Kilátó

Kilátó a hegy tetején. Jártodban, keltedben a hétköznapi forgatagban mindig megakad rajta a szemed. Feltör belőled, de jó volna ott, fenn. Ám távol van Tőled. Onnan, ahol általában vagy, csak kicsi pontként mered Rád. Mintha egy játékvár egy darabja lenne, amit ott felejtettek a szertelen gyerekek a játék hevében. Mégis izgatja a fantáziád. Szeretnél Te lenni az apróság, látva a Kilátó monumentalitását. Csóválod a fejed. Nincsen rá időd és energiád. - Valóban? - kérdezed Magadtól, és jön a pillanat, melyben kiforr az elhatározás. Lehet, hogy kevés rá az időd, és nagy Benned a fáradság, de nekirugaszkodsz, és még ma elindulsz. Mert nem lehet, hogy ne ismerd meg és ne lásd meg a Kilátót és a hegyet.

        Nem vagy egyedül. Családod is Veled tart. A Családod apraja-nagyja. Így kerek és egész a világ. Együtt rugaszkodni a célnak. Villamoson, buszon utaztok, míg el nem értek a hegy lábához. És onnan kezdve nem áll semmi más a rendelkezésetekre, csak saját Magatok. Az erő, ami Szívetekben rejlik. A kíváncsiság, a megismerni akarás, ami a Lelketek bensőjét járja át.

         A felfelé vezető út mindenkinek más. Más, ha az aszfaltos úton komotósan sétál. Más, ha a hegyoldalon kapaszkodik fel, ráhangolódva a magaslatra jutás kihívására. A gyerekek a maga természetességével kerülik ki az aszfaltos utat, hisz járda a síkterepű pesti oldalon is van. De a hegy, a magaslat, a rengeteg fa, és az előbukkanó mókus, az Buda sajátja. 

       A levegő tiszta és üde, mintha nem is egy nagyvárosban lennél. Csalóka az érzés. De Budapest attól csodálatos, hogy itt minden megvan, amire az embernek szüksége van. Bár a lenti világ olykor elhomályosítja azt, amit a magaslatra jutás ad. 

        Egyre feljebb jutsz a kis csapatoddal. Egyre feljebb a hegyoldalon, mi néhol meredek, és bizony kapaszkodni kell, mint általában az életben. Mint általában, hisz a kitűzött cél elérésében mindig vannak nehézségek, és van, hogy úgy érzed, hogy az alattad lévő mélység mintha vissza akarna rántani, hogy ne érd el azt, amit célul tűztél ki. Ilyenkor keresed a kapaszkodókat, azt, ami a meredeknek tűnő hegyoldalon is megtart és útközben is biztonságban érzed magad. Van, aki visszafordul félúton, mert az energiáját felélte, és többet számít az út nehézsége, mint a cél, amit korábban kitűzött maga elé. A jelen a jövőt elhomályosítja, és a cél elérhetetlenségének homályát hozza. Ám ez, akárhogy is nézed, kudarc. Mert nem vagy ott, ahol lenned kellene, és megelégszel a kevéssel. Pedig a magaslat ott van.

        A hegymászás hevében olykor mégis csak visszanézel. Látod azt, ami mögötted és alattad van. Jóleső érzés ural el, már  ideáig is eljutottam. Megdobban a szíved. Egyre hevesebben ver, mert minden lépés a célodhoz visz közelebb. Folytatod az utad, csak pihenni álltál meg. Folytatod, miként általában az életben is teszed. Az élet maga is olyan, mint a hegymászás, nem tudod, hogy mikor válik meredekké, milyen buktatóba futsz bele, feltámad-e az erős szél, mi a vihar előhangja, mikor keresned kell egy biztos menedéket a fa alatt.

      Mész felfelé a kis csapatoddal, közben Lelkedet ezernyi gondolat tölti be, a múltad, a jelened és a jövőd egyszerre van jelen. Érdekes az élethelyzeted, a megtett életutad, mi azzal szembesít, hogy Te csak tervezhetsz, de kiszámítani a körülményeket, a lehetőségeket, és a másik embert nem, nem lehet. Ám tudod, hogy Te Magadért felelsz, és lehetnek jók, vagy rosszak a körülmények, a lehetőségek, mégis Rajtad múlik, hogy eljutsz-e a kitűzött célig. Ha az élet változik, alkalmazkodni kell. Probléma volt, van és lesz mindig, de kapaszkodó, segítség is. Ami állandó: a cél, minek nem fordíthatsz hátat. Hisz lentről fel kell jutni, a Kilátót el kell érni.

         A nehézségekkel szembenézni nem könnyű. Ám az bizonyosan az ajándéka, hogy nem csak telik, múlik az idő. És nem az öledbe hullik a magaslat szépsége, hanem megdolgozol érte. A hegymászás pár óra csak. Általában az életben a magasra jutás évek feladata, ami mégis pár pillanatnak tűnik visszanézve, mert a hangsúly a célon van.

          Már Te vagy az apróság, a Kilátó maga a monumentalitás. Mit kicsiny emberként most meghódítasz, és fentről nézel le a lábad előtt elterülő világra a célba érkezés leírhatatlanul csodálatos örömével. A felfelé vezető út minden nehézsége egyszerűen csontjaidba íródott tanulsággá lesz. Tudod már, hogy a következő Kilátóhoz hogyan juss el. Mert míg élsz, mindig van célod, célkitűzésed, a tétlenség nem a Tied,

       Kilátó a hegy tetején. Új perspektívát ad. Másként látod a megszokott, lenti világot, s tudod már, hogy az igazi magaslat a Kilátónál van csak. Minden más apróság, mit az emberek fújnak fel, mert nem ismernek más perspektívát. Csak a lenti világ az övék, semmi más.

       Kilátó a hegy tetején. Jártodban, keltedben olykor megakadt rajta a Szemed. Megakadt. Ám most már a Lelked egy darabja. Másként dobban meg a Szíved, ha újra látod általában az életben, hisz tudod, érzed ott fenn van a Helyed.

HatáSOKK

1971 augusztusában vagyunk. 24 önkéntes diák részt vesz egy kísérletben. Véletlenszerű kiválasztás alapján 12-en az őr, 12-en a rab „szerepét” kapják. Hat nap következik: elmosódik a határ a szerep és a valóság között. Az önkéntesek beleélik magukat a kísérleti helyzetbe. A kísérletet az őrök erőszakossága miatt le kell állítani.

2018 júniusa. Botrány. Ben Blum bizonyítékokat sorakoztat fel, hogy az őrök utasításokat kaptak, hogy hogyan viselkedjenek. Philip Zimbardo nehéz helyzetben. A börtönkísérletének hitelességét kérdőjelezik meg. És ott vagyunk ismét az örök kérdésnél: Mitől lesz az ember rossz, gonosz? Valóban a lét határozza meg a tudatot?

A hatások a meghatározók, vagy a lélek igazi arca a legdominánsabb egy nehéz életszituációban? Egy nehéz életszituációban, amikor tartósan jelen van az elkülönültség érzése, és közben az ember maga sem hiszi el, hogy amiben él valóság lenne, és mondja belül egyre-egyre, ez csak egy rémálom, csípjenek meg! Amikor az ember kezdi elveszíteni önálló személyiségét, és az őt körülvevő környezetben lelkileg feloldódik. Csak egy a tömegből, a sokból, és nincsen önálló hangja.

A hatások a meghatározók, vagy a lélek igazi arca a legdominánsabb egy nehéz életszituációban? Úgy gondolom, hogy erre már maga a történelem is megadta a választ. Nero és Hitler jut eszembe először, és az őrült tomboláshoz statisztáló tömeg. Hol a bűnös és az áldozat egyaránt áldozata a felülről érkező HatáSOKKnak. Bár kétségkívül igaz, hogy van olyan ember, ki az igazi alaphangját a torzult világban találja meg, és nem félelemből vagy megalkuvásból követi az őrültséget, hanem szimpátiából.

HatáSOKK. Az ember azzal a hatással a legtehetetlenebb, ami felülről érkezik, minek nem mer ellentmondani a többség. Ám mindig volt és van a lélek igazi arcát őrző kisebbség, ki ellenszegülve a HatáSOKKnak, kijátszva az őrült parancsot, életeket, embereket ment meg.

HatáSOKK. Negatív hatás, ami sokkhelyzetet eredményez. Összeomlik hirtelen minden. Amiről azt gondoltad, hogy nem történhet meg, megtörténik mégis, és a léleknek döntenie kell, hogyan legyen tovább. Mi határoz meg? A hatások vagy a Jó Lélek hangja? Le tudod-e győzni az elkülönültség érzését, és meg tudsz-e maradni önálló személyiségű emberként? Mert tisztában vagy azzal, hogy az ember miként képes játszani a másik emberrel, DE az élet MÉGIS több annál, mint amit a világ, a Hitető el akar hitetni Veled. Az ember igenis élhet az emberi hatalmasság feletti Jó Hatalomtól vezérelve, küldetést teljesítve, nemes és igaz szívvel a Jó Lélek Hírnökének megmaradva. Nem bántva, nem sértve, hanem szeretve, segítve a Másik Embert hűen ahhoz, Akitől kaptuk a földi életet.

2018-at írunk. 47 év telt el a börtönkísérlet óta, amely most újra kereszttűzben van. Kereszttűzben. Egy olyan érvvel, hogy felülről irányított volt a kísérletben résztvevő alanyok(őrök) viselkedése. Ez érv? Felsóhajtok. Ne legyünk naivak! Felülről irányított világban élünk. A kérdés számomra nem az, hogy ki és mikor hogyan utasított, parancsolt. A lényeg ott van, hogy az ember arra milyen választ adott.

Mindennek van kellemetlensége

Mindennek van kellemetlensége. A hétköznapinak bélyegzett monotóniának. Annak, hogy reggel felkelsz, viszed az gyermekeidet az iskolába, az óvodába, majd a munkádhoz látsz. Este kezdődik újra, mész a gyermekeidért, és újból munkához látsz, mert a család is ad elég feladatot még. Mégsem a fáradtság érzése uralkodik Benned, hanem az a jóleső érzés, hogy elvégezted, amit kellett s talán többet is, és még benne volt a Szíved is.

Mindennek van kellemetlensége. Annak, hogy családot vállalsz, és az időd legjavát nekik adod, éjjel és nappal. Amit kapsz érte pedig nem kevés: mosolygó arc és ölelés. Ez felülír mindent. A kellemetlenséget, a fáradtságot egyszerűen elfújja a szél.

Mindennek van kellemetlensége. Annak is, ha egy város légi versenynek ad helyet. Forgalomkorlátozás, és zaj – mire panaszkodtak mostanság sokan. Ám lenyűgöző látványt és élményt kapsz cserébe. Ez felülír mindent. A kellemetlenségeket is.

Az ötéves kislányomban még nem tudatosultak a légi versennyel kapcsolatos kellemetlenségek. Nem járt a villamos. Nekünk nem volt gond. Sétáltunk. Van abban jó is, ha nem jár a villamos és autó. Nem kell figyelni folyton, és lehet szabadon futkározni - nem úgy mint, máskor. A Duna partja egészen a Miénk volt, és zavartalanul gyönyörködtünk a Duna vizében. Élveztük, ahogy az arcunkat fújja a szél. 

A kislányom rácsodálkozott a bójákra, hiszen azok eddig nem voltak ott. Megbeszéltük, hogy ez a versenypálya része, ami fölött repülni fognak a repülők. S már izgatottan várta, hogy elkezdődjön a verseny, és megértse mit is jelent a bóják sora a gyakorlatban.

A verseny elkezdődött. A kislányom a kordonhoz ment. Olyan közel, ahogy csak lehet. Lélegzetet is alig vett, annyira lenyűgözte a repülők közelsége, szépsége, különlegessége és hangja. Igen, a hangja is, melyet tényleg nem lehet összetéveszteni semmi mással. Egyik repülő érkezett a másik után a kijelölt pályán, a Lánchíd alatt berepülve a Margit hídnál gyönyörű karikát írva le. Nem mozdultunk egy tapodtat sem. Csak néztük az égen szálló repülőket, és megtapsoltuk a versenyzőket. Kinek szurkoltunk? Igazából nehéz megmondani, mert a kislányom azt szerette volna, hogy mindegyik a leggyorsabb és a legügyesebb legyen! S egy mondatot ismételt egyre csak egyre: „Én is pilóta leszek! Én is pilóta leszek!” Közben ragyogott a szeme! Valami megfogta. Valami varázslat. És éreztem, hogy minden szavát komolyan gondolja.

Mindennek van kellemetlensége. Egy repülőversenynek is. Ám a kellemetlenségnél többet számít az élmény, és az, hogy a repülőverseny álmot adott. Álmot egy kislánynak, hogy egyszer odaérjen azokhoz a pilótákhoz…

Csillagot az Égre...

Motiváció. Cselekvésre irányuló késztetés, mi mozgásba hoz, és hajt előre a boldogabb jövő felé. Boldogabb jövő – hol az vagy, aki lenni akartál és akarsz, melyhez nem tapadnak anyagi javak, rangok, sem a hatalom vágyának mámora, csak a Szíved, Lelked megmutatása, a tehetséged kibontakoztatása, mely csillagot rajzol az Égre, s tájékozódási pont lesz annak, ki még keresi, hogy mitől lehet boldogabb.

Motiváció. Cselekvésre irányuló késztetés, mi mozgásba hoz, és hajt előre a boldogabb jövő felé. Ha kívülről határozzák meg a célodat, azt, hogy mi felé törekszel, hirtelen elég nehéz helyzet határoz meg. Hisz ott van Benned a megfelelés kényszere, és a jutalmazás vagy az elmarasztalás fegyvere, mivel élnek, élnek is az emberek. Egy kis idő után már a cél nem is határozható meg tisztán. Mert ütköznek az érdekek, a vélemények. És Magad sem tudod már miért is mész előre. Mi lehet azzá, amivel csillagot rajzolsz az Égre? – kérdezed.

Motiváció. Cselekvésre irányuló késztetés, mi mozgásba hoz, és hajt előre a boldogabb jövő felé. Tényleg és valóban. Ha a motivációd nem kívülről szabják meg, hanem Benned van. A Szívedben az alkotás vágyával, a kreativitás alaphangjában. Mi ad, és nem elvesz. Valóban csillagot rajzolsz az Égre, melynek fénye rávetül minden emberre – mert a Te örömöd, a másik ember öröme is, lelki java. A szeretet valóban cselekvő erővé válik, és nem csak a leírt vagy kimondott szavakban jelentkezik.

Motiváció. Cselekvésre irányuló késztetés, mi mozgásba hoz, és hajt előre a boldogabb jövő felé. Ez a késztetés folyamatos. Nincsen törés, nincsen megállás. Csak kitartás. Csak lángolás. Csak szenvedély. Végtelenül nagy mennyiségű energia ural el. És nem gondolod azt, hogy amiben hiszel, nem érkezik el. Igenis eljön. Mert az életet álmok szövik. Az álmok mélyén a vágyaid. Miről nem mondasz le, mert ha azt tennéd, önmagad hagynád cserben. A belső motiváció és a kitartás összetartozik. Egyik a másik nélkül nem létezik. Thomas Alva Edison több mint kilencszáz alkalommal készített olyan villanykörtét, ami nem működött. Több mint kilencszáz alkalommal látott munkához, és hitte, hogy meg tudja alkotni a szénszálas villamos izzólámpát, noha a korabeli szakértők kinevették elképzelését, arra hivatkozva, hogy „a mágnesesség és a villamosság rokon. Ahol vezeték van, minden mágneses lesz. Ha egy nő elmegy a vezeték alatt, a mágnesesség kiragadja a hajából a hajtűket…” Edisont nem ez, hanem a belső motivációja határozta meg. 1879-ben megszületett a szénszálas villanykörte. Nemsokára az első villamos erőmű, majd mindenki örömére az első mozgóképvetítő berendezés. Edison napi 20 órát dolgozott. Nem külső kényszer, hanem belső motiváció hatására.

Motiváció. Cselekvésre irányuló késztetés, mi mozgásba hoz, és hajt előre a boldogabb jövő felé.  Miközben vannak keserű és keserédes pillanatok, és a cél elérésének boldogságát már a lehetetlenség kapujába száműznéd, mert volt már kudarc elég, és hátráltatás, mélység is. De a belső hang, mégis, mégis és újra azt mondja: Ne add fel, folytasd! Csillagot fogsz rajzolni az Égre, kitartással, hittel és sok munkával! És Te a belső hangnak engedsz, és hiszed, Csillagot rajzol az Égre a Kezed, a Szíved…