A Mester

Lesújtó hír. Nem lehet igaz. Mégis az. Megrendültség. Könny. Pótolhatatlan veszteség. Hatalmas űr. Vége. Lezárult örökre Benedek Tibor világklasszis vízilabdázó élete. A Mester elment.

       Nehéz minden pillanat. Mázsás súlyú minden szó, amit hallasz. Pedig a visszaemlékezések derűs perceket elevenítenek fel, s olyan pillanatokat is, amelyekbe eddig nem nyertél betekintést. Érzed méginkább óriási lelkének nagyságát, akaraterejének határtalanságát, szívének szeretetét, a munkába vetett hitét, a maximalizmust és az alázatot. A szenvedélyt, amivel haladt végig a célig, és soha nem egyezetett ki kevesebbel, mint a győzelemmel. A kudarc, ha volt is, még motiváltabbá tette, és ment, haladt kijelölt útján előre.

        Három olimpián is felállt a csapattal a dobogó legtetejére, s te, aki nézőként végigizgultad a mérkőzéseket, érezted, hogy a játék, a csapat és ő maga a csoda. S nem tudod már, hogy mi volt a meghatóbb, az, hogy a csapat tagjaival együtt énekelted te is a himnuszt, vagy az, amit az athéni döntő után mondott? Kemény Dénes szövetségi kapitány megkérdezte tőle, hogy szerinte a szerbek vesztettek vagy mi nyertünk? Ő azt felelte, hogy „Biztos, hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.” Ez volt ő. A szeretet lélegzetvétele. A csapatszellem tüze, az összetartozás lelke. Mindannyiunk példaképe, mert egyedül úgy érdemes élni és dolgozni, ahogyan ő tette.

         Aktív pályafutása után gyermekeket is tanított. Átadta a tudását, a szenvedéllyel teli hitét és céltudatos szemléletét. Ott is. Az egyik róla szóló történet szerint egyszer elmesélte a gyerekeknek, hogy Japánban azt nevezik mesternek, aki nemcsak elmondja hogyan kell valamit megcsinálni, hanem meg is mutatja. Ő megmutatta a gyerekeknek. S utána már csak Mesternek szólították. 

       Mester. A mi Mesterünk. A mi Példaképünk. A mi Legendánk. Éljünk úgy, hogy felnőjünk Hozzá!