Mert Apa hiányzik. Hiányzik. Nem tudja megfogni gyermekei kezét. Pedig Budára vezet az út, a hegyek felé, oda, ahova csak Apával együtt lehet menni.

      Az anya leszáll a buszról a három gyerekkel, és indul felfelé. A legkisebb, a szőke göndörfürtös égkék szemű kislány felkiált: - A mi Apukánkkal itt voltunk! – s csillog, ragyog a szeme. Egy pillanatra. Egy pillanatra, míg felidézi édesapja alakját, mi nem is oly régen még mellette volt. Majd újra szól: - Most Te vagy a mi Apukánk! Apa gyere! – s folytatódik az út. Az anya apává változott. Mily csodára képes a gyermeki képzelet, felülírja a természeti törvényeket - de csak képzeletben. Mert Apa nincsen ott, nem lehet. De a képzeletben a vágy, az álom nem ismer határt.

        A négyéves, göndörfürtös kislány kapaszkodik. Kapaszkodik fel a hegyen. Kapaszkodik, hogy biztos pontot találjon, míg felér a hegytetőre, s kitart az elhatározása mellett. – Apa gyere! Apa fogd a kezem! – az anya szíve összeszorul, és nem tud mást tenni, csak befelé nyelni a könnyeit. S kíséri a szó, mit göndörfürtös gyermeke egyre csak mond.
        A kislányom Apának szólított - szorítja lelkét ez a béklyó, s szaladna Érte, hogy visszahozza, hogy a göndörfürtös kislánya életét bearanyozza. Szaladna lélekszakadva hegyen és völgyön át, de tudja belül, hogy most nem segíthet, nincsen hatalma rá. Nem tudja visszaadni, bármennyire is akarná. 

       Az anya csendben megy a négyéves kislánya mellett. Fogja a kezét. A kérésnek enged, hisz a kényszer szülte, hogy anya és apa legyen egyszemélyben. Az arcán megjelenik mégiscsak egy könnycsepp. Hisz belül a szív zakatol, lüktet, sőt sír, zokog éj éjt és nap napot követve.

A kislány felnéz édesanyjára. Áhítat van égkék szemében, csodálat és szeretet. – Ne sírj! Ne sírj Anya! Emeld fel a fejed!

        Megtört a jég. Anya újra anya. S közben az úti célnál vannak. Az úti célnál Apa nélkül.

Ismerős a táj, és mégis minden olyan más. Szokatlan, idegen és még a nyári forróságban is hideg. Mert Apa nincs, Apa nem lehet jelen. Mintha az élet nem is élet volna, csupán az árnyéka saját magának, hol kicsiny és nagy keresi a helyét, de nem találja.

-Mikor jön haza a mi Apukánk? – kérdezi a négyéves, göndörfürtös. Az anya egy pillanatra megáll, és nem mond mást, csak annyit, mit mindig is szokott: - Nemsokára. Egy picit dolgozik. Picit. Egészen picit még. – Ám tudja ő is és a kislány is, hogy pici az most sok. Túl sok, mit a gyermeki lélek és a sóvárgó szív kibír, megért és felfog. Mégis pici időről beszél az anya és a gyermek, mert a remény tartja még életben őket. A remény, mi nem múlhat el, míg dobban a szív, míg csörgedez a vér az erekben, míg a Nap felkel. A remény, hogy végre minden a helyére kerülhet: Anya csak Anya lehet, és nem kell Apának lennie.

     „A mi Apukánk” – keserédes mondat, mely újra és újra megszólal, idézve a múltat, és vágyva a jobb jövő felé, hol Apa is sétál a családjával a budai hegyek felé.

Elment egy barát...

"A szeretet soha el nem fogy” (1Korinthus 13,8a)

Elment egy barát, visszatért az Úrhoz. Barát, aki idén a 76. esztendejében járt. Elment egy barát, akiről egyetlenegy szó jut eszembe: a szeretet. A szeretet, ami soha el nem fogy. Most sem. Pedig Ő elment, jeges űrt hagyva maga mögött, pótolhatatlan hiányt. Mégis, amikor Reá gondolok, csak a szeretet melegsége jár át, mintha egy puha, meleg takaróba burkolóznék. Az Ő lelke, szíve olyan volt, mint egy puha, meleg takaró, ami óv, véd, magához ölel, egyszerűen csak szeret. Egyszerűen csak szeret őszintén, egyenesen és igaz módon. Ahol a szó az volt mindig, aminek kimondta, s mégsem volt éle, csak simogatása és fénylő sugárzása. Ahol volt elkötelezés és rendíthetetlen hit a JóIstenben. Tudta mindig, hogy Kihez és hova tartozik. Fölfelé tekintett, még akkor is, ha göröngyössé vált az út a lába alatt, ha voltak nehézségei, szenvedései. De mégsem ezekről beszélt, hanem előre tekintve meglátta a rosszban a jót. A reménytelenségnek sohasem adta át magát – pedig oly sok ember tehette volna ezt a helyében. De Ő nem. Erős lelke fénylett, és fénylik most is. Mert a halállal nem múlik el az, ami Ő volt. Itt van a szívemben, a lelkemben. Szinte hallom a hangját, a szavait. Látom szemének sugarát, tekintetének csillogását. Érzem keze érintésének melegségét. Átjár a szeretet, mit Tőle mindig is kaptam, és kapott az, aki Hozzá fordult.

Csodálatos érzés volt Vele lenni. Az ember lelke feltöltődött, hisz a szeretet melegségén át a bölcsességgel is találkozott. A bölcsességgel, melyben kitapintható volt a jó és a rossz közötti megkülönböztetni tudás Isten Lelkének vezetésében. Józanság, türelem, tisztánlátás, a megfelelő időben a megfelelő helyen mondott szó jellemezte Őt. S szívből fakadó, őszinte kedvesség, áldozathozatallal. Érdekes most ezt a szót használni, mert Ő az áldozathozatalra nem tekintett áldozathozatalként. Természetesnek vette, hogy segít, hogy részt vállal egy-egy feladatban, egy-egy szolgálati területen – akár a családról, akár a barátairól volt szó, akár arról a közösségről, melyhez a hite, a szíve kötötte Őt.

       Meggyőződéssel élt. Hittel. Tudta, érezte, megmutatta, hogy az Isten és a felebaráti iránti szeretet megélése a legfontosabb. Miközben írok, előttem van csillogó szeme. De sokszor láttam, mikor együtt voltam Vele, mikor az anyai szív örömével beszélt a lányáról, az unokáiról, mikor a dédunokáiról mesélt, arról a csodáról, melyet az életébe hoztak, és Ő ment hozzájuk, segített, mintha nem is dédmama, hanem csak egy anya lett volna. Édesanyja a leányának, az unokáinak, az unokamenyének és unokavejének, és a hőn szeretett dédunokáknak. Társa, segítője férjének, akivel együtt alkottak egy egészet. Csillogó szeme kísér engem is. Csillogó szeme, ami Jószívének volt a megnyilatkozása, lámpása. Csillogó szeme, mellyel mindig a tevékeny jövőbe nézett. Csillogó szeme, mikor együtt örültünk, mikor letörölte a könnyeket.
       Elment egy barát. Felszállt az Úrhoz. Felszállt, mert valójában egy angyal volt. Ő már nincsen itt, de amit földi életében lelkéből adott, mégis a miénk. A miénk, akik ismertük, szerettük, tiszteltük Juliska nénit, és megtanultuk Tőle, hogy az élet titka az, hogy Felfelé nézzünk, higgyünk, bízzunk és szeressünk!

Árnyékban kuporodva

Árnyékban kuporodsz, mikor éget és tűz a Nap. Enyhet és menedéket keresel benne, egy lélegzetet, mi felfrissülést ad, hogy folytathasd majd utadat a tűző Nap sugarai alatt. Árnyék, micsoda oltalom, mely védőn takar, és egészen magához vonz. Árnyék, mi mindig másról vetül Rád. Árnyékot adhat egy fa, egy ház, és az ember, aki melletted áll. Mily csekélynek tűnik azonban az ereje, mikor kitekintesz belőle, Neked mégis elég, hogy feltöltekezhess erővel.

Az árnyékban kuporodva az élet átjár, hisz ott van Melletted a fény is, mi megérinti arcod és a lelkedbe csillogást hoz. Micsoda találmány! - fakad fel Belőled, dicsérve a Teremtő Istent. Dicsérve akkor is, mikor érzed, hogy árnyékban kuporodni másként is lehet. Másként, mert van, hogy csak árnyék vetül Rád, mert a fénynek útját állják. Útját állják azok, akiket a fény nem világíthat át, és az ő testük, lelkük árnyéka borul Rád, mi éjsötét, lélektelen, és hideg fuvallattal metsz. Idegen Számodra, de mégis ezt kapod. Csak az árnyékot, mi nem a Tied. Hisz ha a Tied volna, előtted vagy mögötted járna, nem beborítana.

Sajdul a szíved, a lélegzetben lüktetés van, nem egyszerűen magad miatt. Kicsiny gyermeked rajzára nézel, hol jelen van a családod minden tagja, de az eget fekete felhők borítják és a Nap egészen apróvá zsugorodott már. Te minden erőddel azon vagy, hogy visszahozd az éltető Nap fényét, hogy száműzd a felleget, hogy csak a bárány felhőt és az enyhet adó árnyékot ismerje, mint régen. Mint régen, mikor az árnyék barát volt, és nem ellenség. Mikor egy vidám kutyust vagy egy madarat formáztál a lámpa fényében táncoltatva kezed, és gyermeked kacagott, nevetett.

Hol van ez már? Az árnyék most egészen más. Mert a fénynek útját állják, ahogyan állták már sokszor, tudod jól. Elég csak az elmúlt századra gondolnod, hol az árnyék férfira, nőre, gyermekre vért, könnyet és halált hozott. Radnóti szenvedése jut eszedbe, minden szava szívedből egy vércsepp, és mégis arra figyelsz, mit bíztatásként fogalmazott meg az utána következőknek:

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen,

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen.”

Árnyékban kuporodsz, hol Te és a sötétség honol. Csend van. Keresed a fényt, mit elzártak Előled. Behunyod szemed. Világosság támad. Megérted, hogy Isten nem a világ, csak az alkotása, az árnyék pusztítása pedig nem több mint a szeretet hiánya, kegyetlen és önző mohóság. Neked nincsen más lehetőséged csak a szeretet, mert ez a gonoszság ellenszere. Az árnyékot a Fentről érkező Fény győzi le.

A szerelem

"Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer

Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

minden vándor hajók csillaga ő,

magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az idő bolondja,

bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

sose írtam s szív sose szeretett."

                                                                                             (William Shakespeare)

A szerelem oly boldogság, melyhez fogható nincsen. Mintha fent a magasban a szálló felhőkön táncolnál, hol ragyog a Nap. Táncolsz. Táncolsz önfeledten azzal, aki a szíved közepén van, kiről, tudod, érzed, hogy Isten Neked alkotta, teremtette. Mosolytól sugárzik az arcod, szemedben Kedvesed alakja csillog - ki fogja lágyan érintve a kezed, s átadod Neki magad egészen. Mintha a képzelet játszana csak Veled, pedig valóság ez. Valóságos szerelem.

       Hirtelen megállsz, s lehajtod a fejed. Mert e kép az elmúlt idő emléke csupán, és keservesen felsóhajtasz, bárcsak újra táncolhatnál. Táncolhatnál azzal, ki a szíved közepe, alapja és megérkezése.

      Az idő árnya bomlik most Rád, hisz lent vagy a földön, hol sötét, kietlen és rideg a táj, s a homályban csak olykor csillan meg előtted egy fénysugár, mi eléd hozza sírba szálló boldogságod egykori ragyogását.

      Kérdezed, hol van most a tánc édes ritmusa és a szívből szóló ének varázslatos dallama? Nincsen máshol, csak egy röpke pillanatban, mely jön, majd tovaszalad, és nem marad más csak a szürkeség, a magány és az egyedüllét. De Te a szürkeségben, a magányban és az egyedüllét valóságában a tovaszálló pillanat varázsának a foglya vagy. A pillanat, mit ajándéka kapsz, rabul ejt, hisz szerelmesen ölel, simogat Kedvesed pillantásában, melynek fókuszpontjában Te vagy. Ahogy a tekintetetek egymásba ér, felfakad megannyi kedves emlék: szeretet, szenvedély, hűség és az odaadás maga.

      Szerelem. A mennynek egy darabja. S mert Égből való, fárosszá lesz a földön, mi irányt ad a viharban és vészben. Fárosszá, hisz az igaz szív igaz szerelmében erő, rendíthetetlenség és fény van. Fény, mely vezet akkor is, ha elsodor titeket egymástól az ár, ha nem tudjátok egymás kezét sem megfogni már, mert a távolságot szakadékká mélyítette a világ. Szakadékká, melyen hidat építeni nem lehet. Nem lehet, mert széles és mélységes. A mélységből hatalmas hullámok csapnak fel, hogy kioltsák az életet és a lelket Bennetek.

     Már-már csüggednél, de csoda történik. A pillanat - mi tovaszálló, Tied és a Szerelmedé - hidat épít. Szeretetből téglát égetsz, és rakosgatod őket - Te és a Szerelmed. Dacolva a mélységgel, nem törődve azzal, hogy csuromvizesek vagytok mindketten, és a kiálló szikladarabok csaknem halálra sebeznek. Kívül vérzik már mindenetek, de belül a szívetek sebezhetetlen: ragyog benne a szerelem.

     Remeg a lábad a mélység felett, de nem törődsz vele. Mert igenis a tudat határozza meg a létet. Ez lüktet csak Benned. Ha felcserélnéd e kettőt, elvesznél, nem lenne hídépítés és a ködbe veszne az Ég.

     A szerelem teljesen átjár. A pillanat - mely a Tied és a Szerelmedé, mely röpke és tovaszálló, mégis hidat épít. Hidat szeretetből. Hisz úrrá kell lenni a távolságon és az időn. Az időn, ami kegyetlen. Hisz az idő, amit egymás nélkül töltetek, végtelennek látszik és szíveteket szorítja. Elhordozhatatlan - mondod Te, Ő és a gyermekeitek. A gyermekeitek, kiket a hiány földre kényszerített és összetört teljesen. S Te a szeretet erejével próbálod Bennük tartani a lelket, hogy a szeretet ereje, a fárosz fénye őket is hídépítővé tegye.

      Tudod, hogy a szeretet örök. Azt is a szívedbe vésted, hogy "szerelmet nem merít ki hét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart." Kitart, mert a szerelem szeret. A szerelem titka az igaz szeretet. A vész, a vihar, a fájdalom fedte fel Előtted.

     Nincsen más, csak a szeretet, melynek erejével küzdhetsz. Kevésnek tűnik, pedig a legtöbb, mit Isten adhatott Neked/Nektek.

A szó

„Még talán fűszál és bogár sincs annyi a világon, mint amennyi szó van. És ezek a szavak még színjátszóak is, mást jelentenek, aszerint, hogy ki mondja őket, kinek, mikor, miért… Néha a saját kimondott szava köti gúzsba az embert. A szó uralkodik a gazdáján, ahelyett, hogy az ember uralkodna a szaván.” (Gergely Márta írónő)

     

       A szó természetes eszközöd. Formát adsz a gondolataidnak és az érzéseidnek. A szavaid lehetnek jók vagy rosszak. A szavaid, amelyeket kimondasz. A szavaid, amelyeket kapsz, amelyek részeddé válnak, s őrzöd őket egy életen át. A jót és a rosszat is. A rosszat inkább. Hisz tudod, az ember úgy van biológiailag kódolva, hogy a lehetséges veszélyt és a negatív tényezőket minél hamarabb észrevegye, majd eltárolja a memóriájában. Mert életösztön a túlélés és a védekezés. Pontosabban emlékszel Te is a negatívumokra, mint a pozitívumokra. Érted és érzed, hogy az alaptétel megáll: a rossz erősebb hatású a jónál. Mégis megpróbálod a lehetetlent. Hagyatkozol a tapasztalatra, az ismeretre és a lélek erejére.

     Eszedbe jut John Gottman pszichológus összegzése, hogy öt pozitív mozzanat szükséges egy negatív megnyilvánulás kijavítására, ám ez még nem jelenti azt, hogy a rossz emlék kitörölhető, és nem jár nyomodban, mint az árnyék. Eszedbe jut egy kísérlet, melyben a kísérleti személyeknek olyan fényképeket mutattak, amelyen az elveszett szerelmük látható vagy hővel okoztak fájdalmat az alkaron. S mit tapasztaltak? Azt, hogy mindkét esetben ugyanazon neurális körök aktiválódtak. A lelki és a fizikai bántalmazás egyaránt és szó szerint fájdalmat okoz. Micsoda hatalma van a szónak, összegződik benned, és eszedbe jut egy régi bölcsesség is, hogy tüzet tűzzel nem lehet oltani. Mégis hogyan lehet a rossz szavak ellen védelmet kapni, hogy a sértés ne sértsen, a fájdalom ne égessen, és Te se bánts, s ne okozz sérülést, mikor gyógyításra és léleképítésre születtél?

        A lélek erejével, ami a hitben ölt formát. A lélek erejével, amely Isten Lelkéből merít. S mert Belőle merít, van ereje ahhoz, hogy a negatívumok mellett észrevegye és meglássa a jót. A jövőjét a pozitívumok mentén határozza meg reménységgel és merészséggel, legyőzve a félelmet és azt a gondolatot, hogy az élet értéktelen. A hit megmutatja Neked, hogy értékes vagy. Értékes, Te és a Másik ember. S nem élhetsz vissza a szó erejével, csak építhetsz és szerethetsz vele. A hit, mi benned lüktet, érzed, pozitív önbefolyásolássá lesz. Ez azt jelenti, ha Te bántalmaznál is szóval, mégsem teszed, mert a Lélek ereje erőssé tesz. Talán már megformálnád a lekicsinylő jelzőt, hibáztatnál, vádaskodnál, kritizálnál, de mégis csendben maradsz, és hallgatsz. Ha szólásra is nyílik az ajkad, a Lélek erejével csak kérsz, beszélsz higgadtan és nyugodtan az együttműködés és a szeretet jegyében. Az erő Benned van. Ott van a lehetőség Előtted, hogy higgy a Jóban, kövesd, szeresd! Ne borúlátó, hanem derűlátó légy! Ne romboló, hanem léleképítő! A szó ebben eszközöd. A szó, miből sok van, és szabadon dönthetsz, mit mondasz és hogyan.