A néma tapsvihar

Színes forgatag. Embertömeg. Fény és homály. Dallam és csend. Egy színházteremben 1824-ben, hol az öröm hangjai fakadnak fel egy nemes és tiszta szív forrásából, mely lángol az igazságért és a szabadságért. A zene hömpölyög. Eufória, elragadtatás. Majd tapsvihar. Néma tapsvihar, mert a külső hang megreked, a lélek dallamát daloló szív füléhez nem juthat el. Örök csend van körülötte. Áthatolhatatlan a fal, min megtörik a külső hang. A terem azonban zeng, morajlik. Az öröm izzik. De Ő csak a kottáiba merül, és lapozgatja csendben, mintha a szobájában ülne a zongorája előtt. Nézi, dúdolja magában szívének dallamát, mit papírra vetett, mi Övé egészen, mit nem veszíthet el. Csak a zene tölti be. Közben észre sem veszi, hogy alkotása már a közönségé lett, az Ő öröme mások szívének is éneke, dallama, örömforrása lett.

Lassan múlik a perc. Mintha az idő megállna, és órákig tartana a pillanat, míg a tömeg előtt a komponista csak kottáiba merülve lapozgat. Ám egy énekesnő a zeneszerzőt a hangosan éljenző közönség felé fordítja. Felnéz. Szíve súlyosan dobban: csodálattól átitatott hölgyek és urak, kik mit sem törődve az etikettel, felállva tapsolnak. Magasba tartott kezek hangtalan zaja. Néma tapsvihar, mely után könny üli meg a szemet, és meghajol a szív, másként nem tehet. Néma tapsvihar, oly fájdalmas és könyörtelen. A hála, a köszönet, az öröm hangja a zeneszerzőhöz nem juthat el. Talán nem is kell, mert a közönség tekintete, mozdulata üzen. Ez most a világ teljessége, mely még csonkán is egész. Egész a hangtalan világban, hol csak belső hangzás, belső dallam és a szív éneke van. Egész, mert ebben a szívben mérhetetlenül nagy szeretet, öröm és békesség van. Nincsen lázadás, harag és düh, csak az alkotás szenvedélye, csak az öröm, mi ódává nemesül. Most nem számít már a nyomorúságos pillanat, mikor munkája közben fogai közé szorított dobverővel érintve a zongorát érezhette meg saját szíve dallamának ritmusát. És Ő komponált, alkotott rendületlen, ép és egész lélekkel tudomást nem véve sorsa mélyéről, mely nem letaszította, hanem lélekben felemelte Őt.

Ludwig van Beethoven nagy zeneszerző. Nagy, mert hatalmas volt Benne a Lélek ereje, amely mellett ma sem lehet elmenni közömbösen. Megérint. Megérint és tanít. Tanít – Ő és minden hangja, mit kottára vetett. Tanít arra, hogy a nehézség, a szenvedés csak külső körülmény, és hozzon Reád bármit a sors, az Ég talpon lehet és kell maradni, mert az számít, ami a Lelkedben vagy. Az számít, hogy lángolsz-e, élsz-e valójában, hogy Lelkedben van-e igazi és őszinte dallam? Dallam, mely az Égből fakad. Ha van dallamod, még a néma tapsvihar is zengeni fog. Zengeni Lelkedben, melytől az öröknek tűnő csend sem foszthat meg.