Bejelentés

Bejelentés. Ha ezt a szót meghallom, akkor összeszorul a gyomrom. Miben és mennyiben fog még szűkülni az élettér e járvány idején? Tegnap kicsit fellélegeztem, mert több tilalom egyenlőre nem született. Sőt, a március 18-án hozott kormányzati döntések gazdasági segítségnyújtást jelentenek. De máris jön a következő kérdés, hogy mire lesz ez elég? Mi az, ami valóban segít hosszútávon?

Az elmúlt napokban sokszor hallottuk, halljuk a felszólítást, hogy “Maradj otthon!” Megtesszük, mert felelősséget érzünk egymásért, és közös a cél: a járvány megállítása. Otthon vagyunk a gyermekeinkkel, és tanítjuk is őket. A szülők hirtelenjében főállású anyává vagy főállású apává lettek, mert jó a digitális tanítás, szépen be is indult, de kell mellé szülői vezetés is, mert az élő kommunikációt nem helyettesíti semmi. S megoldjuk ezt a kihívást. Még öröm is van benne, mert a gyermekeiddel lehetsz, és taníthatod őket, ahogyan téged is tanítottak. Olyan régi vágásúan, amiben tündöklött a hivatástudat, a gyerekek iránti szeretet és a humor. Nem tudtam elégszer idézni a héten a néhai angol tanáromat, akinek a szavai mélyen a lelkembe vésődtek, s ugyanazon metódussal adtam át a gyermekeimnek azt, amit én is tudok. Sokat nevettük. És jólesett. És kellett is, mert olyan kaotikus ma a világ, hogy a feszültséget oldani kell, humorral. Másképp szinte elviselhetetlen. Mert nem tudod, hogy mit hoz a holnap. Nem tudod, hogy milyen bejelentés lesz a következő.
  Egyik nap bejelentették az első fertőzöttet, majd a következő megbetegedéseket jelző számokat. Kihirdették a rendezvények korlátozását, majd az egyetemek látogatásának tilalmát. Nem váratott sokat magára az iskolák, az óvodák és a bölcsődék bezárása. Nyilvánossá vált, hogy meghalt az első koronavírussal fertőzött beteg hazánkban.  Ezzel karöltve érkezett az üzletek, az éttermek korlátozott nyitva tartásáról, s a játszóterek lezárásáról szóló tájékoztatás. Közben kitört a pánikszerű felvásárlási láz, mint tünet. S néma bejelentések sora érkezett családok százaihoz, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni a munkavállaló embert, mert nincs lehetőség home office-ra, nincs keret a finanszírozásra. S otthon lehetsz, de hogyan lesz tovább? Szívesen meditálnál, de erre ebben az egyre jobban lassuló és beszűkülő helyzetben most még sincs idő, s ösztönösen is  az újratervezésen gondolkodsz. Gondolkodsz úgy, hogy nem tudod, hogy mit hoz a holnap, és meddig tart ez az állapot.
      Alkalmazkodsz, és folyamatosan újratervezel a napi bejelentéseknek megfelelően. Érezve a  helyzet szépségét és fájdalmát, úgy ahogyan Soma Mamagésa is megfogalmazta: “Olyan most, mintha egyszerre lenne karácsony és háború. Van egy ilyen háborús hangulat, hogy olyan sor állt a hentesnél Budakalászon, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam, amikor a narancsot meg a banánt hozták…” Felsóhajtasz, hogy milyen jó volt eddig ennek a generációnak, köztük neked is, hogy csak a karácsonyi hangulat volt, de a háborús hangulat, s a kiszolgáltatottságnak ez a véglete ismeretlen maradt. Most ez megváltozott. Önmagában ez nem rossz, mert ez tanít meg arra, hogy mi az értékes és mi nem. Lehet az értékek értékéről beszélni, lehet róluk értekezni, de a szavak igazi jelentése csak a gyakorlatban lesz nyilvánvaló. Amikor a bőrödön érzed, hogy egy pillanat alatt felfordul a korábban ismert világ rendje, az tanít meg az igazi fontossági sorrendre, és többé nem lesz elpazarolt idő, kidobott ennivaló, tizedik ruha a szekrényben, vagy a megunt játék mellé egy újabb játék a szoba sarkába. Csak annyi, ami mindenből fontos és szükséges.
    Ez a járvány mindenkinek nehéz. Nehéz az idősnek, mert a legveszélyeztetettebbek közé tartoznak. Nehéz a fiatalnak, mert hordozhatja és átadhatja a vírust, és meg is betegedhet. Nehéz mindenkinek, mert nem teheti azt, amit szokott. Nehéz azért is, mert a félelem mindenkit megkörnyékez válogatás nélkül. Nehéz, mert a túléléshez kevés az anyagi biztonság. De ezek a nehézségek éppen arra tanítanak, hogy szeressük és becsüljük meg egymást! Lássuk meg végre, hogy valóban az ember a legnagyobb érték!
    Az idős édesanyámra gondolok, aki távol van tőlünk, és csendesen hordozza ezt a helyzetet. Nyughatatlan gyermekeimre nézek, akiknek még kevés a digitális tanrendben kapott feladatok sora, és többre vágynak, nemcsak feladatokra, hanem szabadságra. A férjemre nézek, aki velem együtt folyamatosan alkalmazkodik és újratervez, hogy a járvány nehéz időszakát a legkevesebb problémával átvészeljük. Csak annyit tudok mondani, hogy mindennél jobban szeretem családomat. A szeretet és ők a mindenem ebben a zűrzavarban. Van ugyan naponkénti bejelentés, melytől összeszorul a gyomrom. Bejelentés, hogy mi van/ mi lesz. Mégis a Szeretet az, ami valójában diktál, és meghatározza azt, hogy hogyan tovább.

Nincs félelem

Izgatottan figyeltük a miniszterelnök úr péntek esti bejelentését. Érezhető volt a feszültség. A két általános iskolás korú gyermekem nem akart hinni a fülének. Nem, ők nem akarták az iskolák bezárását. Mély-lélegzetvételű csalódottság uralta el őket, mert a megszokott életük hirtelen egy másik kerékvágásba került. Nincs többé a meghatározott mindennapos menetrend, nincs osztálytárs, nincs barát, nincs edzés, nincs fellépés. Szinte semmi nincs, ami eddig cél adott a napoknak. Nincs semmi - igaz csak átmenetileg, amíg a járvány átvonul Európán és hazánkon is. 

Sok minden nincs. Valóban. Amit mi szülők is keserű szájízzel veszünk tudomásul, hisz annyi várt élmény lett egyszerre semmivé. De nem ez a legfontosabb, tudom, tudjuk. Hanem az, hogy a körülmények dacára nincs bennünk félelem. Nincs bennünk félelem a vírus miatt. Nem a nem tudás és a nem tudomásul vétel nyomán, mert naprakészek vagyunk mindannyian a vírus tüneteiről, terjedéséről, az áldozatokról, a gazdagsági károkról szóló hírekben. Tudomásul vesszük, elfogadjuk, és alkalmazkodunk a helyzethez. Ahogyan eddig is, úgy ezután is megteszünk mindent, amit tehetünk, hogy az egészségünket megőrizzük, és odafigyelünk a higiéniára. Vigyázunk egymásra a lehetőségeinkhez mérten. De van, ami túl van a lehetőségeinken. És ezen érdemes elgondolkodni e járvány idején is.

Most érthető módon a koronavírus van a figyelem középpontjában, de ma is van baleset vétlen áldozatokkal, van sokáig rejtőzködő gyógyíthatatlan betegség, van hirtelen elérkező agyvérzés, vagy infarktus - csakhogy a legáltalánosabbakat említsem, és vannak áldozatai az évek óta “jól ismert” influenzának is. Annyi minden elhozhatja annak az érzését, hogy nincs holnap, nincs tovább. Most mégis a koronavírus miatti pánik fokozza fel ezt, és pénteken, amikor a főváros utcáit róttam, az volt a benyomásom, mintha már tényleg itt lenne az apokalipszis.
       Azzal szembesültem, hogy az élelmiszer boltok, a drogériák, a gyógyszertárak tele voltak emberekkel, és teltek a kosarak, a polcok meg egyre üresebbek lettek. Mert talán az az érzés, hogy a kamrát többszörösére tölthetik meg élelmiszerrel, átmenetileg csillapítólag hat a lélekre. Az ember mégis tesz valamit a rossz ellen. Még ha a járvány terjedését nem is tudja megállítani. Én ekkor a két kisebb gyermekemmel voltam egészségügyi sétán, mert éppen egy szokásos betegségből voltak/vannak felépülőben, és erőnléti edzésnek kellett egy kis friss levegő. És örültünk a napfénynek, örültünk annak, hogy az arcunkba fúj a szél. A szomorkás hangulat mégis rám telepedett, mert a máskor nyüzsgő Kossuth téren alig volt néhány ember. Most nem botlottunk úton-útfélen bámészkodó turistákba, s ahogy a cukrászdák, és éttermek  átlátszó üvegfalain bepillantottam, láttam, hogy a korábban zsúfolt helyeken most alig van vendég. Olyan furcsa érzés volt, olyan idegen. Az élet most nem pezseg, hanem lassan csordogál.
      Lesétáltunk a Duna partra, majd vissza József Attila szobrához. A lányaim játszottak. A nagyobb volt az idegenvezető, a kicsi a turista, és vég nélkül folyt szó az Országházról, majd az 1848-as forradalomról. Mintha ők maguk önkéntelenül is pótolni akarták volna a természetes közeg hiányát. Mert máskor mindig ott van több turistacsoport idegenvezetőkkel, azután mindig ott vagyunk a március 15-i ünnepségen, ami értethető okokból most nem lesz megtartva. De nekik fontos, amit megszoktak. Én csak csodálattal figyeltem őket. Ám egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a Miniszterelnökség előtt újságírók csoportosulnak, közelebb mentünk. S hallottuk, hogy Gulyás Gergely miniszter úr bejelentette, hogy a miniszterelnök úr este a koronavírus kapcsán bejelentést tesz. Kicsit összeszorult a szívünk. A nagyobb lányom kérdezte is, hogy mi lesz? Be fogják zárni az iskolát? Annyit mondtam, hogy lehet, de várjuk meg az estét. S eljött az este.
    Izgatottság, majd csalódottság és szomorúság uralt el mindnyájunkat. Szembesültünk azzal, hogy az elkövetkező hetek, talán hónapok is más milyenek lesznek, mint amilyen eddig voltak, és lehet/lesz még ennél rosszabb. De a félelem mégsem lett úrrá rajtunk. És ami különösen is megérintett, hogy a 77 éves édesanyám még aznap este felhívott, és maga ajánlotta fel, hogy szívesen vigyáz a két iskoláskorú és az óvodás korú unokájára is, hogy nekünk szülőknek a munkavégzés továbbra is zökkenőmentes lehessen. Édesanyám a vírus által veszélyeztetett korosztályba tartozó nagymama nem fél, pedig tudja, hogy mi a nehézség, a veszély, az életveszély. Még van emlékképe a világháborúról, az 1956-os eseményekről, pláne a megtorlás időszakáról, tudja, hogy külső állami segítség nélkül, testvérével félárván maradva is fel lehetett nőni, osztatlan iskolában tanulni, majd dolgozni, átélni súlyos betegségeket, idejekorán elveszíteni a férjét. Édesanyám nem fél, aki máskülönben nagyon sokat aggódik, és félt minket. De ő is és mi is érezzük, hogy most nem a félelemnek, hanem a józanságnak van itt az ideje, aminek az értékét a Szeretet és az Összefogás adja. Mert csak így lehet túlélni a nehézségeket, s túl lenni ezen a járványon is!