Az eszme. A világ. És te…

A világ szövevényes. Szinte kiismerhetetlen. Bár feltételezel benne egy egyenes vonalú előrehaladást, ahol kiszámíthatod a jövő alakulását. Ám mindig jön egy megtorpanás. Mert az események olykor feszegetik az abszurditás határát. Történik valami, amire a legmerészebb álmaidban sem számítottál, és nem is gondoltál. És neked ehhez kell igazodnod, a normalitást kell a valósághoz közelebb hoznod. 

    Hogyan? Úgy, hogy nem tagadod meg önmagad. Azt adod, aki voltál, aki vagy. Azt az embert, aki hisz a jó eszmében, hogy a szeretet, a jóindulat, az egyenesség és az őszinteség fénye még nem kopott meg. Csak néha, és időlegesen szenved csorbát. Mert az eszme az ember felett áll. A törés pedig csak akkor következik be, amikor az ember gyenge, és nem tudja magát átadni a jónak, és enged erőtlenül a rossznak. Erőtlenül? - kérdezed, amikor azt látod és tapasztalod, hogy voltak, vannak, akik nem erőtlenségből akarnak rosszat, hanem készakarva, elszántan, megátalkodva. Azt mondom erre, hogy neked is igazad van. Mert az emberek nem egyformák. Ahány ember, annyi lélek, és oly sokféle elgondolás, terv fogan meg a szívben. Jó és rossz is. Igaz és hamis is. Érdekek törnek előre, gyűlölet izzik, amibe hatalomvágy, kapzsiság  kapaszkodik. Az érzéketlenség metsző és zord, ez már nem is közömbösség, hanem kíméletlenség.

Ám, amit eszmének nevezünk, az csak jó lehet. Mert feletted áll, s felülről érkezik hozzád. A tökéletes és az igazi létezés felemelő érzését adja, amit a szeretet teljessége ural. Nem elválaszt, hanem egybefon. S az emberek közötti
hűség sziklaszilárd lesz, a bátorság pedig természetes közeg a jóság kötelékében. Az együttérzés pedig nem marad néma, cselekedetekben szólal fel, érvényt szerezve a szeretetnek. Képmutatás nincs, csak a tiszta lélek tiszta tekintete.

Olyan csoda ez, mint az első karácsony este. Ott és akkor mindent csak a jó eszme töltött be. Nem csak azért, mert Jézus megszületett, hanem azért, mert a fény, amit hozott, megcsillant az emberek lelkében. Igaz, hogy Józsefet és Máriát nem fogadták be sehol, de a jászol mégiscsak kijutott. Nem volt királyi pompa, de meleg fekhely igen. Vendégsereg sem érkezett, de a pásztorok odamentek. Kürtszó helyett csak a betlehemi csillag ragyogott, mi sokak számára észrevétlen volt. Ám a bölcsek figyelmét nem kerülte el, és elindultak Betlehembe. S az útjuk során nem estek bele Heródes fürkésző féltékenységének kelepcéjébe. Odaértek, ahova tartottak. Mert tudták, hogy mit, hogy kit akarnak. Nem kevesebbet, mint a tökéletességet: az eszményi Szeretetet.

Az első karácsonyon kevesen mozdultak meg, nem voltak tömegek. De mégis elég volt  az a néhány ember, ki felfigyelt az igazi szeretet testté tételére, arra, hogy a felülről érkező jó eszme Jézusban közeljött az emberekhez.

Ma is elég a kevés ember. Bár tagadhatatlan, hogy az igazi, a tökéletes az volna, ha minden embert egybevonna a felülről érkező Szeretet. Ám akkor mi dolgunk volna a világban? Most van. A te feladatod és az enyém is az, hogy az eszmét továbbadjuk a világban és a világnak, bármi zajlik is benne. Bármi rossz ellenére is kell ezt tenned. A jót nem tagadhatod meg. 

Van eszme, ami tökéletes, kifogástalan. Van a világ, ami töredékes, hamis, olykor hitvány, azt a benyomást keltve, mintha csak számító hideg szívek lennének az emberekben. Ha ez igaz is, mégiscsak egy illúzió. Egy rossz káprázat, mert az ember a Felülről való Erőhöz igenis visszatalálhat, és befogadhatja az igazi eszmét. Az eszmét, ami feletted áll, és rajtad múlik, hogy utat engedsz-e neki a szívedben? Ha befogadod, akkor az eszme megcsillan és ragyogni kezd. És a világ bármennyire is szövevényes, láthatóvá válik benne az egyenes vonalú előrehaladás. Ekkor az ember embernek barátja, az ellenség szó pedig ismeretlen lesz.

Van eszme. Ami tökéletes, amiből sem elvenni, amihez sem hozzátenni nem kell. Van eszme. Ami csak tündököl, mosolyt, boldogságot hoz. Van eszme. Ami úgy ragyog, mint a csillag az égen. Ragyogjon is, de ne csak ott fent, hanem a Szívedben is!

Miért éppen fenyőfa a karácsonyfa?

A karácsonyfa díszítése a világon az egyik legterjedtebb és legegységesebb hagyomány. Már most is ott áll a tereken a feldíszített karácsonyfa, ami előtt jólesik még a hidegben is megállni, és gyönyörködni a ragyogásában. De honnan ered ez a hagyomány? Miért éppen fenyőfa a karácsonyfa?

  Szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődtek át olyan történeteket, amelyek mesélnek erről. Természetesen nem a tudományosság igényével, hanem sokkal inkább azért, hogy valamilyen választ fogalmazzanak meg. A Biblia ugyanis nem ír arról, hogy Jézus születésének ünnepén fenyőfát állítottak volna.

Az egyik népi történet szerint Jézus egyszer a gonosz emberek elől bujdosva egy sűrűlombú fa alatt talált menedéket. Ám a sűrű lombú fa rászólt, hogy álljon arrébb, mert ha ott találják a fával együtt elpusztítják. A többi fa is elutasította Jézust, mígnem a fenyőfa ágai közé engedte, s így menekült meg. Ekkor Jézus megáldotta a fenyőfát: „Soha ne hullasd el a leveledet! Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levél nélkül sorvadoznak! Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát!” 

Egy másik, szintén a néphagyományból származó, legenda viszont azt mondja el, hogy egyszer amikor József az ácsműhelyében dolgozott, a gyermek Jézus a földre hullt fából keresztet ácsolt. Ez a kereszt egyszer csak ágakat és szép zöld lombokat hajtott, kivirágzott és fényes csillagokat termett. József ekkor döbbent rá, hogy éppen aznap volt Jézus születésnapja. Mária titokban feldíszítette a fa ágait aranyos dióval, almával a gyermek Jézus nagy örömére. Így ünnepelték Jézus születésnapját, s ezért ünnepelik az emberek azóta is feldíszített fával karácsonykor Jézus születésnapját.

Ez a két történet egyszerűen ad választ a kérdésre. Ám az igazi felelet megtaláláshoz át kell tekinteni az elmúlt századok vallási felfogását és gyakorlatát.

Az ókori Rómában a december 17. és 24. között tartották a Szaturnália ünepeket. Szaturnusz a földművelés, a paraszti munkák istene a római hitvilágban. Az emberek nagy lakomák tartásával, tánccal és zenével hódoltak Szaturnusz előtt. A házaikat ilyenkor örökzöld borostyánnal díszítették.

A pogány hagyományokban szinte kivétel nélkül gyakorlat volt, hogy a téli napforduló idején termőágat, zöldágakat vittek be a házakba, vagy azokkal díszítették a házakat. Ez a szokás megmaradt a keresztyénség térhódítása után is, s része lett a keresztyén emberek karácsonyi ünneplésének. Magyar nyelvterületen a zöldág általában rozmaring ágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt az, amit a házak gerendájára függesztették. Ezt aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal ékesítették. A diónak rontást űző erőt tulajdonítottak, a gyümölcs a bőség, az egészség jelképe, a szalma pedig a betlehemi jászolra emlékeztetett. 

A fenyőfa karácsonyfaként való megjelenése azonban a paradicsomjátéknak köszönhető. Karácsonykor ugyanis a betlehemezés mellett szokásban volt a paradicsomjáték, amely a teremtés, az első bűneset és az ősevangélium felidézésével jutott el Jézus születésének örömhíréig. Először elmesélték, hogy Ádám és Éva hogyan lépett a rossz útra a tiltott gyümölcs leszakításával, felidézték azt próféciát, hogy eljön majd, aki kígyó fejére tapos, és győzni fog. A paradicsomjáték  fő kelléke a fenyőfa volt, amely a jó és a rossz tudásának fáját jelenítette meg. A reá akasztatott alma a tiltott gyümölcsre utalt, a fát körbefonó papírlánc pedig a kígyóra. 

A paradicsomjáték szokása a protestantizmus megjelenésével egyre inkább háttérbe szorult, és a a feldíszített fenyőfa állításának szokása önállóvá vált. 1536-ban már Luther Márton otthonában is volt karácsonyfa Jézus Krisztus születésének ünnepén - gyermekei legnagyobb örömére.

A karácsonyfa térhódítása azonban csak a XVIII. században jött el. Magyarországon először Brunswick Teréz martonvásári grófnő állított fel először karácsonyát 1824-ben. A karácsonyfa-állítás eleinte csak az arisztokrácia körében volt szokás, de az 1840-es évektől már a módosabb polgároknál is megjelent. Érdekesség, hogy a XIX. században még minden gyermek külön-külön kapott karácsonyfát, később a lányok és a fiúk együtt kaptak egy külön fát, míg napjainkban egy család egy fát állít. A karácsonyfát hagyományosan arany és piros színű díszekkel ékesítették. A piros az életet szimbolizálta, az arany a világosságot, a fényt – minként a XVII. századtól a karácsonyfán helyet kapó gyertyák is. A fenyő ágaira diót is tettek, melynek a külső (zöld), keserű burka Jézus szenvedésére, a kemény csonthéj a keresztfára, a belül levő édes mag az isteni életre utal, melyért az embernek fáradoznia kell. A boa/girland jelentése bibliai gyökerű, az Édenkertben a bűnre csábító kígyót jeleníti meg. Ugyanez ez üzenet társul az angyalhajhoz és a papírlánchoz, mint díszítő elemhez. 

Az alma – bár jóllehet a Biblia nem írja pontosan milyen gyümölcsöt szakított le Éva – a jó és a rossz tudása fájának gyümölcsére mutat. Az üveggömb ugyanezt jelenti meg – az alma tovább gondolt díszes változata. Több legenda olvasható, hogy mikor és miért vette át az alma helyét az üveggömb. Az egyik szerint a Türingiában lévő Lauscha városában egy helyi üvegművesnek nem volt pénze arra, hogy megvásárolja a karácsonyfa díszítéséhez akkoriban használt almát, diót. Ám szerette volna, hogy gyermekei egy szépen feldíszített fa körül ünnepeljék a karácsonyt, így a díszeket üvegből készítette el. Az új díszek nagy sikert arattak a városban, és új divatot teremtettek. Egy másik feljegyzés szerint az üveggömb készítésének eredete Goetzenbruck városához kötődik, ahol 1858-ban annyi alma sem termett, hogy a karácsonyfát feldíszíthessék vele. Ezért egy üvegfúvó az almát helyettesítve üveggömböt készített.

A karácsonyfára a XVI. század végétől aggattak papírból készült rózsákat és virágokat, melyek Jézus családfáját jelképezték. A Jézus testét szimbolizáló ostyát lassanként felváltotta a mézes sütemény és habcsók. A karácsonyfa csúcsát díszítő csillag jelképe, a betlehemi csillag feltűnésére utalva, azonban változatlan maradt.

Izgalmas és érdekes felfedezés, hogy miért éppen fenyőfa a karácsonyfa? Ami a felfedezésen túl különleges ajándékot is ad. A karácsonyfa és a díszek szavak nélkül mesélnek neked a régről ismert történeteket felelevenítve. S megerősítenek abban, hogy jó újra és mindig diadalt arat. Mert bár lehet, hogy ott van az örökzöld fán a csábítás almája, és a megkísértő kígyó is a boa képében, de ezek felett ott ragyog a mindent betöltő csillag fénye. S érezni kezded, hogy a szeretet melegsége szétárad a szívedben. 

A fény színei

Egyre borúsabb a világ. Szürkeség lebeg körületted, s a köd átláthatatlan leple telepszik reád. A múló idő roppant súlyát érzed a tagjaidban. Elnehezülsz. Azon töprengsz, hogy mit hoz a holnap, vagy akár a következő óra. 

    A hatalmas vágyak, amelyek eddig a szívedben égtek, egészen kicsinnyé tömörülnek. Nem akarsz már mást, csak a fény csodálatos színeit megőrizni. Miben érzed a szíved dobbanását, a mosoly édes arcát, a szabadság határtalanságát és a boldogság felszabadultságát. Mindent, ami te vagy.

    A szürkeség ott lebeg körülötted, ám egyszerre dacolsz ezzel. Elindulsz, s mész gyalogszerrel a városon át. Tekinteted felfelé emeled, és nézed a páratlanul szép házak homlokzatát. Ez most a minden, az állandóság. A házak nem érzik a világ változását. Olyanok, mint régen. Már-már megingathatatlanok. Amint haladsz előre, felfelé emelt tekintettel, észreveszed, hogy egy napsugár megcsillan egy tető felett, ami emberileg nézve lehetetlen. De mégis ott ragyog a fénysugár, hiába gomolyog a köd fellege. 

    Eszmélsz. Újra önmagadra találsz. Leteszed az aggodalmaid nehéz köpenyét, és hagyod, hogy a lelkedben lévő belső láng erőre kapjon. Érzed, hogy a melegség szétárad benned, és szertefoszlik a didergés.

    Leteszed a nyomasztó terheket, és a hit lendületének szárnyaira szállsz át. A maga természetességével, könnyedén. Mert a fény csodálatos színei fénylenek a lelkedben. A fény nem hunyt ki, és színei sem koptak meg. A mélység érzésének megtapasztalása még intenzívebbé teszi őket. Érzed, hogy az élet ott lüktet benned. A mosoly belülről tör fel, és nem enged neked többé egy búskomor percet sem. Hisz az élet a tied. A szabadság határtalan, mert a lélek és a gondolat szabad. Te döntesz, hogy mit követsz és kinek hiszel, a ködnek, a felhőnek vagy az Égből érkező napsugár érkezésének - mi mindent eloszlat, és segít abban, hogy rálépj újra a saját utadra. Felfelé tekintve a boldogság önfeledtsége kerít hatalmába. Valóban boldog vagy, mert égi fény övez. S bárhol vagy, bármi történjék is, érzed, mindig a legjobb kezekben vagy. 

    Csak egy sétára indultál a világ lélekvesztő hektikusságában. Nem volt más, csak a nyugtalan lelked vihara, mi nem várt mást, csak egy kis nyugalmat. Egy szabad lélegzetvételt. Ám többet kaptál. A fény színeit - újra.

Ezernyi gondolat

Ezernyi gondolat kavarog benned. Az egyiket kimondod, félig hangosan. Könnyebbséget érzel. Mintha a fény sugarai omlanának reád, pedig csak kint ülsz egy sötét éjjelen a gang folyosóján. Felszabadít a beszéd, mert többé már nem feszít szét belülről az érzések kavalkádja. Kimondod, s ezzel egy ösvényt rajzolsz meg magad előtt. Az utat, amin előre haladhatsz. A jövőt magát, ami a tiszta és igaz szó valósága szemben minden hitetéssel, felszínességgel, ami a világból feléd árad. A felszabadultság a tied, aztán mégis megkötöz a sok gondolat béklyója belülről, ami még a lelkedben megrekedt. Szeretnéd ugyan kimondani, már-már világgá kiáltani, de nem lehet. Még vagy már nem, nem is tudod, nehéz eldöntened. 

      Sír a lelked. Hangtalanul, némán, észrevétlenül. Talán azért, mert így neveltek. Talán azért, mert a belső vihar soha sem tartozik másra. Talán azért, mert nem a fájdalmakról, a nehézségekről kell beszélni, hanem a célokról, az álmok megvalósításáról. A csodáról, a karizmáról.

     Az ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, eljutsz oda, hogy a legfontosabbról szólj. Arról, hogy adj, szeress, építs! Alkoss olyat, ami maradandó, amit nem fúj el a szél! Gondold el, hogy egy egész életen át annyi mindenért feszül az ember. Feszül azért, hogy elegendő kenyér legyen az asztalon. Feszül azért, hogy maga után nyomot hagyjon. Feszül azért, hogy hírnevet, hatalmat, befolyást szerezzen. Legyen valakivé. Több, nagyobb, erősebb, mint bárki más ezen a világon. Feszül, izzad, s mégis oly kevés, amit felmutathat. Mert a szíve út közben annyira megkeményedett, hogy semmi jót sem képes adni. Semmi olyat, ami előre vihet, ami az emberek lelkét töltheti meg természetes melegséggel. Csak a hideg szél érdes fuvallata mar a szívekbe. Már nincsen más csak a félelem. Az ilyen világ azonban nem természetes.

      Kavarognak benned a gondolatok. S odajutsz, hogy a valós csodákra kell újra és újra rácsodálkoznod. A csodára, ami mindig felülhaladja az értelmet. Mert a csoda az Ég és a Föld találkozása, ahol a földi, a sárhoz tapadt ember érdes alakja mennyei fénybe öltözik, és a lehetetlenséget legyőző erővel töltekezik fel. Amikor az ember alakja csak fénylik, mert van karizmája. Többlete, ereje, tehetsége, ajándéka, kisugárzása. Öröm és békesség árad szét. S az a jóleső bizonyosság, hogy az álmoknak nincsen határa, a lehetetlenség pedig nem több, mint eltúlzott akadály. Amibe, ha beleütközöl, akkor nem megtorpanni kell, hanem hidat építeni fölé. Szívből, jó szándékból, igaz szóból és cselekedetből. Egyszerűen a szeretetből. Bátran, soha de soha meghátrálva. Mert másképp nem változna meg a világ, s csak fekete iszap lenne mindenhol a hófehér felhők helyett, csak bú áramlana a tiszta öröm helyett.

    Ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, csakis a jóra fókuszálj! Mondd ki, építs vele! Add tovább! Vedd észre a csodát, az Égi kéz érintésének ösztönző simogatását! Mert így hagysz nyomot és adsz lehetőséget annak, aki még keresi az útját…

Angyal embernek álcázva

Jössz a semmiből, úttalan utakon egy új világ határa felé. Tele álmokkal, a célod már a szívedbe égett rég. Érzed, hogy az idő nem vár rád. Lépést kell tartanod vele, és kihasználni, megélni, amit lehet. Teszed is magától való természetességgel. Újra és újra. Mégha a mélységek olykor a kedvet is szegik, és lelked fájdalmának mázsás súlyát mosolyba forduló arccal hordoznod kell. Mintha egy játék baba lennél, akin nem látszik semmi, bármi történik is. De ember vagy. Nem mozdulatlan műanyag. És mindig megteszed a következő lépést, amit a szíved diktál. Az utolsó utáni pillanatig is. Lelked vihara azonban belül marad, és csak az számít, amire az álmod inspirál. 

Úgy kelsz fel minden reggel, hogy megtörténik a csoda. A csoda. Amire vágysz. A csodának azonban nincsen konkrét formája. Csak lényege, hogy az élet megváltozik, és eljön egy fordulat. Amikor nem csak az új világ határához érsz, hanem át is lépsz rajta. És ott önmagadban elég vagy. Milyen naiv elképzelés! - mondják a realista kritikusok. De te nem vagy sem realista, sem kritikus, csupán az ideák világának egy apró darabja. Örök és változatlan érték számodra az önzetlenség, a jóság, az igazságosság. S hiszed, hogy az élet töredékességben is megcsillan a képmásuk.

Valóban megcsillan. Amiben hiszel, valósággá lesz. Mert hirtelen egy embernek álcázott angyal jelenik meg előtted, aki megfogja a kezed. Egyszerre minden könnyebb. A föld és az ég összeér. Az új hajnal harmata borít be mindent a felkelő Nap felől érkező angyal sugarai alatt. A fénysugarak átlátszóan tiszták, mégis oly sok színe van. Az egyik a tiszta fényű önzetlenség, amellyel érted cselekszik. Csak jót ad, szívét veled megosztva. Mert megteheti. A másik szín az elfogadás harmóniája. Nem számít semmi, csak te, csak az, ami a lelkedben van, és amit magadból megmutatsz. Nem több és nem is kevesebb. Éppen az a lényeg, ami téged egyedivé tesz. S már bátorít is, és vezet, hogy lásd, mivé lehetsz, hogyan bontsd ki te is színeidnek minden árnyalatát. Erejével felemel, s pár pillanat múlva már vele szárnyalsz a felhők felett mindennél sebesebben. 

Azt érzed, hogy a JóIsten ennél közelebb már nem is lehet. Örömkönny csordul végig az arcodon. Mert a hited bizonyságot nyer: angyalok igenis léteznek. Csak az angyal embernek álcázva jelenik meg. De felismerhető mindig, mert a benne lévő szeretetnek mennyei érintése van. Napsugarat szór szét. Nyomában virág nyílik, és a boldogság határtalan.

Csak a cél számít

Csak a cél számít. Oly sokszor hallottad már, egyenes megfogalmazásban, de kifordítva is. Egyenesen, bátran, felemelt fővel, tiszta lélekkel kimondva, ahol a szív hangja dobbant meg minden egyes szóban. A varázsa alól nem tudtad kivonni magad. Megfogott, vitt, és hordozott magával. Itt nem volt kérdés a hogyan. Mert az igaz szív csak igaz tetteket és szavakat enged meg. Kétes értékű eszköz nem volt, és nincsen egy sem. Oly egyszerű lenne a világ menete, ha minden ember így érezne, cselekedne, s haladna előre. De a valóság nem ilyen.

Mert vannak kifordított életek, szavak, ahol valóban csak a cél számít, és a hogyan nem. Lehet mindent, és annak az ellenkezőjét is. Lélektelenül, kegyetlenül, hamisan. A legjobbakat is a földre kényszerítve, egyen-egyenként összetörve őket, kik lerogyva mégis megpróbálják összerakni darabokra hullt álmaiknak szilánkjait utolsó erejükkel.

Csak a cél számít, az eszköz nem - egyre jobban harsog, és úgy érzed, hogy te, aki tiszta lélekkel és álmokkal útnak indultál, vesztésre állsz. Vesztésre, mert a harsogók kereszttüzében vagy, és útonállókként keresztezik az utad, hogy amit elkezdtél ne folytathasd, és ne tehess egyetlen lépést sem tovább.

Azután veszel egy mély lélegzetet. Nem adod fel. Hiába minden árny, hitetés, megfélemlítés. Új útra térsz, a régit ott hagyod azoknak, akik mohón elidegenítették tőled. Mert a hit a szívedből nem szakítható ki, és a remény még mindig benned él.

Az élet folytatódik tovább. Te is mész tovább, és ott munkál benned, hogy a cél számít, és a hogyan nem kérdés. Mert az igaz szív csak igaz tetteket és szavakat enged meg. Kétes értékű eszköz nem volt, és nem is lesz. Csak egyszerűen teszed, amire az álmaid sarkallnak, és a gondviselés kezébe belehelyezed magad - ismét, folytatólagosan.

Nem meseszerű ez. A jó ereje is ugyanolyan valóságos, mint a rosszé. Csak a jónak több idő kell, hogy kibontsa a szirmait. A rossz könnyebben halad előre, de lelket metsző eredményessége csak időleges, és oda hull, ahonnan támadt, a száraz porba. A gondviselés pedig téged odavisz, hol az álmaid valóra válnak, olyan módon, ahogyan azt nem is vártad.

A cél számít és az eszköz is. Ne gondold, hogy ezzel az érzéssel és elszánással egyedül vagy. Sokan voltak előtted, és sokan vannak melletted most is, kiket ez vitt és visz előre. Köztük téged is. Csak nyisd fel a szemed, és ne add fel sohase a hited ebben!

Szemtől szemben

Szemtől szemben. Ritka pillanatok egyike. Pláne, ha váratlanul következik be. 

Először nem hiszel, annak, amit/akit látsz. Megáll az idő is, nem megy tovább. Nem mozdulsz te sem. Csak nézed a másikat, ki zavartan vigyorog és integet. Csak nézed őt, és kavarog a lelked. Szólni nem tudsz. Minden végigfut előtted. Minden, ami volt. 

Évek esszenciája egy pillanatban. Lelkedet beborító folyam ez, de csak állsz rendíthetetlen. Megszűnik minden körületted. Aztán eszmélsz, hol vagy most és mi történik. S határozott léptekkel elindulsz. Folytatod az utad. Folytatod, hátat fordítva neki, és mindennek, amit ő jelentett, ő okozott, ő tett. Majd mégis csak megállsz. Megfordulsz. Nézve őt. Állhatatosan. Mert észrevetted, és nem mehetsz tovább úgy, hogy ne jelezd ezt. Az ajkad azonban nem mozdul, a kezed sem integet. Csak a tekinteted üzen. Nem kellenek szavak. A lelked foglalata a szemed.

Szemtől szemben. Nem tart soká, mégha úgy is érzed, hogy ez maga az örökkévalóság. Mintha órákig tartana, pedig csak percek telnek el. Azután otthagyod őt, és ezt a pillanatot. Tovább lépsz. Tovább mész. Mondhatnád, hogy úgy mintha nem történt volna semmi sem. Mondhatnád, de nem mondod, mert nem volna igaz. Hisz lelkedben felszínre jöttek az érzések. A fájdalom rejteke, amit igyekszel magadban eltemetni. Végigfutott újra benned, hogy mit okozott neked, és azoknak, akik számodra az életet jelentik.

Szemtől szemben. Egy pillanat műve volt. Váratlan. Hihetetlen és kiszámíthatatlan. Nem gondoltál arra sohasem, hogy ekkor és ekképp következik be. Nem vártad, nem kerested az alkalmat sem, hisz az dobogott benned, hogy bárcsak sohase ismerted volna meg. De meg kellett ismerned. Ez jó vagy rossz? Oly kérdés ez, amire nem lehet egyértelműen felelni. Mert minden zűrzavar, szenvedés, fájdalom, ami kezének nyomán támadt, új utat nyitott meg számodra, és olyan tapasztalatot ajándékozott, ami másképp nem lett volna a tied. Ez a tapasztalat felnyitotta a szemed az élet részleteinek összefüggéseire. Ezzel kiragadott lettél az édeninek látott földi világból. Már látod, hogy milyen nagy a sár. S van ember, aki ebben dagonyáz. Ám a lelked ennek ellenére mégis csak zöldellő tisztást lát maga előtt, és aranyszínű napot. De ő valaha kijön a mocsárból? Nem tudod, s nem kérdezed. Mert neked a saját utad a lényeges. Az, hogy minden rossz ellenére ne felejts el az új holnapról álmodni, látni magad, hogy csak futsz a tisztáson a hófehér virágok között.  A rossz, a metszően vágó sziklaszirt, vagy a tátongó mélység, mely előbb vagy utóbb utad keresztezi, csak abban erősít meg, hogy a holnap ígérete megmaradjon a szívedben. El kell jutnod oda, amiről álmodsz. A kietlenségen át, mintha már közben az álmaid helyszínén járnál.

Szemtől szemben. Ritka pillanatok egyike. Még ritkább az, ha hihetetlen módon és váratlanul következik el. De nem ér felkészületlenül téged. Mert a lelked már tudja, hogyan üzenjen. Nem kellenek szavak. Elég a tekintet.

A szélvihar

Néha úgy érzed, hogy a gondolataid és az érzéseid a kopár sziklán szanaszét hevernek, és bárhogy is szeretnéd, nem alkotnak egységet. Minden darab te vagy. Lelked egy-egy része, amit a pillanatnyi mozdulatlanság ural el. Úgy érzed, minta örökkévaló volna ez az állapot.

   Aztán jön egy hatalmas szélvihar. Felkavarja a port, s vele együtt a gondolataid és az érzéseid darabjait. A hömpölygő rengetegben minden a helyére talál. Megérted, hogy a vihar nem csak szétszórni, hanem összerakni is képes, segítve téged, hogy megértsd a történések mögöttes üzenetét és azt a nagy talányt, hogy mi és ki is vezérli életed folyamát.

          A sors keze volna? Vagy a gondviselés érintése? Az utóbbit vallod, hisz abban ott van a szeretet lélegzete. Mert pontosan akkor, amikor kell és éppen a szükséges ment és megy végbe az életedben. Érted. Csak érted, hogy előrébb juss. Úgy, ahogy nem is gondoltad, vártad, vagy szeretted volna. 

        A mindent felkavaró szélvihar gyors. Szinte felfoghatatlan a hogyan. Ám az erejében és az eredményében érzed, hogy érted van. A harmónia és az egység áthat,

      A gondolataid és az érzéseid már nem a hevernek szanaszét a kopár sziklán. Por sincs, csak zöldellő mező, melynek a közepén állsz. S tudod, hogy nincsen más feladatod csak újra álmodni az álmaidat, új formában megfogalmazni a céljaidat, és tenni értük lehetőségeid szerint. Az utad folytatásának és az álmaid beteljesülésének hogyanja a gondviselés kezében van. Még akkor is, ha olykor úgy gondolod, hogy te mindennél jobban tudod, érzed, mi lenne a legjobb. Ám mindig eljön a pillanat, amikor a gondviselés szélvihara felkavar, és előtte fejet hajtasz. Elfogadod azt, amerre és ahogyan előre visz. Nem önmagadat megtagadva, hanem önmagad bölcsességét felülírva. A gondviselés szélvihara az álmaid feladása helyett, azok érintését és elérését adja meg. 

       Néha úgy érzed, hogy a gondolataid és az érzéseid a kopár sziklán szanaszét hevernek, és bárhogy is szeretnéd, nem alkotnak egységet. Ez nehéz, melyhez az üresség érzése is társul. Azután váratlanul felemel a szélvihar, s csak összhang, öröm és hála van benned. Mindenért, ami volt. Mindenért, ami van. S mindenért, ami lesz - mégha a jövőbe nem is látsz, de a gondviselésre egyszerűen csak reá bízod magad.

Felkel és lemegy a Nap

Felkel és lemegy a Nap mindennap. Közte oly sok szó, érzés érint meg. Lelked megfeszül, zakatol és hullámzik egyszerre. Ajkad közben szótlan, arcod rezzenéstelen, mert nem akarod, hogy más érezze a lelkedet megérintő mélységeket. Ha átadnád érzést, nem lenne megkönnyebbülés. Mert te vagy az, akinek ezzel meg kell küzdeni. 

A mélységben benne vagy egészen. Még akkor is, amikor a maga természetességével végzed a feladataidat. Ám eközben a miértekre keresed a válaszokat. Mintha egy sűrű, fákkal teli erdő keltette labirintusát fejtenéd meg. Rádöbbensz újra és megint, ez hasztalan próbálkozás, mert ezen soha nem láthattál és nem látsz át. Így a lelked a válaszok helyett már megoldást keres. Olyat, ami segít abban, hogy a tisztásra juss el. 

A megoldás azonban nem egy útvonal, amit előre megmondanak neked. A megoldás a szüntelen keresés, a megérzés és a tiszta lelkület. A rendületlenség, ami hiszi és vallja, hogy a munkának, a szorgalomnak gyümölcse van. A rossz tapasztalatok sora nem tudja felülírni lelkednek ezt a belső törvényét. Csak egy pillanatra ad számodra a rossz keserű érzést. Ha múlik ez a súlyos pillanat, kinyitod a szemed és a napsugár csillan meg előtted. A napsugárban pedig a boldogság édes ízzel ragyog, s a hit olthatatlan tüze bearanyoz. Máris más színét látod a napnak. Ajkad beszél, az arcod pedig mosolyog, mert azt akarod, hogy más is érezze a lelkedben lévő boldogságot. Ami lehet, hogy csak egy pillanat. De e pillanat varázsa mégis örökké tart. Akár felkel, akár lemegy a Nap. A tiéd. Elidegeníthetetlenül. A részed. Ezért nem csüggedsz el, ha majd újra, ismét, egyszer az erdő labirintusában találod magad, pedig a tisztásra vágysz, és odatartasz.

Felkel és lemegy a Nap mindennap. Közte oly sok szó, érzés érint meg. Jó és rossz is. A rosszból újra felépíted magad, a jó pedig vezet. Vezércsillagoddá lesz. Így történik meg a csoda, hogy nappal is látod a csillagod, a csillagokat.

     Higgy hát mindig a saját tündérmesédben! Valósággá lehet. Nincsenek határok. Csak Te vagy. A Te szíved. A Te odaadásod. 

A Mester

Lesújtó hír. Nem lehet igaz. Mégis az. Megrendültség. Könny. Pótolhatatlan veszteség. Hatalmas űr. Vége. Lezárult örökre Benedek Tibor világklasszis vízilabdázó élete. A Mester elment.

       Nehéz minden pillanat. Mázsás súlyú minden szó, amit hallasz. Pedig a visszaemlékezések derűs perceket elevenítenek fel, s olyan pillanatokat is, amelyekbe eddig nem nyertél betekintést. Érzed méginkább óriási lelkének nagyságát, akaraterejének határtalanságát, szívének szeretetét, a munkába vetett hitét, a maximalizmust és az alázatot. A szenvedélyt, amivel haladt végig a célig, és soha nem egyezetett ki kevesebbel, mint a győzelemmel. A kudarc, ha volt is, még motiváltabbá tette, és ment, haladt kijelölt útján előre.

        Három olimpián is felállt a csapattal a dobogó legtetejére, s te, aki nézőként végigizgultad a mérkőzéseket, érezted, hogy a játék, a csapat és ő maga a csoda. S nem tudod már, hogy mi volt a meghatóbb, az, hogy a csapat tagjaival együtt énekelted te is a himnuszt, vagy az, amit az athéni döntő után mondott? Kemény Dénes szövetségi kapitány megkérdezte tőle, hogy szerinte a szerbek vesztettek vagy mi nyertünk? Ő azt felelte, hogy „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.” Ez volt ő. A szeretet lélegzetvétele. A csapatszellem tüze, az összetartozás lelke. Mindannyiunk példaképe, mert egyedül úgy érdemes élni és dolgozni, ahogyan ő tette.

         Aktív pályafutása után gyermekeket is tanított. Átadta a tudását, a szenvedéllyel teli hitét és céltudatos szemléletét. Ott is. Az egyik róla szóló történet szerint egyszer elmesélte a gyerekeknek, hogy Japánban azt nevezik mesternek, aki nemcsak elmondja hogyan kell valamit megcsinálni, hanem meg is mutatja. Ő megmutatta a gyerekeknek. S utána már csak Mesternek szólították. 

       Mester. A mi Mesterünk. A mi Példaképünk. A mi Legendánk. Éljünk úgy, hogy felnőjünk Hozzá!

Szükség van rád

Szükség van rád. A lényedre, a láthatatlan kezedre, a szívedre. A szívedre, mellyel naponként csendesen elvégzed, amit éppen kell. Azt mondod kell, de a kényszert mégsem érzed, mert a szíved diktálja az ütemet. Ha el is fáradsz a sok teendő között és után, még jól is esik a pillanatnyi megállás. Mert téged is felemel annak az érzése, hogy a feladataidat arra a napra elvégezted. Átjár az öröm, hogy végre előrébb vagy, de ott lüktet benned a következő nap kihívása. Hisz dolgozni az egyik leginspirálóbb dolog, mert amíg alkotsz, te is formálódsz. Formálódsz, amikor a gondolataidat, az érzéseidet papírra vetve gyermeki lélekkel rácsodálkozol egyszerű összefüggésekre, melyeket jóllehet ismertél már, de a lelkedbe most fogadtad be igazán. Formálódsz akkor is, amikor csak egyszerűen végzed a feladataidat, mint feleség, mint édesanya, és otthont teremtesz a családodnak.

Otthont. Ahol jó lenni, mert a lelketek egymásra hangolódik. Ha mégis valakinek borúsabb a kedve, tudod, ismered az ellenszert, és segítesz. A következő pillanatban a felhők között kisüt a nap, és zamata lesz a felderülő napsugárnak. S neked elég egy szó, egy mosolyba forduló szempár, hogy érezd, szükség van rád. Ez a legnagyobb elismerés, és a leghatalmasabb motiváció, ami sarkall, hogy sohase fáradj bele az életbe. Lenne ok, ezer is, a fásultságra, de egy ok is elég a szárnyalásra. Ez az egy ok pedig nem több, és nem kevesebb, mint maga a szeretet. Az, hogy szeretsz, és szeretnek. 

Ha szeretetből cselekszel, annak viszonzása ezerszeres lesz. Bár lehet, hogy nem úgy, ahogy vártad, és nem éppen akkor, amikor szeretted volna. Ismered a szeretet természetét, azt, hogy szereti a meglepetést. Éppen akkor árad reád, amikor neked is a legnagyobb szükséged van rá. Vannak pillanatok, amikor a szeretetet te adod és átmelegíted vele azt, akit a nehézségek hideg és rideg fuvallata kerít hatalmába. Vannak olyan percek, amikor neked van szükséged a szív melegségére, s a legkietlenebb és a legszédítőbb meredélyen a szeretet egyszerűen felemel, és újra érzed, hogy az élet lélegzik benned.
     A szeretet a létezésed alaphangja. Adod, kapod. Oda, vissza, olykor kerülő utakon. De mindig időben tölt be: halk dallamban, tündöklő énekben, érintésben, ölelésben, egyszerű szóban vagy míves beszédben. A formája igazából nem is sarkalatos, mert a lényeges az, hogy a szeretetet adhatod. Közben pedig azt a felemelő érzést kapod, hogy szükség van rád: a lényedre, a láthatatlan kezedre, a szívedre - melynek középpontja a szeretet.

A megálló idő

Múlnak a hetek. Nem is számolod már, annyira megszoktad már a napok egyformaságát. A megkopott fényű hajnalokat, a szertefoszló ábrándokat, a múló idő mázsás súlyát, az örökké tartó éjszakát. Az emberek szemében a félelmet, mely keresi, kutatja hogyan lesz ezután. 

Megszoktad, de mégis borzongsz tőle. Mert az ember arra született, hogy tündöklőnek lássa a reggelt, hogy az álmaiba fogózva nekirugaszkodjon a munkának, hol az idő csak száll, és nem számolja a napokat már. Az éjszaka csak egy csendes cenzúra, és nem a végtelen testet öltése, mi lassú folyamként hömpölyög előre.

Azt érzed, hogy az idő egyszerre megállt és mégis csordogál. Ez olyan helyzet, amit eddig nem ismertél. Mert az idő legtöbbször a kiaknázhatatlan lehetőségek tárháza volt, ahol mindig magával ragadt az álmaid árja s a felfokozott lüktetésben mutatta az utadat. Most is vannak álmaid, sőt a hullámaik magasra csapnak, s amit lehet, megteszel, hogy a megálló idő valóságát felülírd a szívedből fakadó aktivitással.

Néha mégis kevésnek érzed. Kevés is, mert épp annyira elég, hogy érezd, még lélegzel. Ám lehet, hogy a megállás titka éppen ebben van. Mert máskor oly magas hőfokon érzed s éled meg a saját életed, hogy nem is veszed észre, hogy lélegzel. Nem is gondolsz rá, miként arra sem, hogy megnézd, az álmaid mögött ki vagy te? A megálló idő azonban lehetőséget kínál erre. 
      Most csak magadnak felelsz, és magadnak teszed fel a kérdéseket. Lelked apró darabjait a helyére illesztheted. Az idő, ami túl sok volt, egyszerre kevés lesz, mert nehéz megtalálni az érzéseid igazi arcát, meglátni a benyomásaid valóságosságát, mert a látszat olykor megcsal, félrevezet, ezért nem hagyhatod az ajtón kívül az összefüggéseket. Azt sem, hogy te mit tettél, vagy nem tettél meg? És helyén volt-e minden szó és cselekedet a kellő időben? E kérdésekre a válaszokat csak te tudod, és e megálló időben lehetőséged van, hogy megválaszold. 

Formálódik a lelked. Változik. Növekszik. Mint az anyaméhben a gyermek, hogy készen álljon a születésre. Érted már, hogy az egyszerre megálló és csordogáló idő a legfontosabb feltétele annak, hogy lelkedben újjászüless egy új kezdetre, amiről még nem tudod, hogy milyen lesz. De csak jó lehet, ha a szívedben, a bensődben rend van. Ha a részleteket helyére illesztetted, látod már, hogy ki vagy, és meg tudod fogalmazni egyszerűen a célod, amiért  odaszánod az életed a legmagasabb hőfokon, nem tartalékolva a benned lévő elszánást. Mert aki félig él, nem él igazán. S te az igazi, a teljes életre vágysz.

        Az idő azonban még a végtelen testet öltése. Áll ahelyett, hogy áradna. Csak félig élsz, igaz. Ám használd ki ennek a lehetőségét, mert nemsokára ismét eljön a tündöklő hajnal, hol  lázas álmok forró buzgósága hajt. Az idő pedig könnyű lesz újra. A fény örök, az éj csak egy apró cezúra.

A Hold ugyanúgy világít

A Hold ugyanúgy világít, és a csillagok is. Mintha nem változott volna meg semmi sem. Mintha az élet olyan volna, mint régen. Jó felnézni az Égre. Különösen éjjel. A gangon üldögélek, és hallgatom közben a csendet. Csak létezem. Csak vagyok, az égre tekintve a Hold sugarában és a csillagok fényében gyönyörködve. 

Kilépek lélekben a bezártság állapotából, a hírek forgatagából, a jövő iránti aggódásból. Mindabból, ami árnyként kíséri pár hete az életemet. Nem gondolok a tegnapra, és arra sem, hogy mit hoz a holnap. A változhatatlanság érzése kerít hatalmába, mert a Hold az égen ugyanúgy világít, mint régen. Ott semmi sem változott meg. Az Ég most is nyitott, és végtelen az elém táruló horizont. A lelkem szabadon jár. 

Az Ég, mint mágnes vonzza a tekintetem, és a nyugalom szétárad bennem. Menedék ez, hol megpihentek, s újra ráérezhetek a szívem ütemére. Arra gondolok, hogy te és én is parányi holdak vagyunk, s most mindennél hangsúlyosabb, mennyire világítunk? Vajon a félelem nem tépázta-e meg az egymás iránt való szeretetünket? A hiányélmények között maradt-e még erőnk örömöt hozni a napok összemosódó folyamába? Csak egészen apró örömöt, ami mosolyt csal a másik arcára, és felidézi, előhozza, hogy a boldog pillanat a legfontosabb. Boldogság. Oly szűk és tág fogalom egyszerre. Annyi minden tapad hozzá, mert ahányan vagyunk, annyifélét jelent a boldogság. Ha csak egyszerűen akarod megfogalmazni, akkor odajutsz, hogy a boldogság a szeretet megtapasztalásának harmóniája. Amikor csak érzed, hogy szeretve vagy, és ebből a szeretetből fakad minden megtett vagy visszatartott lépés. Könnyűnek és természetesnek tűnik, amikor tenni kell egy lépést a másikért, hogy segíts. Ám mázsás súllyal nehezedik rád az a felismerés, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a meg nem tett lépéssel adod a legtöbbet. Mégis képes vagy rá. Nem a félelem okán, hanem mert van benned szeretet a másik iránt. Ilyenkor világítasz, mint a Hold az égen. Ez a fény mindennél tisztább. Emberen túlinak érzed. Az is. Mert megcsillan benne az önfeláldozás sugara. Hisz feladod azt, ami eddig meghatározott, amiben éltél, mozogtál, és elfogadod a megállást. Ám nem önmagadért teszed, hanem azért, mert fontos számodra a másik élete. A jelen megannyi nehézsége így eltörpül előtted. A jövő kikelete az, amire figyelsz.

A vágyott jövő felsejlik előtted, és érzed, hogy van erőd egyensúlyozni a világban megnyílt szakadék felett. Megbirkózol a tehetetlenség érzésével, és legyőzöd a lehetetlent. Te, s a másik ember, meg még egy, meg még egy… Külön-külön, de mégis együtt. A szívetek, a szívünk egy ütemre ver, a győzelem már nincs, nem lehet messze. 

A gangon üldögélve azon kapom magam, hogy csak pár pillanatig voltam a létezés állapotában. Mert oly hamar betöltött újra az élet, a múlt és a jövő összefüggése a jelenben. Ám ebben a csoda mégis az, hogy szabadon gondolkodtam, éreztem, mintha nem lett volna sehol sem a sötétségnek semmi foszlánya. Pár pillanatig igaz. De ez is elég volt, hogy fény ereje átjárjon, s érezzem, hogy abban az éjszakában, ami most a világra borult, az ember egyetlen lehetősége, hogy világítson! Neked is, nekem is. A legcsodálatosabb, ami veled történhet, hogy a vészjósló fordulatokban, s az emberpróbáló nehézségek között is világítasz kitartóan! Bár megváltozott hirtelen minden, de ugyanúgy szeretsz, sőt magasabb hőfokon, mint eddig tetted.

         A Hold ugyanúgy világít. A fénye olyan, mint régen. A szeretet nem megfogyatkozott, hanem megsokszorozódott. Jó érezni ezt. Különösen éjjel.

Bejelentés

Bejelentés. Ha ezt a szót meghallom, akkor összeszorul a gyomrom. Miben és mennyiben fog még szűkülni az élettér e járvány idején? Tegnap kicsit fellélegeztem, mert több tilalom egyenlőre nem született. Sőt, a március 18-án hozott kormányzati döntések gazdasági segítségnyújtást jelentenek. De máris jön a következő kérdés, hogy mire lesz ez elég? Mi az, ami valóban segít hosszútávon?

Az elmúlt napokban sokszor hallottuk, halljuk a felszólítást, hogy “Maradj otthon!” Megtesszük, mert felelősséget érzünk egymásért, és közös a cél: a járvány megállítása. Otthon vagyunk a gyermekeinkkel, és tanítjuk is őket. A szülők hirtelenjében főállású anyává vagy főállású apává lettek, mert jó a digitális tanítás, szépen be is indult, de kell mellé szülői vezetés is, mert az élő kommunikációt nem helyettesíti semmi. S megoldjuk ezt a kihívást. Még öröm is van benne, mert a gyermekeiddel lehetsz, és taníthatod őket, ahogyan téged is tanítottak. Olyan régi vágásúan, amiben tündöklött a hivatástudat, a gyerekek iránti szeretet és a humor. Nem tudtam elégszer idézni a héten a néhai angol tanáromat, akinek a szavai mélyen a lelkembe vésődtek, s ugyanazon metódussal adtam át a gyermekeimnek azt, amit én is tudok. Sokat nevettük. És jólesett. És kellett is, mert olyan kaotikus ma a világ, hogy a feszültséget oldani kell, humorral. Másképp szinte elviselhetetlen. Mert nem tudod, hogy mit hoz a holnap. Nem tudod, hogy milyen bejelentés lesz a következő.
  Egyik nap bejelentették az első fertőzöttet, majd a következő megbetegedéseket jelző számokat. Kihirdették a rendezvények korlátozását, majd az egyetemek látogatásának tilalmát. Nem váratott sokat magára az iskolák, az óvodák és a bölcsődék bezárása. Nyilvánossá vált, hogy meghalt az első koronavírussal fertőzött beteg hazánkban.  Ezzel karöltve érkezett az üzletek, az éttermek korlátozott nyitva tartásáról, s a játszóterek lezárásáról szóló tájékoztatás. Közben kitört a pánikszerű felvásárlási láz, mint tünet. S néma bejelentések sora érkezett családok százaihoz, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni a munkavállaló embert, mert nincs lehetőség home office-ra, nincs keret a finanszírozásra. S otthon lehetsz, de hogyan lesz tovább? Szívesen meditálnál, de erre ebben az egyre jobban lassuló és beszűkülő helyzetben most még sincs idő, s ösztönösen is  az újratervezésen gondolkodsz. Gondolkodsz úgy, hogy nem tudod, hogy mit hoz a holnap, és meddig tart ez az állapot.
      Alkalmazkodsz, és folyamatosan újratervezel a napi bejelentéseknek megfelelően. Érezve a  helyzet szépségét és fájdalmát, úgy ahogyan Soma Mamagésa is megfogalmazta: “Olyan most, mintha egyszerre lenne karácsony és háború. Van egy ilyen háborús hangulat, hogy olyan sor állt a hentesnél Budakalászon, amilyet utoljára gyerekkoromban láttam, amikor a narancsot meg a banánt hozták…” Felsóhajtasz, hogy milyen jó volt eddig ennek a generációnak, köztük neked is, hogy csak a karácsonyi hangulat volt, de a háborús hangulat, s a kiszolgáltatottságnak ez a véglete ismeretlen maradt. Most ez megváltozott. Önmagában ez nem rossz, mert ez tanít meg arra, hogy mi az értékes és mi nem. Lehet az értékek értékéről beszélni, lehet róluk értekezni, de a szavak igazi jelentése csak a gyakorlatban lesz nyilvánvaló. Amikor a bőrödön érzed, hogy egy pillanat alatt felfordul a korábban ismert világ rendje, az tanít meg az igazi fontossági sorrendre, és többé nem lesz elpazarolt idő, kidobott ennivaló, tizedik ruha a szekrényben, vagy a megunt játék mellé egy újabb játék a szoba sarkába. Csak annyi, ami mindenből fontos és szükséges.
    Ez a járvány mindenkinek nehéz. Nehéz az idősnek, mert a legveszélyeztetettebbek közé tartoznak. Nehéz a fiatalnak, mert hordozhatja és átadhatja a vírust, és meg is betegedhet. Nehéz mindenkinek, mert nem teheti azt, amit szokott. Nehéz azért is, mert a félelem mindenkit megkörnyékez válogatás nélkül. Nehéz, mert a túléléshez kevés az anyagi biztonság. De ezek a nehézségek éppen arra tanítanak, hogy szeressük és becsüljük meg egymást! Lássuk meg végre, hogy valóban az ember a legnagyobb érték!
    Az idős édesanyámra gondolok, aki távol van tőlünk, és csendesen hordozza ezt a helyzetet. Nyughatatlan gyermekeimre nézek, akiknek még kevés a digitális tanrendben kapott feladatok sora, és többre vágynak, nemcsak feladatokra, hanem szabadságra. A férjemre nézek, aki velem együtt folyamatosan alkalmazkodik és újratervez, hogy a járvány nehéz időszakát a legkevesebb problémával átvészeljük. Csak annyit tudok mondani, hogy mindennél jobban szeretem családomat. A szeretet és ők a mindenem ebben a zűrzavarban. Van ugyan naponkénti bejelentés, melytől összeszorul a gyomrom. Bejelentés, hogy mi van/ mi lesz. Mégis a Szeretet az, ami valójában diktál, és meghatározza azt, hogy hogyan tovább.

Nincs félelem

Izgatottan figyeltük a miniszterelnök úr péntek esti bejelentését. Érezhető volt a feszültség. A két általános iskolás korú gyermekem nem akart hinni a fülének. Nem, ők nem akarták az iskolák bezárását. Mély-lélegzetvételű csalódottság uralta el őket, mert a megszokott életük hirtelen egy másik kerékvágásba került. Nincs többé a meghatározott mindennapos menetrend, nincs osztálytárs, nincs barát, nincs edzés, nincs fellépés. Szinte semmi nincs, ami eddig cél adott a napoknak. Nincs semmi - igaz csak átmenetileg, amíg a járvány átvonul Európán és hazánkon is. 

Sok minden nincs. Valóban. Amit mi szülők is keserű szájízzel veszünk tudomásul, hisz annyi várt élmény lett egyszerre semmivé. De nem ez a legfontosabb, tudom, tudjuk. Hanem az, hogy a körülmények dacára nincs bennünk félelem. Nincs bennünk félelem a vírus miatt. Nem a nem tudás és a nem tudomásul vétel nyomán, mert naprakészek vagyunk mindannyian a vírus tüneteiről, terjedéséről, az áldozatokról, a gazdagsági károkról szóló hírekben. Tudomásul vesszük, elfogadjuk, és alkalmazkodunk a helyzethez. Ahogyan eddig is, úgy ezután is megteszünk mindent, amit tehetünk, hogy az egészségünket megőrizzük, és odafigyelünk a higiéniára. Vigyázunk egymásra a lehetőségeinkhez mérten. De van, ami túl van a lehetőségeinken. És ezen érdemes elgondolkodni e járvány idején is.

Most érthető módon a koronavírus van a figyelem középpontjában, de ma is van baleset vétlen áldozatokkal, van sokáig rejtőzködő gyógyíthatatlan betegség, van hirtelen elérkező agyvérzés, vagy infarktus - csakhogy a legáltalánosabbakat említsem, és vannak áldozatai az évek óta “jól ismert” influenzának is. Annyi minden elhozhatja annak az érzését, hogy nincs holnap, nincs tovább. Most mégis a koronavírus miatti pánik fokozza fel ezt, és pénteken, amikor a főváros utcáit róttam, az volt a benyomásom, mintha már tényleg itt lenne az apokalipszis.
       Azzal szembesültem, hogy az élelmiszer boltok, a drogériák, a gyógyszertárak tele voltak emberekkel, és teltek a kosarak, a polcok meg egyre üresebbek lettek. Mert talán az az érzés, hogy a kamrát többszörösére tölthetik meg élelmiszerrel, átmenetileg csillapítólag hat a lélekre. Az ember mégis tesz valamit a rossz ellen. Még ha a járvány terjedését nem is tudja megállítani. Én ekkor a két kisebb gyermekemmel voltam egészségügyi sétán, mert éppen egy szokásos betegségből voltak/vannak felépülőben, és erőnléti edzésnek kellett egy kis friss levegő. És örültünk a napfénynek, örültünk annak, hogy az arcunkba fúj a szél. A szomorkás hangulat mégis rám telepedett, mert a máskor nyüzsgő Kossuth téren alig volt néhány ember. Most nem botlottunk úton-útfélen bámészkodó turistákba, s ahogy a cukrászdák, és éttermek  átlátszó üvegfalain bepillantottam, láttam, hogy a korábban zsúfolt helyeken most alig van vendég. Olyan furcsa érzés volt, olyan idegen. Az élet most nem pezseg, hanem lassan csordogál.
      Lesétáltunk a Duna partra, majd vissza József Attila szobrához. A lányaim játszottak. A nagyobb volt az idegenvezető, a kicsi a turista, és vég nélkül folyt szó az Országházról, majd az 1848-as forradalomról. Mintha ők maguk önkéntelenül is pótolni akarták volna a természetes közeg hiányát. Mert máskor mindig ott van több turistacsoport idegenvezetőkkel, azután mindig ott vagyunk a március 15-i ünnepségen, ami értethető okokból most nem lesz megtartva. De nekik fontos, amit megszoktak. Én csak csodálattal figyeltem őket. Ám egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a Miniszterelnökség előtt újságírók csoportosulnak, közelebb mentünk. S hallottuk, hogy Gulyás Gergely miniszter úr bejelentette, hogy a miniszterelnök úr este a koronavírus kapcsán bejelentést tesz. Kicsit összeszorult a szívünk. A nagyobb lányom kérdezte is, hogy mi lesz? Be fogják zárni az iskolát? Annyit mondtam, hogy lehet, de várjuk meg az estét. S eljött az este.
    Izgatottság, majd csalódottság és szomorúság uralt el mindnyájunkat. Szembesültünk azzal, hogy az elkövetkező hetek, talán hónapok is más milyenek lesznek, mint amilyen eddig voltak, és lehet/lesz még ennél rosszabb. De a félelem mégsem lett úrrá rajtunk. És ami különösen is megérintett, hogy a 77 éves édesanyám még aznap este felhívott, és maga ajánlotta fel, hogy szívesen vigyáz a két iskoláskorú és az óvodás korú unokájára is, hogy nekünk szülőknek a munkavégzés továbbra is zökkenőmentes lehessen. Édesanyám a vírus által veszélyeztetett korosztályba tartozó nagymama nem fél, pedig tudja, hogy mi a nehézség, a veszély, az életveszély. Még van emlékképe a világháborúról, az 1956-os eseményekről, pláne a megtorlás időszakáról, tudja, hogy külső állami segítség nélkül, testvérével félárván maradva is fel lehetett nőni, osztatlan iskolában tanulni, majd dolgozni, átélni súlyos betegségeket, idejekorán elveszíteni a férjét. Édesanyám nem fél, aki máskülönben nagyon sokat aggódik, és félt minket. De ő is és mi is érezzük, hogy most nem a félelemnek, hanem a józanságnak van itt az ideje, aminek az értékét a Szeretet és az Összefogás adja. Mert csak így lehet túlélni a nehézségeket, s túl lenni ezen a járványon is!

Kapcsolatok végtelen folyama

Kapcsolatok végtelen folyama árad, és te kis szigetként újra rácsodálkozol a világra. Hisz minden ember egy kis sziget, hol már berendezkedett a saját megszokott életére, mintha ott minden úgyanúgy történne, mint tegnap, és nem tartogatna meglepetést a holnap. Ám a kis szigeted partjait mossa a tenger hullámzása, miben a kapcsolatok végtelen folyama árad. Hisz megszólít egy másik, egy következő, a harmadik, és utána még egy, meg még egy… kis sziget hangja. S betekintést nyersz a másik világába, és lassanként a részeddé is válik. Könnyű  a dolgod, mert a különbözőségek ellenére van, ami azonos.

Mi az, ami egybefon titeket? Mi az, ami a kis szigetekben mégis egy? Először is az egymásra csodálkozás öröme és kíváncsisága, hol nincsen elzárkózás, vagy fenntartás a másik iránt, csak a megismerni akarás. Nyitottságnak is nevezed, aminek megtapasztalása teljesen felüdíti a lelkedet. S érezni kezded, hogy az egymásra való rácsodálkozáson túl a nyíltsággal teli lendület az, ami megegyezik bennetek. Ami nem elégszik meg azzal, ami van, amit megszokott már, hanem többet akar tudni, látni, ismerni és ezután együtt cselekedni. Együtt. Már most érzed, hogyha majd a kis szigetek hangjai egybeforrnak, milyen csodát hozhatnak a világba. Csodát, a jó ügyért való üzenet színes dallamát, ami milliónyi kis sziget életébe adhat tájékozódási pontot, örömmel megfűszerezve, mert a boldog percek áhítata jelent a legtöbbet. Ha van tájékozódási pont és öröm, akkor a keserű nehézség sem olyan rossz, s megérzed a bátorítás szavát, ami segít neked abban, hogy hogyan és merre tovább.

A jó ügyért való üzenet színes dallamának első hangjai már a lelkedben énekelnek. Boldogsággal tölt el, hogy vannak még olyan kis szigetek, akiknek hangja egybeforrhat a tiéddel. Boldogsággal tölt el, mert általában az életben a szigetek között sokszor nem a közös dallam születik meg. Van, hogy csak vihart támaszt az egyik, óriáshullámot a másik sziget, mik egyformán törnek, zúznak, pusztítanak. Ha van is hang, csupán sötét morajló zúgás a zengése, ami kietlenné teszi a szigeteket. Ám most a jó ügyért való üzenet színes dallama énekel, tisztán és egyszerűen, s ereje mindennél erősebb. Pedig azt gondolnád, hogy a morajló zúgásánál nincsen hatalmasabb. Pedig van: a lélek tiszta hangja.
       Kapcsolatok végtelen folyama árad. S a megannyi vihart legyőzi a lélek tiszta hangja, ami elmondja, hogy a munkád akkor értékes, ha emberileg is megtaláltad már a helyed. Ami elmondja, hogy a többi szigettel való összhang legalább ennyire fontos, s ebből nem engedhetsz semmit sem, sohasem. Hisz csak akkor van igazi eredmény, ha a kis szigetek hangjai egybeforrnak, és egy jó ügy színes dallama az, amit együtt írnak. Kapcsolatok végtelen folyama árad, figyelj ezekben a lélek tiszta hangjára! Engedd, hogy megérintsen, és add hozzá a tiedet! Azt a tiszta hangot, ami a szívedből születik, mi nemcsak jobbnak akarja hallani ezt az egyszerre hatalmas mégis parányi világot, hanem betölti azt csodálatos dallamokkal. 

A szeretet a minden, a mindened

A lét peremén didereg a lélek. Fázik, vacog, mert a hideg szél a szívébe mar. Mintha a tél örökké tartana, és csak vágyott álom sugallata volna a tavasz, a derű, a lágyan melengető szellő. Sóhajtasz, egy hosszabb pillanatra a fagyos borzongás rabja vagy. Ám belülről mégis szétárad benned a melegség érzése, mintha a kikeletért kiáltó lelked ereje feloldaná a kívülről támadó szél jeges szorítását a szíveden. S feltárul előtted az élet magassága és mélysége egyszerre, és e kettő között egyensúlyozva kérdezed: Boldogtalan vagy boldog vagy-e?

Boldogtalanság és boldogság. Oly nehéz súlyú szó az egyik, és oly könnyű a másik. Mindkettőt ismered, és leginkább azt mondanád, hogy mindkettő egyszerre a tied. Boldogtalan vagy? - kérdezed hát magadtól, s a válaszod: igen. Mert a boldogtalanságot, mint kényszerű kabátot viseled. Pedig letennéd már, és örökre száműznéd, hisz álmod egy olyan világról szól, hol nincsen hideg, ahol fázni kell. Ám amikor kimerészkedsz a való világba az a benyomásod, hogy a lelki szépségnek és jóságnak hűlt helye, mintha a szeretet nem is létezne, vagy arra kényszerül, hogy rejtőzködve éljen és csak ritkán jelenjen meg. Ha kimerészkedsz a való világba a tapasztalatod az, hogy csak hideg lélekkel, metsző lehelettel élik az emberek az életüket. Ez boldogtalanná tesz, mert a metsző lehelet a szívedbe mar, és jobban fázol, vacogsz, mint amikor az utcán a fagyos szél fújja az arcod.

Boldogtalanság keresztezi utad, követ, de a boldogság bimbózó virága mégis ott van benned. S amikor kérdezed magadtól, hogy boldog vagy-e? A válaszod: igen. Boldog vagy. Mert a sokadszori kiábrándultság ellenére látod, érzed, hogy a tétova ábrándoknak mondott álmok igenis testet ölthetnek, az utópiának gondolt szeretet valóságosan jelen van az életben. Igaz mindig más alakban, de a sokféle formában mégis van egy állandóság. A tiszta fényű szempár. És a szavak, amelyek kísérik, már-már mellékesek, de mégsem, mert hitelesítik a lelket. A tiszta fényű szempár ragyogásában pedig teljesen betölt a boldogság. A legnagyobb örömben van részed, és ilyenkor ledobod magadról a kényszerű kabátot. Hisz ott van előtted egy ember, kinek lelke tisztán és őszintén mutatkozik meg, és nincsen sehol sem fagyos lélek metsző lehelettel, csak egy ember tele szeretetettel. S ott vagy te is, a lelked a maga természetességével nyílik meg, mintha csak egy virág volnál, kit életre kelt a fénylő napsugár. Minden perc táncot jár, és a boldogság beköltözik hozzád. Beköltözik, ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy otthonra lel nálad. S mivel az otthonosság állandó, tudod már, hogy hiába kelnek fel másszor a fagyos szelek, a boldogságot nem űzhetik el.
     A lét peremén egyensúlyozva kimondod derűsen a keserves pillanatoknak nekiszegezve, hogy minden csalódottság ellenére boldog vagy, mert az életedben jelen van a szeretet. És a szeretet a minden, a mindened. 
     A szeretet a lételemed, az éltető közeged. A szeretet a lélegzetvételed. A szeretet az érintés, amit adsz, az érintés, amit kapsz. A szeretet az elismerés szava, ahol számít a kezed munkája, az energiád, a lendületed, amivel a kihívásokra felelsz. A szeretet a bátorítás szava, ami meggyőződéssé teszi, hogy nincsen előtted lehetetlen, s a mélység formálta csüggedést igenis legyőzi a hit. A szeretet így lesz a küzdés lelkévé is, mely rendületlenül előre néz, s a kiábrándultságon felülkerekedve, a szép és a jó világba vetett hit ábrándjainak valósággá válásáért cselekszel, teszel.
    Milyen világ, ahol minden szép és jó? A válasz egyszerű: egyenes. Olyan világ, ahol a szeretet a legfőbb törvény, amit nem írtak le papírra, mert a szívet uralja. Olyan világ, ahol az együttérző jósághoz nem fér kétség, s az érdek hangja néma. Olyan világ, ahol az igazság nem beállítás kérdése, csak van, csak tündöklik, s mindenki fejet hajt előtte. Milyen szép is volna, ha a világunk teljességgel ilyen volna! - mondod mély sóhajtással. Ám mihelyt képzeletedben időzöl, rájössz, hogy ez a világ nincs is messze tőled. Mert benne van a lelkedben, és ha itt és most elszánod magad, és komolyan veszed, hogy a szép és jó világ egyszer eljöhet, akkor elkezdesz tenni érte. Szeretetettel.
      A szép és jó világ megvalósítása a célod. Oly nagynak látszik ez a feladat. És mégsem érzed magad ehhez elégtelennek, mert a szívedben ott van a szeretet. Befogadod, hagyod hogy átjárjon, és továbbadod. Szívből szívbe. A boldogság érzése pedig szétárad benned, minden nehézség és keserű perc ellenére. 
      A szeretet így lesz a minden, a mindened. Az elindulás, az út, a megérkezés, a perc, ami volt, a perc, ami lesz, egyáltalán maga az életed. S ha a kívülről támadó fagyos szél metsző leheletével meg is sebez, akkor a szeretet még hatalmasabb erővel védelmez, és gyógyírrá lesz neked. És képessé válsz arra, hogy a hideg széllel szemben a szeretet erejét megmutasd! Talán azt mondod most, hogy szép szavak ezek, de szinte lelhetetlenek. Valóban? - visszakérdezek. - Gondolj csak arra, hogy amikor az utcán sétálsz, és a fagyos szelek az arcodba fújnak, és dideregsz a kabát alatt, akkor még melegebb öltözettel véded ki a hideget. A rosszal szemben a rendelkezésedre álló jót teszed egyszerűen. A rosszal szemben az egyetlen igaz lehetőséged jót tenni, mert csak a jó képes arra, hogy a rosszat kioltsa. Ha nagyobb összefüggésekre tekintesz, a lelki és a szellemi valóságokat nézed, ugyanez a helyzet. Ha csak a rossz feszül egymásnak, az a végtelen harc és a fájdalom valósága, hol csak felsejlik, de nincs jelen a szeretet, és nincs egyetlen igazi boldog pillanat sem, üressé válik az élet - minek lehet, hogy kerete van, de tartalma nincsen.
       A szeretet a minden, a mindened. A lételemed, az éltető közeged. Az első pillantás reggel, és az utolsó is mielőtt becsukódik a szemed. S közötte egy-egy napod hossza, hol ugyan van fagyos szél és didergető érzés, de ezt felülírja mindig egy tiszta szempár, ami van, hogy ismerős vagy ismeretlen arcról köszön reád. És éppen akkor érkezik, ölel át, amikor szükséged van rá. Bátorít, bíztat, felemel, a nehézségek közt is boldoggá tesz. S érzed, hogy a szeretet a minden, a mindened.

Mosolyt csal az arcodra

Mosolyt csal az arcodra, amikor beszélgetsz. Kitágul a tér és az idő, nem érzed, hogy múlnak a percek, csak egyszerűen létezel. Megosztani érzést, gondolatot, szót, az egyik legcsodálatosabb dolog. Hisz a lelked kitárulkozik egészen, s úgy érzed, szabadon szárnyalhatsz. Páratlan ajándék ez, ami nem adatik meg mindig. De vannak pillanatok, amikor megnyilatkozhat a belső világod teljessége egy sugárzó tekintet fényében, hisz az előtted lévő szempár a fényt nem elnyeli, hanem sokszorosát adja vissza. Egyszerűen csak megtörténik, hogy az ő lelkének fénye a tiéddel találkozik. Már-már azt érzed, hogy ti ketten e sokszor kietlen és fénytelen földre elhozzátok a ragyogó napot. Csodálatos világosságot és átható melegséget teremt kettőtök közössége. Az a közösség, aminek örömét oly ritkán élhetitek át, de mégis érzitek intenzív energiáját.
     Mosolyt csal az arcodra, amikor beszélgetsz. Ám az is, amikor csak az üzenetváltás lehetősége adatik meg. A szavak, noha leírva vannak, mégis megdobban bennük a szív minden érzése és a lélek minden gondolata. Most nem láthatod sugárzó tekintetét, de a leírt szavak mosolyt csalnak az arcodra. Hisz a közös élmények, a szeretet-cselekedetek emléke megmozdul a szavakban, s olyan érzésed támad, mintha a tegnap csak ma lett volna, vagy éppen most van. S a képzeletedben a szavak élőkké válnak, és ültök egy kávéház teraszán, ahol az idő végtelen. Csak te vagy, és a barátod. Együtt.

       Mosolyt csal az arcodra, amikor érzed, hogy a szeretet állandó valóságotok. Mert lehettek egymáshoz közel, és élhettek egymástól távol, de a lelketek közös hullámhossza maradandó. Mosolyogsz, örülsz, mert érzed, hogy a barátod személyében a legcsodálatosabb ajándékot kaptad meg. Magát az örökkévalóságot, az örökké tartó barátságot és szeretetet. Nem túlzol. Nem, mert volt, van és bizonyosan lesz mélység, de a közöttetek lévő köteléket a nehézség, a fájdalom csak még szorosabbá tette, és így mutatkozott meg a mindennél tisztább szeretet. Korábban is tudtad, érezted, hogy a barátod különleges kincs, de a legtündöklőbb fénysugarát éppen akkor mutatta meg, amikor körülötted legsötétebb örvénynek látszott minden.
    Szokták mondani, hogy a gyermekkorban köttetett barátságok az igaziak. Van ebben igazság, hisz a lélek  ekkor még egészen nyíltan nyilatkozik meg, hisz mindenkiről csak a jót feltételezed, és még nem tudatosul benned, hogy a belső világod megnyilatkozásának nem mindig van helye, ideje és elfogadó közege. A gyermeki lét egyik legszebb ajándéka, hogy fesztelenül mersz őszinte lenni. Azután természetesen csalódsz, de a csalódások között is rátalálsz az igazi rokonlélekre. Az igazi rokonlélekre, akit nem ismertél volna meg, ha nem lett volna bátorságod fesztelenül őszintének lenni. 
   Felnőttként már nehezebb igazi barátra lelni. Mert át kell látni a tettetés ködét, hogy felfedezhesd az álarcok mögötti valódi arcot. Hisz vannak emberek, akik elutasítják az őszinteség ajándékát. Ám ha te nem felejtesz el gyermeknek lenni, s megőrzöd a fesztelen őszinteség bátorságát, akkor megadod a lehetőséget önmagadnak, hogy felnőttként is rokonlélekre találj! Hisz vannak néhányan, akik őrzik még az őszinteség nyíltságát és a sugárzó jóságot. Ha végiggondolod, érted és érzed, hogy nem lehetetlen és nem kilátástalan felnőttként rokonlélekkel találkozni. Csak komplikáltabb, mint korábban. Ha ezer ember kerül is utadba, előbb vagy utóbb meglátszik, hogy kinek milyen a valós arca. Kiderül, hogy kinek van igazi fénye, kinek lehet jelenléte balzsam a léleknek, kinek változatlan valóság a szava. Kinek van olyan lénye, ami mindig betölti lelked, s a belőle fakadó tiszta szeretet valóban aranyozza az életed.
     Mosolyt csal az arcodra, hogy van barátod, kivel a barátság még gyermekkorban köttetett, és azóta is őrzitek mint drága kincset, tűzön és vízen át. Mosolyt csal az arcodra, hogy van barátod, akit felnőtt fejjel ismertél meg, és azóta sem engeditek el egymás kezét. 
    Az életed nem aranyos út, sok minden hirtelen megváltozott, és kifordult magából. De az igaz barátok igaz barátok maradtak. Ha meg is nőtt a távolság, a lelki közelség megmaradt, és a beszélgetés fonalát könnyű felvenni, ha alkalomadtán találkoztok, ha üzenetet írtok. Amikor összeforr a szó, úgy érzed, hogy könnyű az életed és a világ minden boldogsága a tied. És az a benyomás kerít hatalmába, hogy nem változott meg semmi sem körülötted. Nem is. Csak a körülmények, de a szív szeretete ugyanaz. És a mosoly mindig kiül az arcodra.

Megállítani az időt

Megállítani az időt. Micsoda hatalom lenne a kezedben, ha ez lehetséges lenne. Most eljátszol mégis a gondolattal, hogy ez valóságos lehetőséged, s egy varázsütésre megáll az óra mutatója. Mert nem akarod, hogy múljon a szívedből felfakadó boldogság pillanata, hogy a tegnap, a ma és holnap eggyé legyen, és ne költözzön más érzés a szívedbe. Az arcodon a könnycseppek most édesek, és az örömtől ver hevesen a szíved. Forog a veled a világ, és oly mámorító ez a körforgás. El sem hiszed, hogy ilyen örömnek részese lehetsz. Részese, hisz a főszereplője az, akit önmagadnál is jobban szeretsz, aki születése óta a részed. S ettől a boldogság még csodálatosabb, mélyebb és tisztább, úgy mint maga a szeretet, ami összeköt titeket.

Megállítani az időt. Milyen csodálatos is volna, hisz az öröm érzése múlhatatlan volna. Ám ha mégis megállíthatnád az időt, akkor nem tárulna fel előtted és benned a boldogság újabb arca, és egy másik, talán még páratlanabb pillanata. Nem tudod, hogy mit hoz a jövő, és talán azért is van benned a vágy arra, hogy a megállítsd az időt. Nem tudod, hogy a következő könny mézédes vagy keserű lesz? Nem tudod, ezért szeretnéd átörökíteni a mát, és megélni, hogy az élet maga az illatozó virág, amely nem hullatja el soha a szirmát. Szeretnél ebben hinni, szeretnéd ezt az érzést mindig magaddal vinni.

Megállítanád az időt. Ez az első gondolatod, azután örülni kezdesz annak, hogy ezt nem teheted meg, mert boldog reménnyel várhatod a holnapot, és az azt követő napot, hetet, hónapot. És izzik a lelked, s az órák egyszerre nehezek és könnyűek. Ám a boldogság érzése ott marad benned, és hajt előre, s oly hitet kovácsol benned, ami tudja, hogy a jövő látomása igenis valósággá válhat. S a hit nyomán belülről születő szorgalommal éget a munka. Úgy mint mindig, úgy mint korábban is. Bár ha őszinte vagy, tudod, hogy a mélység érzése, a kudarc élménye is hihetetlen erőt adott mindig a folytatáshoz, és az eredményességtől sem lett tele a lelked, mindig kerested és láttad, hogy hogyan és merre tovább. Ám most csak részese, és nem főszereplője vagy az eseményeknek, de mert a szeretet jogán úgy vagy megérintve mint még soha eddig, most az elszánásod, a hited és a kisugárzásod ereje megsokszorozódik. Egy pillanatra megállsz, és elgondolkodsz azon, hogy aki a munkáját hivatásként végzi, mégha rajta sokminden is múlik, sohasem főszereplője annak, csak részese. Mert a főszereplők azok, akikért dolgozol, akiket a munkád gyümölcsével megajándékozol. És most csak azért élhetsz, akit a világon a legjobban szeretsz, azért, aki a születése óta a részed, és ő lehet a főszereplője az életednek.     
      Megállítnád az időt. Valóban? A boldogság pillanatai az idő végtelen folyásában is a szívedben maradnak. Bármi történik majd a jövőben, ha jönnek a mélységek, a megélt a boldogság pillanatait nem veszíted el, azok már a tieid, a részeddé lettek. Engedd hát, hogy haladjon az idő a maga útján, és közben tedd meg, amit a szíved diktál, s ne lankadjon a kezed, ne szűnjön a hév sem benned, hidd el, hogy a jövő látomása igenis valósággá lehet!