Mosolyt csal az arcodra

Mosolyt csal az arcodra, amikor beszélgetsz. Kitágul a tér és az idő, nem érzed, hogy múlnak a percek, csak egyszerűen létezel. Megosztani érzést, gondolatot, szót, az egyik legcsodálatosabb dolog. Hisz a lelked kitárulkozik egészen, s úgy érzed, szabadon szárnyalhatsz. Páratlan ajándék ez, ami nem adatik meg mindig. De vannak pillanatok, amikor megnyilatkozhat a belső világod teljessége egy sugárzó tekintet fényében, hisz az előtted lévő szempár a fényt nem elnyeli, hanem sokszorosát adja vissza. Egyszerűen csak megtörténik, hogy az ő lelkének fénye a tiéddel találkozik. Már-már azt érzed, hogy ti ketten e sokszor kietlen és fénytelen földre elhozzátok a ragyogó napot. Csodálatos világosságot és átható melegséget teremt kettőtök közössége. Az a közösség, aminek örömét oly ritkán élhetitek át, de mégis érzitek intenzív energiáját.
     Mosolyt csal az arcodra, amikor beszélgetsz. Ám az is, amikor csak az üzenetváltás lehetősége adatik meg. A szavak, noha leírva vannak, mégis megdobban bennük a szív minden érzése és a lélek minden gondolata. Most nem láthatod sugárzó tekintetét, de a leírt szavak mosolyt csalnak az arcodra. Hisz a közös élmények, a szeretet-cselekedetek emléke megmozdul a szavakban, s olyan érzésed támad, mintha a tegnap csak ma lett volna, vagy éppen most van. S a képzeletedben a szavak élőkké válnak, és ültök egy kávéház teraszán, ahol az idő végtelen. Csak te vagy, és a barátod. Együtt.

       Mosolyt csal az arcodra, amikor érzed, hogy a szeretet állandó valóságotok. Mert lehettek egymáshoz közel, és élhettek egymástól távol, de a lelketek közös hullámhossza maradandó. Mosolyogsz, örülsz, mert érzed, hogy a barátod személyében a legcsodálatosabb ajándékot kaptad meg. Magát az örökkévalóságot, az örökké tartó barátságot és szeretetet. Nem túlzol. Nem, mert volt, van és bizonyosan lesz mélység, de a közöttetek lévő köteléket a nehézség, a fájdalom csak még szorosabbá tette, és így mutatkozott meg a mindennél tisztább szeretet. Korábban is tudtad, érezted, hogy a barátod különleges kincs, de a legtündöklőbb fénysugarát éppen akkor mutatta meg, amikor körülötted legsötétebb örvénynek látszott minden.
    Szokták mondani, hogy a gyermekkorban köttetett barátságok az igaziak. Van ebben igazság, hisz a lélek  ekkor még egészen nyíltan nyilatkozik meg, hisz mindenkiről csak a jót feltételezed, és még nem tudatosul benned, hogy a belső világod megnyilatkozásának nem mindig van helye, ideje és elfogadó közege. A gyermeki lét egyik legszebb ajándéka, hogy fesztelenül mersz őszinte lenni. Azután természetesen csalódsz, de a csalódások között is rátalálsz az igazi rokonlélekre. Az igazi rokonlélekre, akit nem ismertél volna meg, ha nem lett volna bátorságod fesztelenül őszintének lenni. 
   Felnőttként már nehezebb igazi barátra lelni. Mert át kell látni a tettetés ködét, hogy felfedezhesd az álarcok mögötti valódi arcot. Hisz vannak emberek, akik elutasítják az őszinteség ajándékát. Ám ha te nem felejtesz el gyermeknek lenni, s megőrzöd a fesztelen őszinteség bátorságát, akkor megadod a lehetőséget önmagadnak, hogy felnőttként is rokonlélekre találj! Hisz vannak néhányan, akik őrzik még az őszinteség nyíltságát és a sugárzó jóságot. Ha végiggondolod, érted és érzed, hogy nem lehetetlen és nem kilátástalan felnőttként rokonlélekkel találkozni. Csak komplikáltabb, mint korábban. Ha ezer ember kerül is utadba, előbb vagy utóbb meglátszik, hogy kinek milyen a valós arca. Kiderül, hogy kinek van igazi fénye, kinek lehet jelenléte balzsam a léleknek, kinek változatlan valóság a szava. Kinek van olyan lénye, ami mindig betölti lelked, s a belőle fakadó tiszta szeretet valóban aranyozza az életed.
     Mosolyt csal az arcodra, hogy van barátod, kivel a barátság még gyermekkorban köttetett, és azóta is őrzitek mint drága kincset, tűzön és vízen át. Mosolyt csal az arcodra, hogy van barátod, akit felnőtt fejjel ismertél meg, és azóta sem engeditek el egymás kezét. 
    Az életed nem aranyos út, sok minden hirtelen megváltozott, és kifordult magából. De az igaz barátok igaz barátok maradtak. Ha meg is nőtt a távolság, a lelki közelség megmaradt, és a beszélgetés fonalát könnyű felvenni, ha alkalomadtán találkoztok, ha üzenetet írtok. Amikor összeforr a szó, úgy érzed, hogy könnyű az életed és a világ minden boldogsága a tied. És az a benyomás kerít hatalmába, hogy nem változott meg semmi sem körülötted. Nem is. Csak a körülmények, de a szív szeretete ugyanaz. És a mosoly mindig kiül az arcodra.

Megállítani az időt

Megállítani az időt. Micsoda hatalom lenne a kezedben, ha ez lehetséges lenne. Most eljátszol mégis a gondolattal, hogy ez valóságos lehetőséged, s egy varázsütésre megáll az óra mutatója. Mert nem akarod, hogy múljon a szívedből felfakadó boldogság pillanata, hogy a tegnap, a ma és holnap eggyé legyen, és ne költözzön más érzés a szívedbe. Az arcodon a könnycseppek most édesek, és az örömtől ver hevesen a szíved. Forog a veled a világ, és oly mámorító ez a körforgás. El sem hiszed, hogy ilyen örömnek részese lehetsz. Részese, hisz a főszereplője az, akit önmagadnál is jobban szeretsz, aki születése óta a részed. S ettől a boldogság még csodálatosabb, mélyebb és tisztább, úgy mint maga a szeretet, ami összeköt titeket.

Megállítani az időt. Milyen csodálatos is volna, hisz az öröm érzése múlhatatlan volna. Ám ha mégis megállíthatnád az időt, akkor nem tárulna fel előtted és benned a boldogság újabb arca, és egy másik, talán még páratlanabb pillanata. Nem tudod, hogy mit hoz a jövő, és talán azért is van benned a vágy arra, hogy a megállítsd az időt. Nem tudod, hogy a következő könny mézédes vagy keserű lesz? Nem tudod, ezért szeretnéd átörökíteni a mát, és megélni, hogy az élet maga az illatozó virág, amely nem hullatja el soha a szirmát. Szeretnél ebben hinni, szeretnéd ezt az érzést mindig magaddal vinni.

Megállítanád az időt. Ez az első gondolatod, azután örülni kezdesz annak, hogy ezt nem teheted meg, mert boldog reménnyel várhatod a holnapot, és az azt követő napot, hetet, hónapot. És izzik a lelked, s az órák egyszerre nehezek és könnyűek. Ám a boldogság érzése ott marad benned, és hajt előre, s oly hitet kovácsol benned, ami tudja, hogy a jövő látomása igenis valósággá válhat. S a hit nyomán belülről születő szorgalommal éget a munka. Úgy mint mindig, úgy mint korábban is. Bár ha őszinte vagy, tudod, hogy a mélység érzése, a kudarc élménye is hihetetlen erőt adott mindig a folytatáshoz, és az eredményességtől sem lett tele a lelked, mindig kerested és láttad, hogy hogyan és merre tovább. Ám most csak részese, és nem főszereplője vagy az eseményeknek, de mert a szeretet jogán úgy vagy megérintve mint még soha eddig, most az elszánásod, a hited és a kisugárzásod ereje megsokszorozódik. Egy pillanatra megállsz, és elgondolkodsz azon, hogy aki a munkáját hivatásként végzi, mégha rajta sokminden is múlik, sohasem főszereplője annak, csak részese. Mert a főszereplők azok, akikért dolgozol, akiket a munkád gyümölcsével megajándékozol. És most csak azért élhetsz, akit a világon a legjobban szeretsz, azért, aki a születése óta a részed, és ő lehet a főszereplője az életednek.     
      Megállítnád az időt. Valóban? A boldogság pillanatai az idő végtelen folyásában is a szívedben maradnak. Bármi történik majd a jövőben, ha jönnek a mélységek, a megélt a boldogság pillanatait nem veszíted el, azok már a tieid, a részeddé lettek. Engedd hát, hogy haladjon az idő a maga útján, és közben tedd meg, amit a szíved diktál, s ne lankadjon a kezed, ne szűnjön a hév sem benned, hidd el, hogy a jövő látomása igenis valósággá lehet!