A túlcsorduló idő

Vannak pillanatok, amikor a szív beszél. Egyszerűen megnyilatkozik. A lélek csak áramlik, sodró erővel előre. Ám minden hullámát békesség járja át. Úgy érzed, hogy otthonra találtál.   

   Az idő, amit megélsz, túlcsordul. Mert olyan élményben van részed, hogy az időt kétszeresen éled meg. Intenzíven. Mintha az együtt töltött idő sokkal, sokkal több volna. Pedig az idő kerekét nem forgattad fel, de most  minden pillanatnak van tartalma, hangja, sugárzása. Ez élettel tölt meg. Élettel akkor, amikor a világ, amiben élünk, már-már saját árnyává sorvad a valódi találkozások hiánya miatt. Hisz kevés az alkalom, amikor a másik ember egész lénye előtted van. Csak a távoli hang, csak a távoli kép adatik a biztonság érdekében. Ám a lélek közben szomjazik, és keresi olykor bizonytalanul, olykor elkeseredve, legtöbbször szárnyaszegetten az igazi találkozások valós csodáját, amiből feltöltekezhet. A hosszú várakozás után eljön az újjászületés csodája, a találkozás öröme. Ahol együtt vagytok. Testben és lélekben. Nem csak a távoli hang szólal meg, nem csak a másik képmását látod, hanem a valódi embert. A szavakat megerősíti a lélek hangja, a szempillantások csodálatos sugara. A mondavaló megállíthatatlan folyama. Tettetés nélkül. Őszintén megszólalva.   

       Ez lehet, hogy máskor fel sem tűnne neked. De most igen. Mert túl hosszúra nyúlt a várakozás ideje, és az elérkező közös idő, túlcsorduló folyammá lesz. Azt érzed most, hogy önmagadra találtál. Van célod, és lendületed. Szárnyalsz. 

      Cél. Lendület. Szárnyalás. Eddig is meg volt benned. Azt hitted, hogy ezeket sohasem veszíted el, fényük sem kophat meg, mert a cél, a lendület és a szárnyalás te magad vagy. A hétköznapok lefokozott volta azonban ezeket a mélységbe száműzte, és te csak tétován kerested a helyed. Ám elég volt a személyes találkozás csodája, hogy ismét az légy, aki mindig is volt, aki vagy. Csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ami lent van, felszínre kerüljön és átjárjon benned mindent.

       Érted már, hogy a csodához nem kell sok minden. Elég csak egy, kettő, három, négy, vagy talán öt ember, hogy együtt legyen. Kik engedik, hogy szabadon áramoljon a szó, a gondolat, az érzés, a lélek. Az idő a maga természetességével túlcsordul. S nem az emléke örök, hanem az elevensége.

Mintha csak tegnap beszélgettünk volna…

Mintha csak tegnap beszélgettünk volna. Mintha tegnap lett volna az a nap. Ültünk az asztalnál, és repültek a percek. Amire emlékszem, az a derű a szemedben, ami átható nyugalmat árasztott, akár a hullámhegy tetején, akár a hullámvölgy mélységén osztoztunk.

    A világ kietlenségét az otthonosság melegségével töltötted meg, és a nehézség mindig könnyebb lett. Célokat tűztünk ki, fogalmaztunk meg, és azonos dinamizmussal haladtunk a megvalósulásukért előre. Megmutattad, hogy nem az évek számától függ a lendület, az belül van, és ha igazi, sohasem kopik meg. Mindig volt tovább. Mindig. Csak most nincs már. Mert hirtelen mögötted lett az élet, és többé egyetlenegy beszélgetésünk sem lesz.

    Ám kitörölhetetlen a lelked fénye, a bölcsességed, a tanácsaid sora. Szavaid, melyek sokszor prófétaiak voltak. Nem azért, mert a jövőbe láttál, hanem azért, mert jól ismerted a világot, és benne az embert, annak a napfényes és az árnyékos oldalát. A tapasztalataidból tanultál, és minket is tanítottál.

    Nem egyeztél ki sohasem a lehetetlennel, küzdöttél a jóért lángoló lélekkel. Téged csak tisztelni lehetett. E tekintélyt a magad egyszerű természetességével és nemes szíved erejével vívtad ki. Olyan jó volt a közeledben lenni. Olyan nagyszerű ajándék volt együtt dolgozni.

Bagi Sándor gondnok úr emlékére

    Ma korszerűtlen a közösségben való gondolkodás. Régmódinak hat. Pedig az egyik legnagyobb öröm forrása. Hisz a másik ember szemének csillogása, a közös előrehaladás megtapasztalása mindent betöltő boldogság. Jól ismerted ezt, talán ez motivált leginkább. Amikor a közös munkánk egy-egy állomásra értünk, nemcsak másoké, hanem a te szemed is ragyogott. S te tudtad, tudtuk, hogy mennyi munka volt mögötte, de megérte, és bármilyen nehéz is volt sokszor a feladat, ha visszapörgethettük volna az időt, ugyanúgy újra kezdtük volna. Mert a tétlen,  közömbös élet nem ér semmit sem. Tenni, építeni és haladni kell. Az ember munkára született.

    Felelősséget éreztél azért a közösségért, amelyhez tartoztál, amelynek elöljárója voltál. Elöljárója szívből, hitből és elkötelezettségből. Ha szavakkal festenék egy képet rólad, akkor a hűség, a rendíthetetlenség, az egyenesség, a bátorság és az önzetlen szeretet kerülnének fel a vászonra. Mintha csak tegnap beszélgettünk volna. 

    Mintha a tegnap ma lett volna. Ez a benyomás azért oly erős, mert maradandó nyomot hagytál, kitörölhetetlen a lelked fénye. Elég csak felidézni azt, aki voltál, máris olyan érzés kerít hatalmába, hogy ma is itt vagy. Csak a mi szívünk fázik didereg, csak a mi arcukon folynak a könnycseppek, mert nem találkozhatunk többé veled. Az emlékek azonban elevenek.