Ezernyi gondolat kavarog benned. Az egyiket kimondod, félig hangosan. Könnyebbséget érzel. Mintha a fény sugarai omlanának reád, pedig csak kint ülsz egy sötét éjjelen a gang folyosóján. Felszabadít a beszéd, mert többé már nem feszít szét belülről az érzések kavalkádja. Kimondod, s ezzel egy ösvényt rajzolsz meg magad előtt. Az utat, amin előre haladhatsz. A jövőt magát, ami a tiszta és igaz szó valósága szemben minden hitetéssel, felszínességgel, ami a világból feléd árad. A felszabadultság a tied, aztán mégis megkötöz a sok gondolat béklyója belülről, ami még a lelkedben megrekedt. Szeretnéd ugyan kimondani, már-már világgá kiáltani, de nem lehet. Még vagy már nem, nem is tudod, nehéz eldöntened.
Sír a lelked. Hangtalanul, némán, észrevétlenül. Talán azért, mert így neveltek. Talán azért, mert a belső vihar soha sem tartozik másra. Talán azért, mert nem a fájdalmakról, a nehézségekről kell beszélni, hanem a célokról, az álmok megvalósításáról. A csodáról, a karizmáról.
Az ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, eljutsz oda, hogy a legfontosabbról szólj. Arról, hogy adj, szeress, építs! Alkoss olyat, ami maradandó, amit nem fúj el a szél! Gondold el, hogy egy egész életen át annyi mindenért feszül az ember. Feszül azért, hogy elegendő kenyér legyen az asztalon. Feszül azért, hogy maga után nyomot hagyjon. Feszül azért, hogy hírnevet, hatalmat, befolyást szerezzen. Legyen valakivé. Több, nagyobb, erősebb, mint bárki más ezen a világon. Feszül, izzad, s mégis oly kevés, amit felmutathat. Mert a szíve út közben annyira megkeményedett, hogy semmi jót sem képes adni. Semmi olyat, ami előre vihet, ami az emberek lelkét töltheti meg természetes melegséggel. Csak a hideg szél érdes fuvallata mar a szívekbe. Már nincsen más csak a félelem. Az ilyen világ azonban nem természetes.
Kavarognak benned a gondolatok. S odajutsz, hogy a valós csodákra kell újra és újra rácsodálkoznod. A csodára, ami mindig felülhaladja az értelmet. Mert a csoda az Ég és a Föld találkozása, ahol a földi, a sárhoz tapadt ember érdes alakja mennyei fénybe öltözik, és a lehetetlenséget legyőző erővel töltekezik fel. Amikor az ember alakja csak fénylik, mert van karizmája. Többlete, ereje, tehetsége, ajándéka, kisugárzása. Öröm és békesség árad szét. S az a jóleső bizonyosság, hogy az álmoknak nincsen határa, a lehetetlenség pedig nem több, mint eltúlzott akadály. Amibe, ha beleütközöl, akkor nem megtorpanni kell, hanem hidat építeni fölé. Szívből, jó szándékból, igaz szóból és cselekedetből. Egyszerűen a szeretetből. Bátran, soha de soha meghátrálva. Mert másképp nem változna meg a világ, s csak fekete iszap lenne mindenhol a hófehér felhők helyett, csak bú áramlana a tiszta öröm helyett.
Ezernyi gondolat között, ami benned kavarog, csakis a jóra fókuszálj! Mondd ki, építs vele! Add tovább! Vedd észre a csodát, az Égi kéz érintésének ösztönző simogatását! Mert így hagysz nyomot és adsz lehetőséget annak, aki még keresi az útját…
