Amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere

Egy régi történet egy régi világból

Amikor az ember az egymásnak feszülő hatalmak játékszere, a hontalanság jut osztályrészül. Holott az ember csak élni szeretne, egyszerűen, dolgozni nap napot követve. Ám magas az adó, méltánytalanul, és mindennapi kenyérre is alig jut. Mert a munka gyümölcsét más kéri el, vagy veszi el erőszakkal. Katonák, kik parancsszóra és hívás nélkül törnek be a vályogfalú házakba, és visznek mindent, amit találnak. Mert a sok sem elég. Nincsen nyugalom, nincsen béke, nincsen kiszámíthatóság. Az ember nem tud tervezni, előregondolkodni, hogy mit ad majd az utódainak. Anyagiakban. Csak és kizárólag a szóbeli bölcs tanács és tanítás az, amit az apa mondhat a fiának ebben a kiszámíthatatlan világban. Hol még  sem a nők, sem a gyermekeknek a biztonságát sem szavatolhatja. Ha hódoltság van, akkor hódoltság van, és a hétköznapokban mégis dúl a háború.

A törökök pusztítják a várost, és megsarcolják a lakosságot a basa uralma alatt. Az emberek hiába mondják, hogy elég, nem tudnak védekezni. S amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszerévé válik, akkor a megoldásról maga gondoskodik. Mert hiába van talpalatnyi föld a lába alatt, azt mégsem nevezheti az otthonának. 

A városból többször elvándorolnak az emberek a török kiűzetéséig, olyan helyre, ahol jut idő a nyugodt lélegzetvételhez, ahol a föld termése, amiért dolgoznak, őket gazdagítja, ahol jut a kenyérből az ő asztalukra is, ahol a bárány az övék, és nem kell beszolgáltatni, ahol kevésbé érzik a bőrükön, hogy egymásnak feszülő hatalmak játékszerei. 

10 év elteltével a városba újra emberek érkeznek. Talán a város történetben most új fejezet lesz. Mert emberek érkeznek, tele álmokkal, vágyakkal, tenni akarással a jövőbe vetett hit megújult lendületével. Ám újfent hiú ábrándnak bizonyul, hogy lehet másként, mint korábban volt. Az álom arany szövétneke úgy szállt tova, mint ahogyan a szél a hófehér felhőket elfújja. Mert a hatalmak mohósága változatlan marad. Az ember lelke pedig vajúdik, menjen vagy maradjon? Feszüljön neki az álomnak vagy engedje el, mintha csak egy tétova ábránd lenne? A lélek vajúdik, és a kéz dolgozik, mert a török által kivetett adót elő kell teremteni. Mégha igazságtalan és méltánytalan is. A talpalatnyi föld mégiscsak az ember, az ember otthona.

      Az élet azonban még sötétebb és kiszámíthatatlanabb lesz. Mert egy földesúri birtokvita az embereket kiszolgáltatja magyar katonai csapatok erőszakos dúlásának. Nincsen választás, csak egy. A város újra néptelen lesz. Nincsen min vitatkozni. A föld parlagon marad, és nem hajt senki sem állatokat.

   A birtokviszony kérdését idővel a hatalmak megoldják, többé nincsen és nem lesz pusztítás. Ami volt, az elmúlt. A széttört álmok, életek darabjai közben a földön hevernek.

     A legnagyobb meglepetésre ismét jönnek emberek a városba, élni, dolgozni, jövőt tervezni. Mert a szívben élő álmokat mégsem lehet elpusztítani. Legfeljebb összetörni, de az ember az álmok darabjait ismét egybe illeszti.

    Egy városról szól ez a történet, hol egyszer idegen, másszor a saját vére támadt az emberre, mert az elég nem elég, még több kell. Sok - aminek nincsen határa. Minden. S mi tartozik bele? Azt felsorolni sem lehet. 
    Hosszú esztendők sora beszéli azokat az időket, amikor az emberek a városban nem találhattak otthonra. Egyszer azonban véget ért a város hol volt, hol nem volt állapota. De gondold el, csaknem száz év telt, mikor az egymást váltó nemzedékek sora csak azt tanulta, hogy mit jelent az, amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere, és közben  szívének álmát nem engedheti el.