Mintha semmi sem történt volna

Mintha semmi sem történt volna, az élet könnyen visszatér a megszokott kerékvágásba. A Duna partján emberek sétálnak, és a csendes sodrású folyón ott vannak a hajók. Mintha semmi történt volna, és nem lett volna szívbemarkoló tragédia.

Nyugodt este van. Fúj a szél, kellemes az érintése, de bennem mégis keserédes az íz. Szeretnék oly önfeledt lenni a Duna partján a folyót csodálva, mint korábban. Szeretném, hogy az érzéseim visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. Hisz ez lenne a természetes. De nem megy. Gondolataimban azon töprengek, milyen kiszámíthatatlanul eljön a tragédia, és elveszi a következő lélegzetet.

Mintha megállt volna felettem az idő, és oly felfoghatatlan az élet újbóli természetes ritmusa. Kívülről szemlélve mondhatná az ember, hogy sok tragédia történik naponként, melyeknél nem időzhet sokáig a szív. Látja, átérzi, azután minden a feledés homályába vész. Majd jön az újabb tragédia, vagy tragédiák sora, és lehet, hogy az ember már csak látja, megrendül, és megy tovább, mert az életet folytatni kell.

Más helyzet akkor, amikor a tragédiában személyes az érintettség, a fájdalmat ekkor már nehéz legyőzni. Kívülről lehet, hogy úgy látszik, hogy az ember képes arra, hogy megmutassa, mintha semmi történt volna vele, de belül a fájdalom sebe sokáig eleven, és erő kell, hogy az ember az életet úgy folytassa, ahogyan kell. 

Mintha semmi sem történt volna -  Vajon a közömbösség vagy a hatalmas lelki erő sajátja? Mindkettőé. De nem egyszerre. Az egyik ember megrendítően közömbös, ha nem róla van szó. A másik ember azonban együttérző akkor is, ha a tragédián kívül van. Ha pedig benne van, akkor erővel végzi a maga feladatait, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt, és összetört szívének szilánkjainak éles fájdalmában a szebb jövő ígérete felé fordul. Lépésről lépésre újra építi életét és álmait. Az vezeti, hogy az élete visszatérjen a megszokott kerékvágásba, hol nincsen nagy gond, csak csekély, amelyen könnyeden átlép. 
       A tragédia az ember életében felfoghatatlan mélység, amihez elég egy pillanat. A mélység mázsás súllyal nyomja az embert, és örökkévalóságnak tűnik minden perc benne. De tudod, hogy innen csak feljebb juthatsz, ha van bátorságod és igazi elszánásod. Ha akarod. Ha teszed, amit kell. A lehetetlenséggel és a tehetetlenséggel nem számolsz, mert a lehetőség benned van. Az erő átjárja a szíved és a lelked, és lassanként jutsz előre. Mert úgy élsz, úgy dolgozol, mintha semmi történt volna. Pedig történt, ám a tragédiában ösztönzést kaptál az újbóli, a sokadszori nekirugaszkodásra.

A történet kezdete

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy királyfi, Klétus az Azúrkék-tenger partján egy csodálatos gyémánt palotában. A királyfi messze földön híres volt a gazdagságáról, és arról, hogy nagyon szerette országának a polgárait. Akármilyen szegény koldus kopogtatott is gyémánt palotájának az ajtaján, beengedte, meghallgatta, jó tanáccsal és egy erszény gyémánttal ajándékozta meg. Ahogy teltek, múltak az évek már nem volt egyetlen egy koldus, egyetlenegy szegény ember sem volt a birodalmában. Mert nem csak egy teli erszényt adott, hanem jó tanácsot is, hogy ki mihez fogjon, hogy a szerencséjét megtalálja. A szerencse pedig nem a semmiből született, hanem a szorgalmas munka ajándékaként.

Klétus egyszer egy éjszaka különös álmot látott. Egy barnahajú tündér szállt le hozzá, megcsókolta, a szemébe nézett, és azt mondta neki:

- Sok emberen segítettél, sokakat tettél gazdaggá és boldoggá. Most rajtad a sor! Meg kell találnod az igazi boldogságot! Indulj el, és ne állj meg addig, amíg nem találod!

A királyfi reggel, amikor felébredt, nem tudta, hogy álmodott-e vagy mindez valóság volt. Ám a tündér minden egyes szava ott motoszkált benne, és azon gondolkozott, hogy mit is jelent a boldogság, amiről a barnahajú tündér beszélt neki. Hiszen megvolt mindene, csodálatos palotája, a polgárainak a szeretete és megbecsülése, és azt tehette, amit akart.

Teltek a napok és a hetek, és még mindig azon gondolkozott, hogy mit jelent boldognak lenni. Közben elérkezett a harmincadik születésnapja, melynek alkalmából hetedhét országra szóló bált rendezett.

- Isten éltesse a királyt! Tartsa meg egészségben és bölcsességben - kiáltotta a vendégsereg, amikor a királyfi   e jeles napon belépett a bálterembe. Az öröm, mint finom szellő járt át mindent. A királyfi mégis a hiány érzésével küzdött, és egy csendes menedéket keresett. Kiment a palota melletti fűzfaligetbe.

- Olyan szép, olyan zöld, olyan élettel teli - sóhajtott. Szerette a túlburjánzó természetet, különösen is a fűzfák lombjait. A fűzfa hatalmas és mégis törékeny, felfelé tekint, de mégis lehajlik minden ága, és az apró levelei fátyolként borulnak le. A szomorúság és az öröm különös elegye kavarodott benne. Mindene megvolt, de mégsem volt semmije. 

- Mitől lehetnék boldog? - fakadt fel belőle a keserű kérdés. Egyedül volt, egészen egyedül. Oly távolinak tűnt a báli muzsika és forgatag. Emlékeiben kutatott, édesapjára és édesanyjára gondolt. A pajkos gyermekkorára, az édesapjával való izgalmas vadászatokra, a közös beszélgetéseikre, melyek mindig előrébb vezették a bölcsességben. Megelevenedtek előtte az édesanyjával töltött esték, mikor a régmúltból történeteket mesélt neki, és finom simogatással álomba ringatta. Úgy érezte, mintha a múltja csak álom lett volna, ami most nincs sehol, de a fűzfák ölelésében újra álmodja, és a jelenbe kívánja a boldog pillanatokat.

A fűzfák aláhajló ágainak zuhatagában ült, ami most egy saját világot adott. Ez csak az övé volt, s nem fonta körbe pompa, csak az egyszerű szeretet lángolása.

Egy nagy sóhaj után, keserédes mosollyal visszatért a báli forgatagba, mert várta az ünneplő sokaság, és a bál elengedhetetlen csúcspontja, a tűzijáték.

Klétus a balkonon ünnepelt, és nézte az óriási csillagszórókként villanó fényeket, de a szíve még a fűzfaliget csendjét őrizte. És az igazi boldogság iránti vágy fakadt fel a szívében. Az ünnepi fények játéka után a királyfi és az ünneplő sokaság is nyugovóra tért. Ám az éjszaka most rövid volt Klétus számára. Mert a hajnali Nappal ébredt, és  nem sok időt hagyott. Máris vándorbotot fogott, hogy megtalálja a boldogságot.
     A története pedig ezzel vette kezdetét, ahogyan te a történeted is akkor kezdődik el, amikor bátorsággal útnak indulsz, hogy megtaláld a boldogságot. Azt, ami elmúlt, de vágysz rá, hogy az otthonosság melegsége újra átjárjon. A történeted kezdete, amikor a kincsek helyett a boldogságot kezded keresni, és úttalan utakon mész előre érte, hogy az ismeretlen táj küzdelmei között a boldogság igaz érzése legyen a tied.