Inspiráció

Inspiráció. Sugallat, ihlet, mi elérkezhet hozzád egy szóban, egy gondolatban, vagy csak egy dallamban, és feltárul Előtted egy tiszta, egyszerű és egyértelmű világ képe, amiben egészen otthon vagy. 

  Inspiráció. Sugallat, ihlet, ami munkára, alkotásra késztet. Hol a Lélek diktál, és te igazából írnok vagy, pontosabb egy ember, akit a Lélek tüze hajt. Lelked olyan, mint a szelet kapott vitorlás hajó. Mi megy előre, még akkor is, ha körülötted hullámzik a víz, ellenszél támad, vagy morajlik a mély. De belül csend és nyugalom vesz körül, mégis tele vagy hévvel. Úgy érzed szárnyalsz. Szárnyalsz könnyeden. Tűz ég a szemedben, az alkotás lángja, Lélek súgta álmok sugara csillan meg előtted, és lassan a szavak összeállnak egy egésszé. Múlnak az órák, és mégis mintha az egész egy pillanat lenne.

Inspiráció. Sugallat, ihlet, ami folytonos munkára, alkotásra késztet. Tegnap letetted, ma felveszed újra a tollat, és írod a jövőd hittel, elszánással. Mintha egészen ifjú lennél, kinek a szívét csak az álmai töltik be, és nem lenne mögötte göröngyös út, csak olyan, mi virágokkal van tele. Megállsz. Elgondolkozol azon, hogy ki is vagy, mi van mögötted, mi van a lábad alatt és mi lehet még előtted. Tudod, hogy voltál feljebb, sőt lejjebb is. Ismered a göröngyös, de a virághímes ösvényt is.  Egyszer váltják egymást, másszor egyszerre vannak jelen. Ám mégis, újra és újra a göröngyök dacára csak a virágokat látja szemed. Először egyet, azután többet, és tudod, hogy majd a göröngyök nélküli virágoskertet eléred. Felsóhajtasz. Talán nincsen is ilyen, mert a rossz és jó mindig karöltve jár, ám a rossz is, a szenvedés is a jóra inspirál, arra, hogy szíveddel, lelkeddel csak virágokat láss. Az álmok szőtte világon túl, a valóságban is az álmok világa jelenjen meg, és kevesebb legyen a göröngy, és több az öröm, igazi a szeretet, több az édes illat, a színek magával ragadó kavalkádja, hol az emberben tényleg megmutatkozik, hogy a Teremtő igazi képmása. 

Inspiráció. Sugallat, ihlet, mi a göröngyök és a virágok  között  érkezik és érint meg. Göröngyök, de jó hogy vannak! Mert élesíti szemed a jó meglátására, elszánttá és kitartóvá tesz, acélossá kovácsolva hited.  A hited, ami olthatatlanul lángol Benned, a külső szemlélő számára talán felfoghatatlan ez. Felfoghatatlan addig, amíg nem álmodik ő maga is csupa virágról a göröngyök talaján állva.  Szünetet tartasz. Mert egy kérdés most megállít. Ember és ember között mi lehet az igazi különbség? Hisz míg az egyik ember a virágokat látja, keresi a jót és fűti az alkotás vágya, a tett és a szó szinkronitása, addig a másik ember csak a göröngyöket látja. Miért? Szorít a kérdés. Mert a göröngyök valóságát egészen megszokta már, vagy mert ez az igazi hangja. Akár megszokta, akár a göröngy feketesége az igazi hangja, megmutatkozik, hogy nem tud igazán álmodni, magasabbra nézni, a göröngyöktől elrugaszkodni. A lelke is egészen göröngyös, már-már fekete, hol szeretetben nem izzik a Lélek, csak az érdek, az akarat nyer teret. Hála helyett csak panasz, keserűség terem, és a számonkérés kap helyet. A jóban is csak hibát keres, és ha nem talál eleget, a jót egyszerűen átnevezi rossznak, a hamisságtól nem riad vissza. Az útját, ha szegélyezi is egy-két virág, nyomban eltapossa, hogy ne érezze sem ő, sem más az illatát, nehogy kiderüljön,  hogy igenis lehet más a világ, a valóság, hogy a mélység felett van  magasság, van szárnyalás, van virág.

Inspiráció. Sugallat, ihlet, mi Felülről érkezik és Téged is felemel a magasba! Kitágul a látóhatár. Az Ég és a Föld össszeér, valóban találkozik. A találkozás sugarában a fény egészen körbefon, s tudod, érzed, hogy az a feladatod, hogy megtégy azért mindent, hogy ne a göröngyök, hanem a virágok világa legyen az embereknek az igazi valósága.

Inspiráció. Sugallat, ihlet azt súgja: - Fordíts, fordíts lelked, szemed a virágok felé, még akkor is, ha túl sok a göröngy, a virág pedig kevés vagy nincsen is. Hidd el, és vedd komolyan a virágoskert nem álom pusztán vagy utópia! Erre Te Magad vagy a példa, hisz a Felülről érkező inspiráció, sugallat, ihlet virágot hoz Neked, nem is egyet.

Kérések

Karácsony előtt kérések záporoznak, érzések, gondolatok kavarognak. Az ember azt szeretné, ha az álmai valósággá válnának. Kicsiny és nagy is. 

Karácsony előtt milliónyi kérés szólal meg, megfogalmazva azt, hogy mire vágyik a szív és a lélek. Egy új játékra, ami még nincsen meg. Egy új ruhára, ami divatos, és megadja azt az érzést, hogy megjelenésed csaknem tökéletes. Egy új könyvre, ami a gondolatok világában izgalmas kalandokra hív, és egy-egy csendes órában majd felüdít. Egy hasznos eszközre a háztartásban, ami segíthetné a mindennapi házimunkádat. Egy ékszerre lehet, és ahogyan kutatod vágyaid és álmaid mélyét, legvégül arra jutsz, hogy nem akarsz egyebet és nem vágysz másra, csak egyetlen pillantásra. Egyetlen pillantásra, hol a szívetek összeér, és csak, egyszerűen és tisztán a szeretet az, ami igazán él. Azzal az örömmel, hogy végre együtt vagytok. Együtt. És ha tehetnéd családod tagjaira tűznél szalagot, mert az, hogy ők itt vannak Veled, a legnagyobb ajándék, amit kaphat az ember.

Nem mindig gondoltad talán így. Nem mindig, mert oly természetes volt, hogy a családod Veled lehet. Ez a megajándékozottságod olyan természetes volt, hogy észre sem vetted. Gyermekként különösen. Azután rádöbbentél, hogy amit természetesnek hiszel, korántsem az. Ajándék az, hogy ott vannak melletted, és Te velük lehetsz. A legcsodálatosabb dolog, ha az ünnepeket is együtt tölthetitek. Az ünnep után pedig a hétköznapokat, hol a munka, a tanulás, a különórák és a teendők megszervezése a legfontosabb, de mégis együtt vagytok, lehettek, s a szeretet tart egyben. Mert ha szeretet van, minden megvan. A kihívást jelentő feladatoknak is lesz megoldása, a kérdések sem maradnak nyitottan, a válaszok meglesznek, előbb vagy utóbb kiderül minden. 

Karácsony előtt az ember számba veszi azt, ami nincsen még meg. Ám azt is, hogy miért mondhat köszönetet. Azért, ami természetesnek tűnik, de mégsem az, és csak a nehéz fordulópontokon, szenvedésben, a halál árnyékának mélységes völgyében és az elszakítottság helyzetében derül ki, hogy amit oly egyértelműnek és kiszámíthatónak tartottál eddig, nem az. Hálával fogadod azt, ha mégis a jóban van részed, örülve minden reggel a felkelő Nap fényének. Örülve, és nem sopánkodva. Mert van árnyék, az igaz. Sőt sötétség is, de fény is van mindig. Ami először lehet csak pislákol, azután izzik és eljön a pillanat, amikor minden fényárban úszik.

Karácsony előtt a kislányom is összegezte a benne lévő érzéseket, és az iskolában egy rövid imádságban írta le mindezt egy karácsonyi képeslapon, és itthon az utolsó tanítási nap után nekem megmutatta. “Köszönöm Istenem, hogy van hol laknom, vannak szüleim, van mit ennem, és iskolába járhatok. Köszönöm. Kérlek Istenem, hogy legyen mindenki kedves és elfogadó, legyek jó tanuló, ne legyenek hajléktalanok, és ne legyenek gonosz emberek! Ámen.”

Amikor e sorokat olvastam könnyes lett a szemem. A meghatódottság ott volt biztosan, és az öröm is, hogy a kislányom érzi a karácsony, és magának az emberi életnek a lényegét. Elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne, ha az utolsó szavait nem kellett volna papírra vetnie. Valóban édeni lenne az élet, nem lenne sok vita, bántás és szenvedés sem. Ám a világ, és benne az ember nem ilyen. Ha azonban egyszer a kérése valóban valósággá lehetne, akkor nem is emberek, hanem angyalok népesítenék be a Földet. A Biblia szava pedig nemcsak Jézusra lenne igaz, hanem mindnyájunkra. “Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14) Az Ige, Isten Szava, Lelke, Ereje, Szeretete, Kegyelme és Igazsága. Mivé lehetne az ember? Milyen igaz és jó utat mutat Jézus, s mégis a sötétség, a gonoszság ereje még az Ő fényét is körülvette. 

Közeledik a karácsony. Közeledik, amikor Jézus születésének története elevenedik meg, amit elmondunk újra, és melegszünk a szeretet fényénél egy kicsit. Pedig a karácsony arra hív, hogy ne csak melegedjünk e fénynél, hanem magunkba fogadjuk, hogy szeretni az életünk minden napján tudjunk. Szeretni őszintén és igaz módon, kedvesen és elfogadóan, nem akarva  és nem adva rosszat senkinek sem.

Karácsony előtt megannyi kérés fakad fel Belőled, megfogalmazva azt, hogy mire vágyik a szíved, miről álmodik a lelked. A sok újdonság között valami régire: az együttlét örömére, amit a szeretet tart egyben. Ez olyan ajándék, amit nem veszíthetsz el soha, és nem kell hozzá táska sem, hogy magaddal vidd, elég csak az egymásért dobbanó szív.

Végre!

Végre egy jó film, ami az igaz érzelmekről mesél és valóságos kérdéseket vet fel! Végre egy jó film, ami a tehetségről, a motiváltságról és  a bátorságról szól! Arról, ami igazán fontos.

   Van négy tehetséges ember, kik nem mellékesen egyetemre is jártak. És ha nem ívelt volna fel a zenei karrierjük, lett volna mivel tartalmassá tenni az időt. De ott volt a szenvedély és az alázat a zene iránt. És valami csodálatos dolog történt a 80-as években, és nem túlzó a sokadszori megállapítás, hogy legendákká lettek, élükön az énekessel.

      Végre van egy jó film, ami ennek a csodának a hangulatát visszaadja, és nem mellékesen fontos értékekre hívja fel a figyelmet. A család összetartó erejére. A család itt elsődlegesen az ember által választott kör, az együttes, melynek az összetartó ereje a konfliktusokat legyőző és a megbocsátásra képes szeretet. Ez az összegzés, lehet, hogy a mai fülnek idejét múltnak hangzik, és talán üresnek, elcsépeltnek is. Pedig örök igazság, melyet akkor értünk meg, ha utolér a szenvedés úgy igazán, és nem felszínes csetepaték résztvevői vagyunk. És megragad az, amit hallasz Tőlük:

"Tudás-terrorról szól az egész világ

Végignézzük, ahogy a jó barátaink azt kiáltják: "Engedj ki"

Holnap imádkozom, az messze visz, magasabbra, magasra

Nyomás az embereken, nyomás az utcákon

Mindannyian, mint vakok fordulunk el attól, mit látunk

Kerítésen ültünk, de nem reagáltunk

Nem adtuk fel, hogy a szeretetről szónokoljunk, és mégis annyira széthasították, széttépték

Miért, miért, miért?

Szeretet

Az őrület vihog míg mi összecsuklunk a nyomás alatt

Képesek vagyunk magunknak adni még egy esélyt?

Miért nem tudunk szeretetet adni, ami egy új esély?

Miért nem tudunk szeretetet adni, szeretetet adni,

szeretetet adni, szeretetet adni, szeretetet adni?

Mer' a szeretet már annyira ódivatú szó

És a szeretet felbátorít, hogy az éjszaka hegyén tántorgó emberekkel is törődj

És a szeretet erőt ad, hogy ne csak magunkkal törődjünk, de változzunk

Ez a mi utolsó tánc-esélyünk.

Ezek vagyunk mi - nyomás alatt, nyomás alatt, nyomás alatt.”         (Queen: Under Pressure)

     A filmben kellően kirajzolódik a balladai homály az emberi lélek tévútjai kapcsán. Sejtetni engedi azt, ami a magánélet szférájába tartozik. És ez a filmnek a többlete. Elgondolkodtató, hogy a filmhez kapcsolódó kritikák éppen ezt teszik szóvá. Holott egy művész is ember, és amit meg akar és meg akart magáról osztani, azt megtette. Azt, ami szerinte a közönségre tartozik. Ám a sajtó mégis kíváncsi, és arról is tudni akar és akart, ami nem tartozik és tartozott rá. Pedig ott volt a magával ragadó, tömegeket megmozgató zene. ZENE csupa nagy betűvel. S a zenében a művészek lelkének hangja, üzenete, szeretete, szenvedélye. 

      Ez a zene ma is csodálatos. Még akkor is, ha a számok hosszabbak, mint a mai slágerek. Még akkor is, ha a szöveg nem  ismétlődő refrének, egyszerű szavak sora. Még akkor is, ha a dallam változatos, és nem egyhangú. Meg lehet jegyezni mégis, és el lehet újra és újra dúdolni, és hallgatni, hallgatni, hallgatni. Mindenkinek. 

    Mielőtt a filmet megnéztem volna a férjemmel, már itthon rákészültünk. Hallgattuk a gyerekkorunkból ismert slágereket. És a fiam felkapta a fejét, hogy ő ezt a dalt, és ezt is, és ezt is ismeri. Igaz más feldolgozásban. Ám az eredeti egyszerűen lenyűgözi őt, és a testvéreit is. Ez a ZENE ma is működik, hat. 

      A film egy együttes életéről szól. Egy együttesről, melynek belső életébe tényleg csak egy rövid bepillantást nyerünk. Annyit, ami reánk tartozik, annyit, amit az együttes még élő tagjai fontosnak gondoltak elmondani a saját útjukról. Arról, ami az övék. Arról, hogy a siker csúcsán nehéz az igazat és a hamisat megkülönböztetni, és tudni azt, hogy ki szeret igazán, ki a barát, és ki nem, ki az, aki csak a saját érdekét, hasznát nézi, és a másikon felkapaszkodva, vagy manipulálva akar előre haladni.

     A film rabul ejt, csodálatra késztet, és el is gondolkodtat. És valahogy úgy van megkomponálva, hogy a szíved a szereplők szívével együtt dobban. Ám odaférkőzik a keserédes érzés, hogy már nem lesz több sláger, mert mindaz, amit látsz, már a múlt. Vagy mégsem? A ZENE mégis él, hallod, átéled az élményt. Az együttes a második, az énekes posztumusz virágkorát éli. 

    Igazi rapszódia, hol az érzelmek és a gondolatok szenvedélyesen hullámoznak. Kötetlen minden, de az érzelmek talaján mégis egybekapcsolódnak a részletek. Ez a rapszódia bohém, könnyed, és igen, a könnyelműségről is beszél, hol a hangulat a fontos, és a szabály másodlagos. Miként másodlagos az is, hogy mit akar a lemezkiadó cég, mert a Zene, az üzenet, amit megalkottak a leglényegesebb. A karrierjük úgy indul el, hogy nem a számokban kifejezhető pénzt nézik, nem azt keresik, mire van igény, hanem egyszerűen a lelkükből merítve szereznek dalt, és énekelnek őszintén. Ez az őszinteség az egyik legnagyobb bátorság, már-már vakmerőség, mert a köznapi életben is oly megszokott a színjáték ember és ember között. Kimondani a szívből feltörő igaz érzéseket és gondolatokat nem könnyű.

      A film középpontjában  lévő  művész mégis megteszi a társaival együtt, miközben ők maguk is folyamatosan keresik az útjukat, szeretetet adnak és várnak. Ám minden között a ZENE iránti szenvedély marad a legfontosabb. Emberek ők, mint Te vagy Én, kiknek érzéseik, kérdéseik ugyanazok. Hisz érezted Te is és Én is már: “Már reggel az ébredés száz kis halál / Egy hőstett, hogy lábadra állj / Nézd csak nézd, nézd a tükröt és sírj Uram e látvány hogy fáj…” (Queen: Somebody to love)

     Végre egy jó film! Végre egy jó film, ami elbeszéli egy együttes és egy ember történetét úgy, hogy közben Téged is elgondolkodtat, hogy számot vess azzal, hogy mi jelenti az életben az igazi értéket, kire számíthatsz és kire nem. Érted, érzed, hogy  a tehetség szorgalommal és alázattal  bontakozik ki, és így lesz legendássá egy ember, melynek emléke valóban örökké él. A show pedig folytatódik….

A Shownak-nak folytatódnia kell!

Üres helyek - miért élünk?

Elhagyott helyek - Azt hiszem, tudjuk az eredményt

Tovább és tovább!

Van valaki, aki tudja, mit keresünk?

Újabb hős - újabb értelmetlen bűntény

A függöny mögött, a pantomimban

Tartsd a vonalat!

Valaki akarja még ezt tenni?

A Show-nak folytatódnia kell!

A Show-nak folytatódnia kell! Igen!

A szívem belül összetört

A maszkom talán lepereg

De a mosolyom még marad

Bármi is történjék, a véletlenre fogok bízni mindent

Újabb szívfájdalom - újabb bukott románc

Tovább és tovább...

Van valaki, aki tudja, mit keresünk?

Úgy hiszem, tanultam

Nekem most szívélyesebbnek kell lennem...

Hamarosan visszafordulok a sarkon

Kint a hajnal hasad

De belül a sötétben szenvedek, hogy szabad lehessek

A Show-nak folytatódnia kell!

A Show-nak folytatódnia kell! Igen!

A szívem belül összetört

A maszkom talán lepereg

De a mosolyom még marad

A lelkem festett, akárcsak a pillangó szárnyai

A tegnap tündérmeséi felfognak nőni, de sohasem fognak meghalni

Tudok repülni, barátaim!

A Show-nak folytatódnia kell!

A Show-nak folytatódnia kell!

Szembe fogok nézni a vigyorgással!

Soha nem fogok engedni!

Tovább a Show-val

Emelni fogom a tétet!

Túlzásba fogom vinni!

Rá kell lelnem az akaraterőmre, hogy folytatni tudjam

Tovább

Tovább a Showt!

A Show-nak folytatódnia kell!    (Queen: Show must go on)

Boldog vagyok

Boldog vagyok, hogy időm percre be van osztva, és sokszor úgy érzem, hogy nincsen elég idő magamra. Boldog vagyok, mégha úgy is érzem, hogy futok az élet után, miközben az életben vagyok nyakig benne. Boldog vagyok, hogyha beszélgetek is a férjemmel a mondatok fele befejezetlen marad, mert mindig van valami fontos, halaszthatatlan, amit el kell mondani anyának vagy apának. Boldog vagyok, hogyha leülök és az két percnél nem tart tovább, mert valaki arra kér, hogy kapcsold fel a villanyt, hozz egy pohár vizet, meséld el újra Rigócsőr király történetét, vagy egyszerűen csak egy hatalmas puszit nyom az arcomra.    

         Boldog vagyok, hogy megízlelhetem, milyen egy szobalány, egy mosónő, egy vasalónő, egy takarítónő  és egy nevelőnő élete egyszerre. Egy nevelőnőé, kinek tanácsait van, hogy nem fogadják meg. Boldog vagyok, hogy egyszerre több dimenzióban kell gondolkodni, és megtalálni a közös hangot egy kiskamasszal, egy  tízéves kis-nagylánnyal és egy ötéves tündérrel, s bár nagyon különbözőek, mégis még mindig beszélgetni és játszani szeretnek a legjobban.

Boldog vagyok, hogy három gyermek van rám bízva, még akkor is, amikor eszembe jut, hogy kislánykoromban a játékbabák nem beszéltek vissza, és mindig úgy volt minden, ahogy szerettem volna. A családos élet ennél bonyolultabb, árnyaltabb, és most örömet az ad, hogy ők itt vannak, és három csodálatos személyiség kibontakozásánál segédkezhetem, hogy megtalálják majd a saját útjukat, tudva a világról, az életről, amit kell, ami szükséges, megérezve a feltételek nélküli szeretetet.

Boldog vagyok, egyszerűen csak azért, hogy vannak. Boldog vagyok, amikor elevenek és egészségesek, és nem kell  visszatartani a könnyeimet, mert éppen szenvednek és betegek.  És a szívem szakad meg. Mégis van ilyen pillanat, ám amikor az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, az élet, az életem még boldogabb, és a szeretet még féltőbben izzik, mert a rosszat - ha nem is tudod - mégis ki akarod védeni.

Boldog vagyok, hogy ők hárman itt nyüzsögnek körülettem, és én lehetek az, akihez mindig odajönnek. Odajönnek, ha boldogok. Odajönnek, ha könnyes a szemük. Odajönnek, ha segítség kell. Odajönnek, ha csak bolondozással akarják kitölteni az időt. 

Boldog vagyok, hogy édesanya lehetek, mert az ő életük az én életem. Boldog vagyok, ha az ő életük nehéz kérdéseivel ostromolnak. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ennyi idősen, én hogyan gondolkodtam, mit éreztem, mire vágytam, és utána együtt próbálkozunk az érzéseket, a gondolatokat a helyére illeszteni, mely közelebb vezet az életük nehéz kérdéseinek a megoldásához. Boldog vagyok, ha a kérdéseik mögött csak apróbb bonyodalom van, ami sohasem megoldhatatlan. A boldogság akkor nehezedik rám, ha egy felnőtt életet is próbára tévő kérdés, helyzet mutatkozik meg, és az érthetetlen történéseket le kell fordítani gyermeknyelvre. Boldog vagyok-e ilyen pillanatokban? Nem, nem mondhatom, de tudom, hogy a nehéz tapasztalatokkal erősebbek lesznek, ha felnőnek. A nehéz tapasztalatot senki sem akarja, kívánja, de ha már érkezik, akkor csak az az út van, hogy épüljetek, tanuljatok belőle, és a rosszat jóra vezesd, mi sok energiát vesz el és ad mégis egyszerre.

      Boldog vagyok úgy, ahogyan vagyunk. Boldog vagyok, hogy egymás nélkül nem létezhetünk. Tudom, hogy egyszer ez megváltozik. Egyszer majd másképp lesz szükségük rám,  ránk idős szülőkre, ha felnőnek és tényleg önálló életet kezdenek. De ez szerencsére még odébb van. S míg tart a bonyolult, zajos, sírós és nevetős családi élet, addig is boldog vagyok. Boldog, élvezve a szimbiózist. Utána meg majd a többi kihívást, mert a gyermekeim örökre a gyermekeim maradnak, és a szeretet, a lelki egymásra utaltság nem múlik, nem múlhat el soha.

Arckép

Arc képen, festményen, fényképen vagy szoborban kiöntve, amit ha nézel, megérint az alkotás tekintete. Olyan érzés támad Benned, mintha ismernéd, ismerted volna az embert is, kiről a képmás készült. Már-már azt gondolod, hogy az emberi kéz alkotásában, az arcképben is lélek van.

Arckép. Az alkotás sokat mond, de mégsem eleget. Ha valakit meg akarsz ismerni egészen, figyelj arra, hogy a gondolatait, érzéseit hogyan öntötte formába szavakkal. Hisz kiderül, hogy miben hitt, mennyire ismerte magának, és a korának lehetőségeit, illetve korlátait. Kiderül, hogy álmodozó vagy realista. Kiderül, hogy a Lélek lángja hogyan vitte ismeretlen utakra. Kiderül, hogy mennyire értette meg századának kihívását, és az is, hogy akart-e több lenni, mint az elődei? Kiderül, hogy a rá bízottakat akarta-e többre vezetni? Kiderül, hogy adott-e  vagy elvett, felemelt-e a másikat vagy csak taposta? Kiderül, hogy segítette-e az igaz hittel való feltöltekezést, vagy a lelkeket megüresítette, és a tönkretétel lett az "igaz" büszkesége? Kiderül. Ha engeded, ha hagyod, hogy a kimondott vagy leírt szavak lelkedhez közel érjenek, és végiggondolod, helyére teszed őket.

Arckép. A közeli és a távoli múltból. Sok képmás jelenik meg előtted. Vibrálnak Benned a szavak. Ám most csak egyre összpontosítasz. Egy olyan ember arcképére, aki a XIX. században volt egy közösség csendes fáklyavivője. Ki azon töprengett, hogy a korabeli viszonyok közötti megmaradás miként lehetséges fejlődéssel. Ki nem ösztönzött mindent eldöntő ádáz harcra, hanem csak józanságra intett, még a leglázasabb napok idején is. Józanság - nagy kincs. Kulcsa a megmaradásnak és a fejlődésnek. Hisz a józansághoz higgadt bölcsesség társul, mi mindig fontolóra veszi azt, ami korábban volt a hibáival együtt, és levonja a tanulságot. E tudással felvértezve néz szembe a jövővel, és hozza meg a döntéseket.

Arckép. Szavakból, gondolatokból öntve, papírra vetve, hol az ember lelkének valós vonásait ismered meg. Arckép egy gondolkodóról, ki összegezte környezete számára azt, amit az emberi kapcsolatok világáról megértett.

"Tanuld meg az élet legfőbb bölcsességét, amihez fogsz, mindég gondold meg a végét - vagyis maradj veszteg, ne csinálj semmit elhamarkodottan, Hübele Balázs módjára, ne légy se változó hangulatok, se a divatos eszmék és áramlatok, se a lázító forradalmi ideálok és teóriák rabja. A sovány egyesség jobb a kövér pernél." "Nagy bűnt követ el a másokat ámító, a békén lévőket összeháborító." "Lélek tisztasága, erkölcs szelídsége, halandó embernek legszebb ékessége."

Az egyik legszívbe markolóbb mondata pedig ez: "Legyünk rabokból ismét emberek, ember maradjon mindig, minden körülményben." Mondta, írta jegyzőként egy olyan korban, ahol általános volt az önkényes földesúri követelés, a nemesi visszaélés és minden jogi alapot nélkülöző túlkapások sorozata. A mesés vagyonnal rendelkező nemesek nem érték be annyival, ami jár nekik, hanem úgy csűrték-csavarták, értelmezték, magyarázták a rendeleteket, hogy maguknak minél több előnyt érjenek el az egyszerű ember rovására. Ám ez a jegyző, noha a földesúri akarat és a jobbágyi szükség kereszttüzében állt, mégis kiállt amellett, amiben hitt. Igyekezett elviselhetővé tenni az elnyomott helyzetét, védve az emberek  jogait. Igyekezett a nehéz sorsúakat felemelni, a tudatlanság ellen tenni. Igyekezett az egyszerű emberek szívét, lelkét nemesíteni.

Ha végiggondolod, megérted, hogy nem a jobbágy volt igazából rab, hanem az, aki a hatalmat felette gyakorolta. Ki visszaélt hatalmával, ahelyett, hogy jóra használta volna. A jóindulat embert formáló szépségével nem ékeskedett a hatalmat gyakorlók szava. Ám a jegyző ember volt, és nem rab. Az emberszeretet áthatotta, ki szerette az életet és az embereket, és küzdött is értük, ahogyan tehette. Bár élete végén keserűen leírja: "Kinek jó szíve nincsen, csak önzést rejt keble, annak boldogságról nem lehet sejtelme."  Mégis azt érzed Bonyhay Benjámin gondolatait megismerve, hogy a környezetében lévő mérhetetlen önzés adott neki ösztönzést arra, hogy a rossz ellen tegyen. Tegyen lélekkel, igaz szeretettel.

Arc képen, festményen vagy szoborban kiöntve. Arc egy-egy könyvben, hol a képmást a leírt szavak rajzolják meg. És úgy érzed, hogy szavak szerzőjét egészen megismerted, és tanulsz tőle, erőt merítve, hogy a Te életedet, a Te korodat is fénylőbbé tedd! Azzal a kérdéssel a szívedben, hogy Rólad vajon mit mondanak a szavaid, mit a másik  számára arcképként örökül hagysz?

Olthatatlan tűz

"Az idő a gazda" - mondogatták régen a földművesek az időjárás hatalmára gondolva. A szorgalom és a munka csak a kedvező feltételek mellett érik be. A földeken az "Az idő a gazda." Ám van, hogy a városban is élő is ezt nagy hangsúllyal kimondja. Mert elég egy vihar, egy villámcsapás és olthatatlan lesz a tűz, ami fellobban. Egy szikra mindent megváltoztat.

1874-et írunk. Augusztus 20-án, az ünnep után nyugovóra tér egy városban a lakosság. Azzal a jóleső érzéssel, hogy minden kiszámíthatóan folyik tovább. Nappalt éj követ, múlik az ünnep, a munkás kéz újra dolgozni kezd. Felüdítő a pihenés, és a nyugalmas éj. A csendes nyári éjszakán azonban vihar kavarog. Hatalmas robaj. Villám csap a templomtoronyba, és a tűz olthatatlan lánggal lángol. A zuhogó eső sem oltja el, sem a templom körül csoportosuló tengernyi ember, ki oltani akar serényen. A torony mégis ég, lángol.  Ki látja, annak a szíve beleremeg. A hit házát a tűz emészti meg. Recseg-ropog a gerenda a tetőzet alatt. A harangok némák. Nem kondulnak többet, az olthatatlan tűz elolvasztja őket. A templom leég. Az olthatatlan tűz ellen nincsen ellenszer, addig ég, míg minden a martalékává nem lesz. Hisz a tűz természete már csak ilyen. Akkor is ez történik, amikor az ember lelke árasztja a perzselő lángot, felégeti az érzéseket, pusztítva a jóba vetett hitet. Csillapítani, eloltani nem lehet.  Nem használ semmi sem. A jó szó, a józanság, az igazság és a méltányosság sem. 

Olthatatlan tűz, ha feltámad, ami volt, semmivé lesz. Pusztít mindent, amit az ember megépített. Pusztul az is, amit az Isten tiszteletére emelt. Nincsen kivétel.

Olthatatlan tűz, ha feltámad negatív töltéssel, ami volt, semmivé lesz. Az ember embert olthatatlan lángolással hányszor égeti meg, és törekszik arra, hogy megsemmisítse teljesen? Hiúságból, irigységből, hatalomvágyból cselekedve. A másik eltiprása a legédesebb győzelem. Pedig lehetne lelkének olthatatlan tüze pozitív töltéssel is tele, ami épít a pusztítás helyett. Építi a hit kőfalát, ami a csapásoknak ellenáll, megújítja a reménységet még akkor is, amikor az ember csak a romokat szemléli. Igaz közösséget teremt, hol a másik éppen olyan fontos, mint önmagadnak Te. 

1874. augusztus 21-e hajnalán már minden csöndes. Nem kondul meg a harang, néma a táj. A füst is szétoszlott már. A vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan sebesen ment el. Lesújtott, ezzel elvégezte, amit kellett. Lesújtott olthatatlan tűzzel, és az ember nem tehetett ellene semmit sem. Emberéletet azonban nem követelt. Csak a lélek szerzett sebet. Nem is keveset. Az értetlenség nagy. Az értelem nem foghatja fel, a szív alig ocsúdik fel. Észvesztő zűrzavar egy pillanatra, és óriási a döbbenet, hogy az olthatatlan tűznek mekkora pusztító ereje van. 

Vihar után szélcsend, hol a legnagyobb kérdés, mi lesz? Mi semmivé lett, újjá lehet. Ám ehhez a legfontosabb feltétel az ember szíve és keze. Alig telik el egy esztendő, és a templom újjáépül…

Az élet egy évszázadon át csendes mederben folyt, és azután az olthatatlan tűz mindent megváltoztatott. Valami elpusztult, valami megszületett. Megszületett az olthatatlan tűz az emberi lélekben, miben csak pozitív töltés van, és épít újra, nekirugaszkodik a célnak a testvéreivel egymásba kapaszkodva. 

Hónapforduló

Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra az idő megáll. Kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. Ám az egyik hulló szirmon megcsillan a napsugár, és a fényben egyszerre csak oly virágot látsz, ami bontja szirmát. Érzéki csalódás, mert képzeleted játszik Veled, és a szívedből feltörő emlékek határozzák meg a képet. 

      Különös a kép, mit látsz. Az elmúlás és az élet lélegzete egyszerre van jelen. Mintha Ő is itt lenne, mintha Veled lenne. Mintha nem takarná föld az arcát. Mintha ajka nem lenne néma, és a szíve dalra fakadna. Mintha nem ment volna el, mintha látna most Téged, mintha ma is fogná a kezed, és  beszélne Hozzád. Mintha csak egy parkban lennél a sírkert helyett egy padon ülve. Tervezve együtt a jövőt, és összegezve azt, ami mögöttetek van. Mintha, mert ez már örökre elmúlt. Csak az emlékek adnak kapaszkodót, és mindaz a szó, mondat, amit egykor Neked megfogalmazott. 

A fájdalom Beléd hasít, érzed, kit vesztettél, és mit nem mutathattál meg Neki még. Nem mutathattad meg, hogy az Ő tanítása hogyan ért be. Amit mondott, komolyan vett szó lett, és eredményesség kísérte. Nem mutathattad meg, hogyan küzdöttél a holnapért, hogy a boldogsághoz közelebb érj. Nem mutathattad meg, hogy fejedet felemelve mindig a megoldást kerested, ahogyan korábban Ő tette. Nem mutathattad meg, hogy amikor nehéz volt a lelked, mégis felemelt fejjel vitted, s befelé nyelted csak a könnyeidet. Mennyire vágytál arra, hogy melletted legyen, és tanácsával vezessen. Ám az Ő tartása és ereje mégis ott volt Benned. A szíve ott dobogott a szívedben. Nem maradtál árván, lélekben eljött Hozzád. Nem mutathattad meg Neki a családod, a gyermekeidet. Csak a történeteiteket őrizted, mesélted, és a gyermekeid átélhették a mintha élményt. Mintha Ő ma is itt lenne, és nem, nem ment volna el. Nem mutathattad meg, hogy az évek múltával is mennyi hasonlóság van, és maradt közöttetek. Nem mutathattad meg, de érzed, hogy a boldogság töltené be, ha mindezt megérhette volna, és a szívetek együtt fakadna ma dalra, nem egy sírkertben, hanem egy parkban, hol az unokái szaladgálnak.

A kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. A szívedben azonban egy másik virág bontja a szirmát, amit a Lélek ereje és a meg nem szűnő Szeretet táplál. Csak az a mondat jut eszedbe, amit Jézus hagyott Rád: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." (János 13,34-35) Ezt teszed, ugyanolyan mérhetetlen szeretettel veszed körül a gyermekeidet, ahogyan Téged szerettek. Úgy nevelsz, tanítasz, ahogyan láttad, kaptad. Azzal a hittel, hogy a munka, a kitartás és a szorgalom áldást nyer. Tudva, hogy a küzdelmet meg kell vívni, nem lehet előle kitérni. Nem lehet, mert a lelked olthatatlan lángot kapott. Lángot, ami a szélben és viharban is visz tovább.

     Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra megáll az idő, és a fájdalom Beléd hasít. Érzed, kit vesztettél el, és mit nem mutathattál meg Neki még. De itt vannak gyermekeid, a másik feled és Te. A szívetekben pedig a virág, mi az alkony fátylában is bontja szirmát.   

Miért?

Miért? - gyakori kérdésem ez, úgy mint a kicsi gyerekeknek, kik első rácsodálkozásukban az őket körülvevő világról folyton kérdeznek. Miért van boszorkány a mesében? Miért van lusta és irigy mostohatestvér? Miért kevély a királylány, ki kérőit nemcsak kikosarazza, hanem még gúnynevet is ad? Miért szegény a szegény? Miért gazdag a gazdag? Miért van koldus, ki a kenyerét alamizsnából kapja? Miért van rabszolga? Miért tekint a király istenként magára?  
       Sorakoznak a kérdések, és válaszolni nem könnyű. Mihelyt ugyanis már mondanád, átfut rajtad a mai valóság. Hol a miértek ugyanúgy záporoznak. Csak nem boszorkányokról kérdezel, hanem emberekről, kik rosszat tesznek, bántanak, irigykednek, és felettébb kevélyek. Látod az emberi magaslatot és a mélységet. Ez utóbbi további kérdéseket követel. Magaslat és mélység. A kettő között óriási a különbség. De minden attól függ, hogy milyen irányból szemléled. Mert a magaslat, hol a hatalom és erő van, mégis mélységgé lehet, mert az ember feledi, hogy mi az igaz érzés, mi az igaz szeretet. Természetesen vannak kivételek, de  "rendhagyó" csak kevés ember. Miért változik meg az ember, ha útja emberileg nézve felfelé ível? Miért tér el a jótól, és lesz rossz? Miért üresednek ki az eszmék, amelyekben korábban hitt? Miért lesz csak eszközzé számára a másik, kivel már igaz kapcsolata sincs?

Miért jó a jó? Miért marad hűséges és állhatatos? Miért küzd továbbra is rendületlen, bátor szívvel és lélekkel a jó diadaláért abban a környezetben, abban a közösségben, ahol él? Miért? Mert egyszerűen önmagát adja, lelkének azt a részét, ami Isten Lelkének egy darabja, pontosabban a fuvallata. A jó nem hasonlik meg önmagával. Az marad, ami volt.

Miért jó, miért rossz egyik vagy másik ember? - általános kategóriában kérdezve természetesen. Mert tökéletesen jó senki sincsen. De valahogy a köznyelvben mégis különbséget tesz az ember. Bizonyosan jobb, ha kategorizálás helyett az alaphangot különbözteted meg, és a jellemzőket sorra veszed. Jó alaphangú ember az, aki nem okoz szánt szándékkal rosszat, nem akar ártani, nem akar bántani. Szeme sem irigy és féltékeny, örül, igazán örül a másik sikerének. Nem elvesz, hanem ad. Nem marad közömbös és néma, hol segíteni kell. Nem megy el nem törődően például egy földön fekvő ember mellett - legyen az fizikai vagy lelki helyzet. Ezeket végiggondolva érzed, hogy a jó alaphangból egyre kevesebb van. Jó alaphang helyett a bármi áron való érvényesülés tör előre. Bármi áron - s ebbe nem fér bele a szeretet, a tisztelet, a másikkal való együttérzés sem. Az én viszont egyre hangosabban kiált a kimondott szavakban, s a véghezvitt tettekben, mely nem nélkülözi a tervszerűséget. Csak rossz alaphang volna? Már-már egészen lehangolódsz, de az Isten mégis, és újra megerősít abban, hogy van elegendő pozitív előhang. A miértek egyre-egyre halkabbak, és érzed, hogy az a küldetésed, hogy Veled együtt a pozitív előhang még erősebb legyen. Ha ebben megingathatatlan vagy, társakat is kapsz, kik ugyanúgy mint Te, és Veled, hisznek, cselekednek a pozitív  előhang lelkületében.

Miért? - gyakori kérdés ez. Amire ha választ akarsz adni vagy kapni, megnézed a hátteret, a környezetet, az összefüggéseket. Mégis ezek mögött ott áll csupaszon az ember lelke. Az ember lelke, ki saját döntésből hódol be a rossznak, vagy megőrzi és óvja Isten Lelkének fényét magában - különösen, ha sötétnek  látszik a világ, és kell a fény, kell a jóság. Kellenek a tündérek a boszorkányok helyett! Kellenek a hős királyfiak, kik legyőzik a sárkányt! Kell a szorgalom, a kitartás, az állhatatosság! Kell a bátorság, mely a félelmen felülkerekedik! Kell a szelídség mégis, mi harmatot hint! Kell a jó szív, melyet a szeretet lángoló mécsese hajt előre! Kell a nemes lélek, mi oly tiszta, mint az érintetlen tó vize! Ha mindez rendelkezésre áll, a történeted olyan lesz, mint egy mese, végül a boldogság, a győzelem nem marad el.

Miért van rossz? Miért? Azért, hogy tudd, érezd a jó lélek, a jó alaphang a legnagyobb kincs. A jó lélek, mi Isten Lelkének egy darabja, pontosabban a fuvallata…

Időutazás

Időutazás. Egy hőn áhított álom. Visszalépni azokba az időkbe, mikor még nem éltél, vagy előre menni, megelőzve a korodat, hogy teljes egészében lásd azt, hogy honnan indult az ember és hova juthat. 

   Időutazás. Egy hőn áhított álom, aminek beteljesülése még a jövő kérdése. De addig is rendelkezésre áll a történelem és a képzelet. A történelem, hogy kirándulást tégy a régi időkbe. Mihez nem kell sok, elég egy kényelmes fotel, a rá szánt időd és néhány könyv. Néhány könyv olyan írók tollából, kiknek fontos volt és maradt a múlt. Kerestek, kutattak, hogy összeillesszék a letűnt valóság apró darabjait, melynek az az eredménye, hogy a régi időkről összeáll egy kép benned, és a jelenben részese leszel a történelemnek. 
      Olvasod a könyveket. Egyiket a másik után, szinte észre sem veszed, ahogy az idő eljár. Mert Te most éppen kirándulsz a régi korokba, időutazáson vagy egy utas. Az elolvasott szavak bejárják képzeleted, és úgy érzed, mintha találkoznál a régiekkel. Azokkal, kiket nem ismerhettél személyesen. A mindennapjaikba egészen belehelyezed magad. Átérzed gondjaikat, és azokhoz méred jelenbeli kihívásaidat. Az álmaik magukkal ragadnak, és a megélt hitük lendülete Neked is lendületet és megújulást ad. Elgondolkodsz azon, hogy mit érezhettek. Különösen is a forradalmi lelkületű embereken, kiben volt lángolás, és meggyőződésüket őrizték tűzön-vízen át. Mit érezhettek, ha egy fordulóponthoz értek, és nem maradt egyebük csak a Lélek ereje? Sok lánglelkű ember alakja idéződik fel. Abraham Lincoln, ki jól ismerte korának ellentmondásait, és még kongresszusi képviselőként kimondta: "Politikai álszentekké nyilvánítottuk magunkat a világ előtt, amikor kiterjesztjük az emberi rabszolgaságot, s ugyanakkor az emberi barátság egyetlen barátainak tartjuk magunkat!" Felismerte, hogy hazája nem maradhat félig rabszolgatartó, félig szabad. S először a rabszolgaság kiterjesztése ellen küzdött, később pedig már elnökként eljuthatott arra a magaslatra, hogy visszaadta a rabszolgáknak az emberi mivoltukat, a szabadságukat. Az ember szabad a Jóra. A Jóra. Milyen nagy bátorság ez! Milyen követésre méltó, mégis az idő gyors sodrásában oly sokan és sokszor hagyják ezt elfeledni, és nem tudnak, nem akarnak a Jóért lángolni.

  Időutazás. Nincsen határ. Korok, hősök képe vibrál, és hangjuk a szívedbe markol. Az időutazásod során a szabadság forradalmi lelkületét érzed. Jean-Jacques Rousseau meghatározása e kapcsán helyén való: "Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel." Az ember szabad akarattal született, de mégis láncok csüngnek rajta. Ott is, ahol nem lenne helye. Mert a hit a szabadság fészke. Érted már, hogy Luther Mártont mi vezérelte. Az Isten és az ember közötti kapcsolat szabadságának helyreállítása, hol nem az emberi tekintély alkotta szavak béklyói kötöznek meg, hanem az  isteni szeretet erejének felszabadítása. Luther küzdött érte lángoló lélekkel, és végül elhozta a hit szabadságának fényét, hűen az Isten Szavához. Túl az árvaság, túl a hontalanság érzésén át, hisz küzdelmében maga mögött kellett hagynia azt a közösséget, ahonnan elindult, amibe született, amiben lelkileg is növekedett. De a hit szabadsága és az igazság volt a legfontosabb. Nem az ember által kreált forma, nem az emberi okoskodásból született szó volt a mérték számára, hanem az Isten Szava. Igazi lelki otthonát egy percre sem veszítette el, mert Isten szava volt számára az elsődleges. Csak a forma változott meg. Új keretek között élte meg, és hirdette, hogy mit jelent valójában, amikor az Égi hatalom közel van az emberhez.  

  Időutazás. Belehelyezkedés régen élt emberek élethelyzetébe, mely mégis ismerős számodra, és úgy érzed, hogy a szívetek együtt  dobban meg, és ugyanazokért a célokért lángol a lelked. A múlt és a jelen találkozik, és előre visz a jövőbe is. A jövőbe, mit nem ismersz, csak fokozatosan tárul fel. Mégis van iránypontod, mert ha a történelmet ismered, rálátással leszel a jövendőre. "Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt". (Prédikátor könyve 1, 9) - szólal meg Benned, de nem panasszal és lemondással a szívedben. Hanem úgy, mint aki érteni kezdi már a múltban összefonódó események láncolatának okát és célját, és annak üzenetével lett lélekben gazdagabb, és ekképp lesz egy álmot álmodó realista. Mert lelked álmát, meggyőződését, és az igazság győzelmébe vetett hitet nem engeded el. Úgy élsz valójában, ahogyan a régiek. 

       Időutazás. Egy megvalósult álom, hiszen  elég hozzá néhány könyv és a rá szánt idő. A múlt fátyla lágyan omlik Reád. A szívedre, a lelkedre. És a fátyol szűrt fényén át  egyszerre csak felsejlik előtted a jövő képe is, és megtanulod megfogalmazni és meghozni a Te életedet meghatározó döntéseket.

Amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere

Egy régi történet egy régi világból

Amikor az ember az egymásnak feszülő hatalmak játékszere, a hontalanság jut osztályrészül. Holott az ember csak élni szeretne, egyszerűen, dolgozni nap napot követve. Ám magas az adó, méltánytalanul, és mindennapi kenyérre is alig jut. Mert a munka gyümölcsét más kéri el, vagy veszi el erőszakkal. Katonák, kik parancsszóra és hívás nélkül törnek be a vályogfalú házakba, és visznek mindent, amit találnak. Mert a sok sem elég. Nincsen nyugalom, nincsen béke, nincsen kiszámíthatóság. Az ember nem tud tervezni, előregondolkodni, hogy mit ad majd az utódainak. Anyagiakban. Csak és kizárólag a szóbeli bölcs tanács és tanítás az, amit az apa mondhat a fiának ebben a kiszámíthatatlan világban. Hol még  sem a nők, sem a gyermekeknek a biztonságát sem szavatolhatja. Ha hódoltság van, akkor hódoltság van, és a hétköznapokban mégis dúl a háború.

A törökök pusztítják a várost, és megsarcolják a lakosságot a basa uralma alatt. Az emberek hiába mondják, hogy elég, nem tudnak védekezni. S amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszerévé válik, akkor a megoldásról maga gondoskodik. Mert hiába van talpalatnyi föld a lába alatt, azt mégsem nevezheti az otthonának. 

A városból többször elvándorolnak az emberek a török kiűzetéséig, olyan helyre, ahol jut idő a nyugodt lélegzetvételhez, ahol a föld termése, amiért dolgoznak, őket gazdagítja, ahol jut a kenyérből az ő asztalukra is, ahol a bárány az övék, és nem kell beszolgáltatni, ahol kevésbé érzik a bőrükön, hogy egymásnak feszülő hatalmak játékszerei. 

10 év elteltével a városba újra emberek érkeznek. Talán a város történetben most új fejezet lesz. Mert emberek érkeznek, tele álmokkal, vágyakkal, tenni akarással a jövőbe vetett hit megújult lendületével. Ám újfent hiú ábrándnak bizonyul, hogy lehet másként, mint korábban volt. Az álom arany szövétneke úgy szállt tova, mint ahogyan a szél a hófehér felhőket elfújja. Mert a hatalmak mohósága változatlan marad. Az ember lelke pedig vajúdik, menjen vagy maradjon? Feszüljön neki az álomnak vagy engedje el, mintha csak egy tétova ábránd lenne? A lélek vajúdik, és a kéz dolgozik, mert a török által kivetett adót elő kell teremteni. Mégha igazságtalan és méltánytalan is. A talpalatnyi föld mégiscsak az ember, az ember otthona.

      Az élet azonban még sötétebb és kiszámíthatatlanabb lesz. Mert egy földesúri birtokvita az embereket kiszolgáltatja magyar katonai csapatok erőszakos dúlásának. Nincsen választás, csak egy. A város újra néptelen lesz. Nincsen min vitatkozni. A föld parlagon marad, és nem hajt senki sem állatokat.

   A birtokviszony kérdését idővel a hatalmak megoldják, többé nincsen és nem lesz pusztítás. Ami volt, az elmúlt. A széttört álmok, életek darabjai közben a földön hevernek.

     A legnagyobb meglepetésre ismét jönnek emberek a városba, élni, dolgozni, jövőt tervezni. Mert a szívben élő álmokat mégsem lehet elpusztítani. Legfeljebb összetörni, de az ember az álmok darabjait ismét egybe illeszti.

    Egy városról szól ez a történet, hol egyszer idegen, másszor a saját vére támadt az emberre, mert az elég nem elég, még több kell. Sok - aminek nincsen határa. Minden. S mi tartozik bele? Azt felsorolni sem lehet. 
    Hosszú esztendők sora beszéli azokat az időket, amikor az emberek a városban nem találhattak otthonra. Egyszer azonban véget ért a város hol volt, hol nem volt állapota. De gondold el, csaknem száz év telt, mikor az egymást váltó nemzedékek sora csak azt tanulta, hogy mit jelent az, amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere, és közben  szívének álmát nem engedheti el.

A mi történetünk

Az ember az, amit megél. A napok, az évek adják meg a lényegét. Különös ez, mert felnőtt fejjel oly természetesnek tűnik a tudás, a tapasztalat, mintha veled született volna. Mintha - csalóka benyomás, mert születésed óta tanulsz. Tanulsz és tapasztalsz otthon, tanulsz és tapasztalsz az iskolában, és utána is, felnőttként is. Információk özöne, kihívások heve, küzdelmek tüze, mindenedet mozgásba hozó lendület vesz körül, melyre könnyed, rugalmas, eredeti gondolkodással felelsz, mégis belegyökerezel abba, amit megéltél, a Te történetedbe.

Az ember az, amit megél. Történeted van. Az utad, amit megtettél, egyéni válaszaid, amelyekre a kihívásokra feleltél. Megélted, hogy a Te  történeted mellett a Mi történetünk is íródott, íródik nap napot követve. A Mi történetünk - elgondolkodsz ezen. Eszedbe jut, hogy része vagy egy-egy nagyobb közösségnek. Nagyobb ívben Európának, Magyarországnak, saját városodnak és családodnak. És szerencsés esetben Isten családjának. Hol van egy norma, ami Istenhez kapcsolva a jót keresi és adja. Ám van, aki azt mondja, hogy lehet Isten nélkül is jót cselekedve élni. Lehet, de a jó fogalma itt mindig kétessé válik, és a határok nélküli szabadságra vezet, hol az emberben sem az Isten, sem a másik ember felé nincsen már sem tisztelet, sem szeretet. Csak az egyéni történet és törtetés marad meg. Mégis a Mi történetünk akar teret. Bármennyire is az én számít, a közösség nem kerülhető meg, sem a földön, sem az Ég felé tekintve. A földön igaz barátok és bajtársak lesznek a kísérőid, hol a közös történetben együtt dobog a szív, és lángol a lélek csodálatos tüze, minek fényénél mindannyian melegszetek. Az Ég pedig az igazi erő és szeretet forrása, mely nélkül nem élhetsz boldogan és kiegyensúlyozottan. Ha az Ég felé emeled a fejed, összekulcsolod a kezed, és a hitet, a lendületet Fentről meríted, akkor a közösséged története, a Mi történetünk csodákkal lesz tele. Csodákkal, hol a várható eseményekbe beleavatkozik a Felülről Való emberi értelmet felülhaladó módon. A várható eseményekbe, melyeken sokszor ott van a nyoma a bűnös emberi természetnek. De mindig ott van a de, és ott utána az öröm, az áhítat, a tisztelet, és a hódolat az Isten felé. A csodát pedig együtt szemlélitek. Együtt azokkal, akikkel közös a történeted.

Az ember az, amit megél. Az ember az is, amit elődei éltek meg, tettek, cselekedtek.  Mert az ember része egy közösségnek, aminek van hagyománya, múltja, és amivel nem lehet nem tisztában lenni. Nem lehet, mert a bölcsesség édes nektárja is.

Az ember az, amit megél. Megél úgy, hogy része egy közösségnek. És ha már része, akkor ott van benne a tudásszomj. A többet látni, a többet tudni, a többet érteni akarás magáról a múltról, a Mi történetünk évszázadokat átívelő történetéről. Nem száraz információ halmozásról van szó, hanem az információkon túl az összefüggések meglátásáról. Hol kérdések rohannak meg: Miért? Hogyan? Honnan? Kérdezel, ahogyan először kisgyermekként tetted, naivitással és rácsodálkozással. Ám ahogy haladsz előre, az összefüggések egyre nyilvánvalóbbak lesznek. Egy válasz megtalálása után azonban mindig ott van a következő Miért? Hogyan? Honnan? És a kérdések és válaszok tüze tisztítja lelked és felnyitja a szemed, és egyre közelebb érsz az alkotó és teremtő élethez. 

Az ember az, amit megél. Az egyéni múlt meghatároz, a közösség történelme pedig kötelez, és irányt is szab. Mert a közösség történelme láttatja meg azt, hogy az ember feladata alárendelni magát egy-egy nemes célnak, és nem lehet csak egyéni történetre fókuszálni. Csak a Mi történetünk adhat előrelépést és épülést. Mit? Hogyan? És miért tegyek? - ezekre a kérdésekre válaszolni a Mi történetünk múltját ismerve könnyebb. Könnyebben íródik a jelenben is a történet, mert évszázados tapasztalás áll rendelkezésedre.

Történeted és a mi történetünk megírásának a legcsodálatosabb magaslata az, ha Lélekből írod, ha a Lélek erejéből tervezel, dolgozol, alkotsz, és ekképp  a világhoz hozzáteszed, felszínre hozod a jót. A jót, mit mások sokszor véka alá akarnak rejteni, és azt akarják láttatni, hogy a rossz a természetes élethelyzet, és erre rendezkedj be. A világ is erre vezet, hisz a "A jó hír nem hír", a jó hírre az ember nem figyel fel. Te ezt nem fogadod el, hanem mindent megteszel azért, hogy a jóság fénye legyen a tündöklő valóság ereje. A napjaidat, a napjaitokat így fűzöd egymásba, és mondod, írod is a szavakat. Vigyázva arra, hogy a betű a Lélek sugarát hordozza. Hisz tudod már, megélted már, ha a betűben, a szóban nincsen ott Lélek ereje, akkor nem használ semmit sem - jobb esetben. Rosszabb esetben pedig eltévelyít, megtéveszt, és károkat okoz. Károkat, mert a lélektelen rossz szó pusztít és rombol. És a lelki károkozás kinek van kedvére? Ki bírja elviselni azt igaz szívvel és lélekkel?

Az ember az, amit megél. Fontos a Te történeted, de értelmet akkor nyer, ha a sorsok sorsokkal találkozva közös történetet írnak egy nemes cél és a Lélek lángolása alatt. Ugyanúgy, amint az elődeinknél, kiknek fontos volt még az igazi közösség. Ha egyszer kezedbe veszel egy könyvet, mely a történelmet eleveníti meg, akkor keresd abban a Lélek hangját, hogy megérezd Te is a Lélek igazi lángolását, mi megérinti a szíved, és a jelenben a Te történeted része lesz a Mi történetünknek!

Forgatókönyv

Forgatókönyv, dialógusok fonala, hol a helyszínek, a szereplők és a díszletek leírása is helyet kap. A forgatókönyv filmen megjelenítve olyan, mintha a valóságot kapnád vissza. Ám abban a kényelmes helyzetben találod Magad, hogy csak figyelsz, hallgatsz, és így vagy részese mégis az előtted kibontakozó cselekménynek, hol az érzelmek csúcsosodnak, jók és rosszak, célok fogalmazódnak meg, és érdekek ütköznek. Ugyanúgy, mint a valós világban. 

      Forgatókönyv. Lélegzik, él tőle egy film. Akkor ha ott van, a mintha érzés. És ott van, gyakran ott van. Mintha Veled történne az, amit a filmvásznon látsz, mintha Te mondanád a szereplők szavát. Benne, egészen benne vagy a cselekményben, egyre hevesebben ver a Szíved. Ám itt mégiscsak néző, hallgató maradsz, de izgalommal várod, hogy a Hősöd arasson diadalt.

Forgatókönyv. Minél szövevényesebb, annál jobb. Annál jobb, mert életszerűbb.  A gonosz igazi arcát nem látod, mert rejtve működik és csöndesen dolgozik, és a jó álcájába burkolózik. Mégis akad kevés pillanat, mikor leplezetlenül marad. Azután még több ilyen pillanat jön, és a vélt diadalában a fekete fény már “ragyog.” Te mégis, rendületlenül hiszed, hogy ez még nem a vég, hanem a kezdet. A kezdete annak, hogy a tiszta fény végre a maga teljességében ragyoghasson. Elgondolkozol, hogy miért van ez így? Miért megy a filmen és a valós életben is a gonosz ily messzire? Azért, hogy láthatóvá váljon a rossz, és az, ki és mi valójában mennyit ér. Ne legyenek többé látszatok.

Forgatókönyv. Általában úgy írják, hogy a diadal nem marad el. Nem marad el a jó oldalon. Felszisszensz, mert az élet talán eltér ezen a ponton. Hisz tragédia tragédiát ér, és felocsúdni is nehéz. És van olyan fájdalom, amire aligha van gyógyír. Ám ha őszintén a szívedre teszed a kezed,ki kell mondanod, hogy az életben sem marad el a győzelem, a győzelmed. Viszont a várt diadal sokszor másként jön el, mint vártad. De mégis egy-egy tragédia, miben részed volt és van, egy új élet kezdetévé lesz, hol boldog pillanatok érkeznek el s az életnek olyan magaslatai, melyek előtted korábban ismeretlenek voltak.  “Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” (1Mózes 50,20a) József szavai ezek. Józsefé, kinek élete az egyik legizgalmasabb forgatókönyv, amit valaha papírra vetettek. Józsefet a testvérei árulták el. A testvérei, kik a legmélyebbre taszították, ahova embert lehet. Majd jött Potifárné álságossága, és ezzel hosszú csönd, egyedüllét és elszigeteltség. Ám Józsefet a JóIsten nem hagyta magára, és az álmok eszközzé lettek. Az álmok, melyek révén József odakerült, ahova kellett, és Egyiptom második embere lett. Hosszú évek teltek el ezalatt. A győzelem nem máról holnapra, és nem úgy érkezett, ahogy talán József várta. Várta a hányattatásai kezdetén és alatt. De megérkezett, amikor és amire kellett. Mikorra József is megért rá, és elfogadhatta csöndes szívvel a JóIsten kezéből az áldást. Az áldás nyomában azonban éhínség érkezett, ami kiszámíthatatlan módon a testvéreit is az útjába sodorta. Mi történt? Nem, nem viszonozta a rosszat rosszat, az életellenes indulatot életellenes indulattal. Megbocsátással és békességgel a szívében mondta ki “Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” És ez, ez a mondata mutatta meg, hogy József valóban győztes. Győztes a JóIstennel.
         Forgatókönyv, dialógusok fonala, hol a  helyszín, a szereplők és a díszlet leírása is helyet kap. A forgatókönyv filmen megjelenítve a valóságot adja vissza. Hősöd sorsa a Te sorsoddal találkozik, és visz bennetek előre a lánglelkű hit, bízva abban, hogy a diadal nem marad el , nem maradhat el. A diadal, mi mindig meglepetéssel érkezik. Mert ember ember ellen vethet számtalan cselt, és rosszat tervezhet, és lehet részben “eredményes”, de a JóIsten sem marad tétlen, nem sietve és nem késve, megteszi azt, ami szükséges, hogy Neked az új utad, a győzelmed el legyen készítve.

Budapest a miénk

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Csodálatos épületekkel, varázslatosan szép tájjal. A hegyek és a Duna. Mindig nagyot dobban a szívem, ha meglátom. Még a villamoson ülve is. Magával ragad a panoráma, mégha sietek is. A lelkem a tájat látva, mégha pár percre, mindig megpihen, és áhítattal adózik az eléje táruló látványnak. 

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Autóból, villamosból csak a tájat látod. Amint azonban már az utcán jársz-kelsz, többet is. A földre dobott flakonokat, zacskókat, csikkeket, szemetet is. Mintha nem lenne sehol sem kuka. Így már nem olyan szép minden. Pedig adott egy szép környezet, amit így vagy úgy becsül meg az ott járó ember.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Mi jól bejárható busszal, villamossal és metróval. Némelyik busz, villamos vagy metró régi, minek kétségkívül van egy hangulata, amit valaki szeret, elvisel vagy éppen elutasít. Attól, hogy valami kopott, még nem feltétlenül rossz. Engem például nem zavar az, ha valami régi. Csak a kosz és a szemét. Ez utóbbi kikerülésére az új busz sem garancia. Előfordult, hogy új buszon utazva is, alig vártam, hogy végre az állomáson leszálljak, mert az ablaküveg homályos, ragacsos volt,  a padló pedig kifejezetten fekete. Hirtelen átvillant rajtam, hogy egy önkéntes megmozdulást kellene szervezni a buszok kitakarítására, mert így utazva nem a csodálatos épületekre és a varázslatosan szép tájra fokuszál a szem és a lélek, hanem csak a foltokra, a koszra. És takarásban marad, amit látni, amivel valóban foglalkozni kellene.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Ahol gyorsan elérhetjük az úti célunkat, főleg metróval.  Lehet, hogy már sokaknak természetes például az, hogy az Örs vezér térről a Széll Kálmán térre kevesebb mint fél óra alatt odaérnek. Lehet, hogy ez sokaknak még hosszú is. Ám ez viszonyítás kérdése, mert például a vidéki tömeg közlekedésben egy ilyen távhoz, lehet, hogy órák is kellenek, mert bizony csak buszra lehet hosszasan várakozni, metró és villamos híján, és türelmesen viselni, hogy egy 10 km-es szakasz megtétele is legalább fél órányi utazást vesz igénybe, a járatra várással azonban még többet is. Személy szerint nagyra értékelem a gyors metrót. Ám a szemét, még itt sem megkerülhetetlen. Hogyan szemetelnek az emberek? Eddig azt gondoltam, hogy csupán úgy, hogy ott hagyják a szemetet az ülésen, vagy éppen kicsúszik a kezükből a padlóra a zacskó, hisz a metró szerelvényben nincsen szemetes. Pedig kellene, hogy legyen. Mert az ember nem vár, azonnal meg akar válni a szeméttől. 

Az Örs vezér térről indulva célba vettem, vettük az imént említett Széll Kálmán teret. Az elindulás után a Pillangó utcai állomás szinte egy lélegzetvétel. Alig szokja meg az ember, hogy utazik, és elhelyezkedik kényelmesen az ülésen. Örül annak, hogy egyáltalán ülhet. Mellettem a gyermekeim és a férjem ültek. Szemben velünk egy fiatal angol pár beszélgetett. Közvetlenül mellettük egy hosszú hajú, magyar hölgy ült csöndesen, aki hamar végére ért az alma megrágásának, majd egy hirtelen mozdulattal kreatívan megválaszolta a “Hogyan szabaduljak meg az elrágott almám csutkájától?” - kérdését a Pillangó utcai megállónál. Megállt a metrószerelvény, az ajtók kinyíltak, és egy könnyed mozdulattal az ülésen ülve a peronra hajította. Még szerencse, hogy egy felszállót sem talált telibe. Az angol pár meghőkölt  a mozdulatot, a dobást látva, nekem pedig annyi szaladt ki a számon: “Ez nem volt semmi.” Hirtelen nem is akartam hinni a szememnek. S felfogni, megérteni, hogy így is lehet szemetelni. A hölgy fülig vörösödött a döbbent arcokat látva, majd felpattant az ülésről, és tovább ment, átült egy másik helyre. Oda, ahol nem láthatták az iméntieket. Bennem pedig cikáztak a gondolatok. A fiatal angol pár, bizonyosan emlékezni fog erre, a szép épületeink és a varázslatos tájak mellett. Azután felidéződött bennem, hogy a brit főváros mennyivel tisztább, mint a miénk. Nem szebb, csak tisztább. Eszembe jutott, hogy Japánban egy ilyen eset elképzelhetetlen lenne, miként a koszos új busz vagy villamos sincs, nem lehet. Mert ott az ember vigyáz a környezetére, megbecsüli azt, ami van. Sokszor halljuk, hogy itthon otthon van az ember. Otthon nem csak a lakásában, nem csak a házában, hanem abban a városban, abban az országban, ahol él. Ha otthonának érzi, megbecsüli és elteszi például az almacsutkát a táskájába, és vár addig, míg megtalálja az első kukát. Hisz a célbadobásnak nem a metró szerelvényen van a helye. 
       Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Akár itt, akár vidéken élünk,  Budapest az otthonunk is. Becsüljük meg, tiszteljük! Becsüljük meg és tiszteljük azzal, hogy vigyázunk rá!  Hogy a szemét, a szemetelés, a koszos ablaküveg és padló helyett a csodálatos épületeken, a varázslatos tájakon akadjon meg a szemünk, azt lássuk, azzal foglalkozzunk, amivel valóban kellene!