Látod-e?

Látod-e, hogy e kép különlegessége miben rejlik? Nézd meg, szánj rá pár másodpercet! 
   Talán először az űr sötét hátterében csak a Földet látod, amelynek felszínén a fény és a sötétség osztozik. Ám ha jobban szemügyre veszed, észreveszed, hogy középen van egy oda nem illő alakzat. Ott van egy szív, melynek vonalát a fény világítja meg. 
       Észrevetted hamar a szívet? Vagy elvonta a figyelmed a fény és a sötét kettőssége? Talán úgy, mint általában az életben? Hisz a fény és a sötétség táncában élsz. Olykor egyik vagy másik vetül rád. Ha feletted fény árad, akkor öröm és emelkedett boldogság jár át. Mintha minden tökéletes lenne, és nem hiányozna, senki és semmi sem. Ha a sötétség fon körbe, a reménység megsoványodik, és nehéz minden lépés. Van kérés Benned, miben ott lüktet szíved minden érzése, álma, vágya. Van azonban, hogy a fény és a sötétség együtt érkezik. Nap nap után van a jó és a rossz is mindig.  Az öröm, a hála és nehézség, kérés is. A fény és a sötétség táncának megszokott ritmusa fel sem kavar. Máskor a tánc diszharmónikus, váratlan izgalmat, kihívást hoz. Van, amikor a döbbenet, s a mélységes fájdalom elegyedik benned a tánc közben. Ám egy idő után végül a fény lesz mégis domináns - bármilyen nehézség árnya vetül is reád.
      A fény és a sötétség táncának helye a szíved. Milyen különös, hogy az ember erre általában csak akkor gondol, amikor a saját szíve a színhely, és elszenvedi a másokból áradó sötétséget. S megérti, hogy a szív nemcsak táncparkettje a fénynek és a sötétségnek, a jónak és a rossznak, hanem a forrása is. Mert a szívből támad a jó és a rossz gondolat, szó és tett, aminek hatása van a másik ember szívére.  Ám általában az ember nem foglalkozik azzal, hogy amit kimond vagy cselekszik, milyen hatása lesz. Csak mondja, teszi, mert akarja. Nem számít, hogy pusztítja az életet, melynek végnélküli szenvedés a következménye. Mennyire más lenne, ha az ember mielőtt szólna és cselekedne, felvetné magában, hogy annak mi lesz hatása? Mi lenne, ha a szavainak és cselekedeteinek sötétsége a másik ember élete helyett a saját életében lenne következménye? Ha azt tennék vele, amit ő tesz másokkal. Ha ezt lelkiismerettel végiggondolná, akkor az ember szava és cselekedete csak fénnyel lenne tele, és nem beszélnénk sohasem a fény és a sötétség táncáról a szívben. De beszélünk. Mert a fény  és a sötétség létezése örök törvény. Miként az is, hogy a fény szépségét csak a sötétségben tudod értékelni. Akkor, amikor ereje megfogyatkozik. De el sohasem tűnik, mindig van akárcsak egy apró fénysugár, ami azután kiteljesedik. Kiteljesedik, mert nem csak sötétséget sugárzó szív vesz körül, és a Te szívedet sem keríti hatalmába a sötétség semmiféle árnya. Kívülről megérinti, de Te azt fénnyel akarod viszonozni, a rossz mellé a jót állítani. Ez az, ami hajt előre, és békességet ad.
         Látod-e, hogy az élet különlegessége miben rejlik? Nézd meg, gondold csöndben végig! A sötétség hátterében életed felszínén a fény és a sötétség osztozik, ami nem hagyja érintetlenül legbelsőbb lényeged, a szívedet. Ám a szíved igazi vonalát a fény rajzolja meg.

Kié az utolsó szó?

Kié az utolsó szó? Azé, aki nem hagyja magát, és képtelen letenni a beszélgetés fonalát egészen addig, amíg a mondat végén nem az övé a pont. Legtöbbször a józanészt hátrahagyva. Indulattal és erővel felvértezve, mert az utolsó szó joga maga a győzelem. Van természetesen ritka kivétel is, amikor a tiszta tények és érvek ütköznek meg az igazság fényében. Ám itt nem is az a kérdés, hogy Kié az utolsó szó, hanem az, Mi az igazság? és Mi lehet a legjobb?

Általában a Kié az utolsó szó? kérdése az, ami mégis hangsúlyos. Itt a tények számbavétele felszínes, vagy egyáltalán nem történik meg, és nem törekvés az egyetértés keresése sem az igazság fényében. Mert a győzelemre éhes lélek és az önigazolás kényszere a szavakra árnyékot vet. Mindez nem felfedi, hanem elfedi az igazságot. Mintha az ember önkénye és indulata elég lenne az utolsó szó jogának a megszerzéséhez.

Húsvét közeleg. Ha az ünnepre rávetíted a mindennapi élet eme hangsúlyos kérdését, hogy Kié az utolsó szó? , akkor megtorpansz. Megtorpansz, mert ez a kérdés hangsúlyosan az ünnepben is megdobban. Megdobban, amikor Júdás elárulja Mesterét, és végre a farizeusok igazi ünnepet ülhetnek, a sok vita és cselvetés után  elérkezett a várva várt diadal és az utolsó szó az övék lesz. Jézust elfogják, kihallgatják, és következik a mérhetetlen szenvedés útja, mely a keresztig vezet, hol a korábban ünnepelt “király” töviskoszorúval a fején a fára van szegezve a legmélyebb kiszolgáltatottságban és megaláztatottságban. A dühödt indulat örömtáncot jár. Amibe a jóérzésű ember még ma is megremeg, hisz az ünnepen megelevenedő történet szavaiból is érzi, hogy az utolsó szó jogáért harcba szálló, elszánt emberek nem ismernek határt, ha a mindenáron való győzelem kivívását akarják.

Féktelen indulat uralja Nagypénteket, a káromlás szava az Eget ostromolja. Vihar tombol a dühödt tömegben. Ám, aki nyitott szívvel a kereszten függő Jézust fürkészi, szelídséggel és alázattal találkozik. Nem azt hallja, amit a tömeg skandál, és nem a farizeusok elégedett arca lebeg előtte. Csak Jézus reakciója köti le, és Jézus utolsó szavai visszhangoznak a lelkében. “Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!” (Lukács 23,34) “Atyám a Te a kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Lukács 23,46) A féktelen gyűlölet tüzében ott pislákol a szeretet áldott Lelke, és míg olvasod és elképzeled az eseményeket, talán a könny is kicsordul a szemedben. Szívedbe pedig áhítat és a csodálat költözik, mert Jézus saját utolsó szavának jogán nem átkozott meg senkit, csak szeretett, és bocsánatot kért azokra, akik földi életét vették el.

Elvégeztetett. Jézus meghalt Nagypénteken. Emberileg nézve az utolsó szó a Jézus vesztét kívánóéké lett. Jézus meghalt. Nem beszél többet. Nincsen többé az, aki a szeretet mennyei ízét hozta el a földre. A lelki és fizikai világ egyszerre sötét lett. 

Ennyi volt? Valóban elég az indulat, az igazság kifordítása, hogy az utolsó szó jogát és a győzelmet megszerezze, élet és halál ura legyen az egyes ember, vagy embertömeg? Nem. Mert eljött húsvét hajnala csendesen.

Jézus feltámadt, úgy ahogyan előtte még soha senki. S az emberi verejtékkel kiharcolt utolsó szó ereje egyszerre semmivé lett. Felülírta azt a megváltói tett. Az utolsó szó valójában Jézusé lett, mert hitelesítette a  még földi életében mondott szavait: nem maradt a sírban, hanem kijött onnan. Ám erre várni kellett. A várakozás ideje egy nap és két éj volt csupán, ami akkor és ott az Őt szerető tanítványoknak az örökkévalóság maga. A még nem kétségében vergődve, hiszen volt ugyan ígéretük Jézus ajkáról a feltámadásra, erre mégis várni kellett. Tudod Te is, hogyha az ember szívét fájdalom szorítja, akkor hosszúra nyúlik a holnap érkezése, mintha a vágyott jó sohasem jönne el. Ám minden gyötrelem dacára, a jó és az öröm mégis ajtót nyit. Az utolsó szó diadala pedig azé lesz, akié valóban győzelem.

Húsvét közeleg, és a Kié az utolsó szó? kérdésére választ is kapsz. Választ, ami kinyilvánítja, hogy az emberi indulat, gyűlölet  és hamisság ereje végülis hasztalan. A jóság és a szeretet az, ami diadalt arat. Az a jóság és szeretet, ami az Égből született. Ezen nem vehet erőt senki és semmi sem. Mindennapjaid küzdelmére levetítve a húsvéti eseményeket, tudod és érzed, hogy az utolsó szó a Tied is lehet, ha a Felülről való Lélek szeretete és békessége otthont talált a szívedben,  ha tudsz a megfelelő pillanatban hallgatni, ha tudsz a megfelelő pillanatban szelíden szólni. Szelíden szólni úgy, hogy a nyugalom és a szeretet foglalatában a komolyan vett Igazság szava dobban meg. Megdobbantva azok a szívét is, akikkel beszélsz. A vita beszélgetéssé lesz, és már nem motivál senkit sem Kié az utolsó szó? kérdése.

Láthatatlan kötelék

A láthatatlan kötelék ember és ember között az, amikor van közös nevező. Közös nevező a lélek közös hangja, amely láthatatlan ugyan, de mégis egybekapcsol. Szeretnéd visszaadni lényegét, minden színét, ízét, a benne rejlő harmóniát, örömet és békességet. Keresed a szavakat, hogy találóan megfogalmazd, ám nehéz szavakra váltani az érzéseket. Lehet, hogy   nincs is rá szükség, mert a láthatatlan kötelék jelenléte elég. Elegendő annak a derűje, hogy a sokféleség színkavalkádjában ember és ember között van azonos árnyalata a színnek, ami nem különbözik egymástól semmiben sem.

       Láthatatlan kötelék ember és ember között, amikor azonos a szív ritmusa, a gondolat, és a szó. A szó, amit kimondasz a másiknak is ugyanazt jelenti, nem kell megmagyarázni. Mekkora ajándék ez, mert sokszor ember és ember csak elbeszél egymás mellett, hiába azonos a nyelv, mégsem értik meg egymást, mert két felfogás, két szemlélet, két látásmód kerül egymás mellé. Oly idegen, érthetetlen a közös nyelv, mert lelki azonosság közöttetek nincsen. Bárhogy is szeretnéd érteni, érezni, hogy a másik mit gondol, érez, nem sikerül. Bárhogy is szeretnéd, hogy a másik értse, érezze, amit gondolsz, érzel, amit és ahogyan cselekszel, mégsem érti, érzi. Mert egyszerűen különbözik a belső világ. Általában. Azután megtapasztalod, hogy az életed mégsem általánosság, mert van azonosság. A lélek hangja egybefon.

     Ha megvan a láthatatlan kötelék, akkor egyszerre van egy erős alap, amin állsz, és megmutathatod a maga teljességében azt, aki vagy. A teljességben egyszerűséggel. Egyszerűen a réginek mondott valóságokra hagyatkozva: ami  a lendület, a következetesség, az egyenesség, a precizitás, a felelősség. Amikor ezeket konkrétan megfogalmazod, rájössz, hogy mindezt gyermekként a szüleid életében láttad. A régi idők hatalmas erővel lüktetnek a jelenben. Érzed, hogy az elmúlt évtizedekben sokat változott a világ, de amire alapozni lehet, ami értékes és időtálló, az nem változott meg. Ma is az a fontos, ami régen volt. Talán csak annyi a különbség, hogy többet kell érte tenni, hogy látható legyen, mert a felszínesség és a sietség a mai világra rányomta bélyegét. Ám mindig, ma is ha egy-egy eredményességre nézel, akkor ott van benne a komolyan vett munka és felelősség. Eredmény nincsen másképp. Csak a külső szemlélő akarja azt látni, hogy egyik vagy másik embernek csak ölébe hullott a sikeresség. Csak a külső szemlélő látja így, aki felszínesen néz és vizsgálódik, és a küzdő, bátor emberrel nem volt sohasem láthatatlan kötelékben, s a réginek mondott értékek nem jelentenek számára semmit sem.
       Sok emberrel vagy kapcsolatban. Ha családban élsz, ha munkát végzel nem is lehet másképp. Ám örömet a sokféle kapcsolatban csak akkor találsz, és akkor lesz előrejutás, ha a láthatatlan kötelék összekapcsol, és lélekben egyek vagytok.

      A láthatatlan kötelék. Mi is valójában? Megannyi gondolat után csak odajutsz el, hogy a láthatatlan kötelék legerősebb fonala maga a szeretet. A szeretet, ami csak szeret. Kellően, kellő időben és helyen. Ez maga a Felülről érkező csoda. Csoda, mert az élet általában arról szól, hogy ember és ember váratlanul, hívatlanul megvet, bánt és sebez - mintha nem is létezne a szeretet. Ám a szeretet egyszer mégiscsak ott terem. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá, amikor eléggé megszenvedted a hiányát már. Ám ha nem szenvedted volna meg, feltehetőleg nem is tudnád soha kimondani, hogy a szeretet létezése, lüktetése maga a Felülről való Lélek ölelése.

       Láthatatlan kötelék ember és ember között a szeretet fonalából szőve a legerősebb, s mert szeretsz és szeretnek, az inspiráció hatalmas az előtted álló feladatokra. Érzed, hogy bár sok év van már mögötted, de csak előre nézel. Előre, sugárzó arccal mosolyogva…

Ami időtálló

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Nehéz dolgod van. Mert minden, ami van, egyszer elmúlik.  A virág kivirul, azután elhervad. A szék, amin ülsz, megkopik és inogni kezd. Az asztalon a terítő foszlani kezd, és egy idő után le kell cserélni.  Ami létezik, egyszer csak elmúlásba hajlik. S a régi helyét újjal kell betölteni. Rossz érzés ural el, mert búcsút kell venni a hervadt virágtól, aminek virága korábban annyi örömet adott. A székhez is ragaszkodsz, inkább javítgatnád, mintsem kidobnád, mert annyi emlék fűz hozzá. A megsárgult, lyukas terítőre nézel, és eszedbe jut hányszor ültétek körbe, mikor még szép volt minden, s ha megválnál tőle, úgy érzed, hogy oly sok érzés, gondolat veszne el vele. Mintha a valóság múlandó darabjába költözne be az érzés örökkévalósága. 

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Kezedbe veszel egy régi családi képet. Egy képet, ami a múlt lenyomata, és mégis úgy érzed, mintha most készült volna rólatok. Nézed az arcokat, azokét, akiket már a valóságban soha többé nem láthatsz, mert az életük elmúlt, és már nincsen, nem lehet több közös pillanat. Mégis, amikor a képet fogod, úgy érzed, mintha most is és örökké Veled lennének. A kép nem lenyomat, hanem a valóság maga. Pár pillanatig átadod magad e csodának, azután a hiányérzet villáma csap beléd. Mennyivel több lehetne az élet, ha a kép valóban most készült volna el, és aki volt, ma is itt lehetne melletted.

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Kereső pillantásaid közt a családodat és a barátaidat látod. Azokat, akik a jelenben itt vannak Veled, és érzed, hogy holnap sem lesz másként, mert közös a gondolat, az érzés és a szeretet, ami kibírja a gyűrődéseket. És a legfontosabb kapocs közöttetek az, hogy sohasem akartok, sohasem adtok egymásnak rosszat. Valóban van egyenlőség, valóban van őszinteség, igaz és tiszta szív. Ez már utópisztikusnak hangzik, de mégis igaz.  Bár hozzá kell tenni, hogy az élet teljességéhez mérve lehet, hogy az igazi összetartozás csekély mennyiségű a felszínes és a hamis kapcsolatokhoz képest. De a sok rossz mellett, az igazi kapcsolat mégis létezik. Nem is kell belőle sok, elég a kevés, a kevesebb is. Mikor azon tűnődsz, hogy mi az időtálló, mi lehet az örök? Akkor érted, érzed, hogy az igazi, a feltétel nélküli, a szeretetben fogant kapcsolatok az időtállóak, hol nincsen és nem volt soha sem érdek. A rossznak, nehéznek mondott élethelyzet vagy állapot az, ami megmutatja az igazi kapcsolat fényét, csillogását és azt, hogy az igazi kapcsolat, barátság a mulandóság törvényének ellene mond. Ami pedig elmúlik, megszakad - mert van olyan kapcsolat is - az sohasem volt igazi, mert a legfontosabb hiányzott belőle az őszinte szeretet.

Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. S megtalálod a másik emberben: a párod,  a gyermeked, a barátod igaz szívében. Abban a szívben, ami nem kavar felesleges vihart. Abban a szívben, ami megingathatatlanul és erősen áll akkor is, ha mások kívülről támasztanak vihart. Ti csak fogjátok egymást kezét, egymásban fedezve fel az örökkévalóságot. 

       Míg élsz, keresed azt, ami időtálló, ami örök. Nincsen nehéz dolgod. Mert az igaz szívet megtalálod, vagy egyszerűen csak az talál Reád, és semmi sem választhat el tőle. Megélni ezt, az élet igazi ajándéka. Továbbadni ennek az örömét, az életed csodálatos lehetősége. Továbbadni minden örökkévalóságot kereső embernek, hogy az őszinte szeretetnek nem lehet útját állni, nem marad parlagon sohasem a szív. A virág örökké bontja a szirmát a hófehér terítővel borított asztalon, és a régi, ütött-kopott székeden  ülve, a régi fényképpel a kezedben, barátaid körében, egyszerűen a szeretet illatában, az örökkévalóság csodájában lélegzel.