Dermesztő pillanatok...

Itt a tél. A dermesztő pillanatokból egyre több van. Védekezel a hideg ellen: vastag pulóvert, nagykabátot veszel fel, csizmát húzol, meleg szobába bújsz, forró teát kortyolgatsz.

Itt a tél. A dermesztő pillanatokból egyre több van. Kevesebb a fény, és több a ború, a sötét. Védekezel ellene: gyertyát gyújtasz a karácsonyt váró ünnepi koszorún, fényfűzért fűzöl a fákra és az utcai lámpaoszlopok karácsonyi fényére nézel.

Itt a tél. A dermesztő pillanatokból egyre több van. Hisz hosszú az esztendő, ami mögötted van, lassan a végére érsz. Sok mindent átéltél, mitől lélekben megdermedtél. És most a hideg szél süvítése másként érinti arcodat. Az enyémet is, mert keresztanyukámat télen temettük el. Azóta a tél mindig a halált hozza közel. Már a gyermeki öröm -  a hó várása, a hóember építése, a jégen való csúszkálás, a befagyott tavon való korcsolyázás - fénye megkopott. Pedig vannak gyermekeim, kik még a télben, a hóban és hidegben is az örömet látják, úgy ahogyan kell, úgy ahogyan természtes. S én is igyekszem látni ezt, de amit átéltem, a részem lett.

A tél az elmúlás és a halál közelsége, melyen könnyít a karácsony, a szeretet ünnepe, az Isten szeretetének az ünnepe, mely mindig reménységet hoz a szívembe. E reménység nélkül nem is tudnék élni, nem csak a távlatokra nézve, hanem a jelenre is.

Mert a jelen is tartogat dermesztő pillanatokat, melyek jeges űrt hoznak a szívbe. A jelen, mikor valaki felocsúdik az orvos szavait hallgatva a halálos kórt jelző diagnózisról. A jelen, mikor valaki a közvetlen közeledben ugrik a metró elé. És nincsen hang, nincsen sikoly, csak csend, ami végtelen. Nem tehetsz mást, mint megdermedsz. Mintha megállna az idő.

A csend megtörik. Szól a hangos bemondó: mindenki hagyja el a metróállomás területét. Mész tovább, mert menned kell. Élsz, mert élned kell. A gondolatok pedig cikáznak belül, a halál olyan közel van, mint maga az élet. Csak egy dermesztő pillanat kell, hogy felébredj, és lásd, milyen gazdag vagy, hogy lélegzel és van még tovább. Fölfelé mész a lépcsőn, mintha Isten emelne egyre feljebb, hogy szeresd az életet, mit kaptál és értékeld is, bámerre és bárhogyan sodor az ár.

Ábrahám

A hit és az imádság stresszoldó hatása...

III. Ábrahám

„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Mózes 12,1-3)

            A Biblia egyik, széles és nem vallásos körökben is ismert példája Ábrahám. Ábrahám, aki igazhitű ember volt, s áthatotta életét az Istennel való párbeszéd. Ez az áldott kommunikáció jó és rossz időkben egyaránt megmaradt.

            Az első stresszhelyzetnek mondott szituáció: Isten elhívta őt az otthonából, Háránból az ígéret földje felé. Ez egy váratlan hívás volt, ami egyet jelentett az addigi életének a felszámolásával. El kellett hagyni az otthont, amit ismert. A földet, ami az övé volt. A barátait, akiket szeretett. Egy teljesen új kezdet nyitánya volt ez. Az új és ismeretlen előtt állt - mely emberileg riasztó és félelmetes lehetett. Egy új közegben újra fel kellett építenie a saját és a családja életét.

            Mi volt erre Ábrahám reakciója? Először is megszólítható volt, nyitott. Figyelt arra, amit Isten mondott neki. Nem fordított hátat, nem szakította félbe Istent. Nem kérdezett vissza, hogy miért akarod ezt Urat? Semmi olyat nem tett, amit mi lehet, hogy mi megtettünk volna a féltve őrzött biztonságért és kiszámíthatóságért. Nem kért biztosítékokat, sem magyarázatot. Ebben a nehéz pillanatban nem hátra, hanem előre tekintett és meghajtotta a fejét alázattal.

Szinte felfoghatatlan ez a hozzáállás. Mert mi emberek - különösen, ha már felépítünk valamit, elérünk egy egisztenciát az életben - a régit őrizzük és védelmezzük, és gyakran beleesünk abba a hibába, hogy hátratekintünk. A hátratekintés azonban megakadályozza, hogy előre nézzünk, és újat hozzunk létre. 

       Ábrahám bizonnyal becsülte azt, amije volt, amit elért. De nem értékelte túl. A legnagyobb érték számára Isten volt és az Ő hívása. A Benne való feltétlen bizalom magyarázza meg, hogy elengedi a múltat és előre néz. Nem a régi életének bizontoságán mereng, mert a biztonság és megbízhatóság nem az, amit elért, nem a körülményei, hanem Isten maga. Vállalja a kockázatot, a hit kockázatát, ami viszontagságokkal terhes, s bátorságot, merészséget kíván.

            Milyen erőt adó példa ez! Milyen erőt adó nekünk embereknek, akik sokszor félünk és kétségeskedünk a jövőt illetően. S csak saját otthonunkban érezzük igazán felszabadultnak magunkat, vagy abban a városban, ahol élünk, mert azt jól ismerjük. Közülünk talán kevesen lennének képesek arra, hogy feladják megszokott életük berendezkedését valami újért. Pedig valami új mindig érkezik a mi életünkbe, lehet, hogy nem a költözés képében, de vannak olyan traumák, amelyek fel- és kifordítanak mindent: például egy súlyos betegség, egy haláleset, a munkahely megváltozása vagy elveszítése, egy közösségtől való elszakadás, a gyermekek felnövekedése és önállósulása. Ezeket érzelmi szinten veszteségként, negatívumként éljük meg, és nehezen tudjuk feldolgozni, lelki erőt kíván a változáshoz való alkalmazkodás. A hívő embernek azonban van ehhez ereje, egyszerűen azért, mert a változó körülményekben Isten marad a biztos pont, és képes az előre tekintésre. Ahogyan Jakab apostol írja az újszövetségben: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17)

            Ábrahám életében a második stresszhelyzetnek mondott körülmény Isten ígéretében rejlett: „nagy néppé teszlek.” (1Mózes 12,2) Ez hosszasan hordozott lelki tehertétellé lett mind Ábrahám, mind pedig felesége, Sára számára. Ugyanis ahhoz, hogy nagy néppé legyen, a vérségen alapuló származás fennmaradjon, szükséges legalább egy utód születése. Mi történt? Teltek a hónapok, az évek, az évtizedek, és nem született gyermekük, nem akart beteljesedni az Úr ígérete. Különös módon Ábrahám állhatatosan, türelmesen viselte, ám felesége annál kevésbé. A korban ugyanis szégyennek számított, ha valakinek nem született gyermeke. Átmeneti megoldásként Ábrahámnak a szolgálótól, Hágártól született fiát Izmaelt, a magáénak fogadta, mert a lelki szorongását enyhíteni kellett. Bizony a ma élő emberek életét hány és hány esetben a pótmegoldás díszíti. Valami nem jön el, valamit nem sikerül elérni, amit nagyon akarunk, így vagy úgy megoldjuk. A gyermekszülés pedig nem olyan dolog ma sem, ami pusztán a mi akaratunktól függ. A tudomány ma is számtalanszor fogalmaz úgy, hogy ismeretlen eredetű meddőségről van szó. Orvosilag minden rendben, de sem természetes úton, sem orvosi beavatkozás által nem születik meg a várva várt gyermek. Vannak dolgok, amelyek felettünk állnak. A gyermekszületés bizonnyal is. Csak áhítattal és csodálattal vehetjük körül, ha van áldás, tudomásul meg azt, ha nincsen.

            Isten nem siet és nem késik, hogy segítsen. Csak a hit bizalma és türelme kell Isten felé. Jusson eszünkbe Pál apostol szava: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”(2Timóteus 1,7) Az erő, a szeretet és a józanság a miénk lehet, csak kérni kell imádságban, az Istennel való beszélgetés áldott alkalmán. S egyszerre meg fogjuk tapasztalni, hogy lassan és csendesen formálódik bennünk a türelem.

            Huszonöt év várakozás után azonban megszületett Ábrahám és Sára fia, Izsák. Isten beteljesítette az ígéretét, mert e nemzetségből később megszületett Jézus. Ábrahám állhatatossága és hite nyomán áldás fakadt, mert Jézus Krisztus, aki a világ megváltója, mindannyiunké, akik hiszünk Benne. Nem egy népé, nem csak egy közösségé, hanem mindenkié, aki elfogadja Krisztus, és Rábízza életét. Ábrahám döntése így van hatással a mi életünkre, több ezer évet átívelve. Ez arra eszméltethet minket, hogy Istennek rajtunk keresztül másokra is van gondja is. Nem mindegy, hogy miképpen fogadjuk a minket ért eseményeket, mert az kihat a jövőre és meghatároz másokat is. 

         A veszély abban rejlik, hogy az ember hajlmos csak a jelenre és önmagára nézni, és ebből a nézőpontból dönt és cselekszik. Holott a jövő közel van hozzánk, és bármennyire is önmagára néz az ember, szavai, tettei hatással vannak a vele közösségben élőkre. Illuzió az "én" mindenekfölöttisége, és sok gyötrelemmel jár, ha az ember ezt követi. A valóság a "mi"-ben lüktet. A "mi"-ben, ahol helyet a másik ember, a közösség, aminek a részei vagyunk és Isten. Ha a "mi" a közegünk, akkor Ábrahámhoz hasonlóan lesz bennünk türelem és alázat, és eljön az idő, amikor megtapasztaljuk, hogy áldássá lehetünk, Isten szeretetének a közvetítőivé válhatunk. 

            Ábrahám életében a harmadiknak mondott komoly stresszhelyzet az volt, amikor Isten ezt mondta neki. „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” (1Mózes 22,2) Ábrahám maga mellé vett két szolgát, fát hasogatott és fiával elindult arra a helyre, amit Isten mondott neki, hogy megtegye, amit Isten mondott neki. Megdöbbentő ez a reakció! Feláldozná még a fiát is? Nem szerette eléggé gyermekét? Nem kételkedett abban, hogy a nagy nép ígérete így már sohasem fog megvalósulni? Lehet, hogy ezek a kérdések ott cikáztak benne is, de az Istenben való hite és bizalma ennél erősebb volt. Nem érezte magát elég nagynak ahhoz, hogy megkérdőjelezze Isten kérését. Lehet, hogy nem értette, de elfogadta, hogy nem értheti. Fájdalmas volt számára, de Isten szeretetében mégis vigaszt talált. Bár szerette, nagyon szerette fiát, de Istentől való ajándékként tekintett rá. Ha elfogadta az áldást, el kell fogadnia ezt is. Élete Isten kezében van. Hamarosan kiderült, hogy Isten nem akart emberáldozatot, nem akarta Izsákot elvenni, mindösszesen csak Ábrahám hitének valódiságáról kívánt meggyőződni. De ez csak az adott pillanatban derülhetett ki. Így gondoljuk végig a minket érő veszteségeket, vagy a veszteségek kilátását. Mert van, hogy tisztában vagyunk azzal már előre, hogy valamitől vagy valakitől meg kell válnunk végérvényesen. El tudjuk-e engedni azt, ami fontos, ami eddig a legnagyobb értéket képviselte az életünkben? Hitünk hogyan vizsgázik az ilyen helyzetekben? Kiderül, hogy ki a legfontosabb, mi jelenti a legtöbbet. Életünk választási helyzetében hova tesszük az x-et? Van-e erőnk Istent választani?

            Vannak az életünkben stresszhelyzetek, negatív ingerek, melyekre válaszolnunk kell. Rossz választ adni: csüggedni, dühösnek lenni, lázadni, talán magától megy. Jó válaszokat megfogalmazni, bízni és remélni, türelmesnek lenni már sokkal nehezebb. Ezt tanulni kell Istentől, ebben növekedni Isten Szentlelke által. A változó világban nehézségekkel és küzdelmekkel találkozva azonban egyetlen egy dolog bizonyosak lehetünk: Isten mellettünk áll és vigyáz reánk. Ahogyan az Ige mondja: „Megáldja azokat, akik téged áldanak és megátkozza azokat, akik téged átkoznak,” (1Mózes 12,3), mert minden nehézséged közepette is az övé vagy. Nem a tied az életed, hanem az Úré. Ő majd átkozza azokat, akik téged átkoznak, ezzel nem kell foglalkoznod. Ha így cselekszünk, akkor az élet negatívumaira adott válaszunk mentes lesz az agressziótól, a bántástól. A nehézségeket nem indulattal, hanem szeretettel győzzük le. Ne feledjük: életünk végső sorsa nem az emberek kezében van, hanem Isten kezében!

A hit és az imádság

A hit és az imádság stresszoldó hatása...

II. A hit és az imádság segítő ereje

A boldog élet egyik alapvető feltétele az, hogy az ember ne csak a saját hangját hallja, ne csak a saját gondolataiba és érzéseibe temetkezzen bele, hanem az, hogy meghallja a külvilágból érkező hangokat. Először is a másik ember szavát, másodszor Istennek a felé érkező üzenetét, s mindkettőt fontosnak tartsa, ám közben még is meg kell valósítania a felülről való vezéreltséget. Ugyanis Isten állandó, változatlan valóság, szava igaz és tiszta, telve jósággal és szeretettel. Az ember azonban változó valóság, érzelmek, indulatok, törekvések, célok alá rendelve, bűnnel a szívében a rosszra és jóra való hajlandósággal. Ezért a keresztyén ember egyetlen lehetősége, hogy az egyetlen biztos pont mellé rendelje magát, aki nem más, mint Isten. Isten az egyetlen állandó jó, ezért kell Hozzá mérnünk mindent, s lehet segítségünk a negatívumokból való kilábalásra és a megmaradásra. Ehhez meg kell találni a belső csöndességet, a lelki mozdulatlanságot, hogy Isten hangja hallható legyen, és szava majd a mozdulatlanságból a mozgásba vigyen.

A stresszoldás alapja: az imádság és hit, mert van benne bizalom és remény. Az áldott kommunikáció Istennel, amikor szívünk és lelkünk teljessége megnyilatkozhat Isten előtt. Páratlan és kivételes lehetőség, mert szólhatunk Istenhez. Ezért lényeges, hogy az imádságra szánt idő minőségi és megélt legyen. Ha imádkozunk, akkor valóban imádkozzunk. Nem foglalatoskodunk a házi munkával, nem járkálunk, nem osztjuk meg a figyelmünket. Az összekulcsolt kéz azt szimbolizálja, hogy a kezünk tétlen a munkára. A becsukott szem a befelé figyelést segíti – nincsen semmi szín, ragyogás, mozzanat, ami akár egy pillanatra is magával ragadná a figyelmünket.

            Az imádság idejét a belső elmélyedés jellemzi, a külső csend, a zavartalanság, hogy a nyugalom lelki állapotába kerüljünk. Mert csak így tudunk igazán megszólalni, őszintén és összeszedetten, és így juthat el hozzánk Isten Szentlelkének lágy fuvallata, érintése. Olyan ez mintha az erdő rengetegében megállnánk, és hagynánk a fák ágai között átszűrődő fény utat találjon hozzánk, s a szellő finoman cirógatná az arcunkat. Ehhez az élményhez azonban meg kell állni, rá kell szánni az időt, mert csak így tudjuk a maga teljességében átélni.

            Az imádság idején külsőleg csend és mozdulatlanság vesz körül, hogy a mennyei kommunikáció megvalósulhasson: Isten szól hozzánk. Valami fontos történik, életünket megváltoztató adás. Azt érezzük, hogy egyre könnyebbé és tisztábbá válik az életünk. Ugyanis az Isten előtti leborulásban minden napvilágra kerül. A terheink, a próbáink, a kísértéseink, a bűneink. A rosszat, ami bennünk van, legyen az lelki seb, amit kaptunk, legyen az lelki seb, amit a másik okoztunk, feltárhatjuk, elmondhatjuk, megbánhatjuk Isten előtt. A negatívumból pozitívum lesz. Nem úgy, hogy átkozmetikázzuk a rosszat, hanem bevalljuk és bocsánatot kérünk. Mennyivel másabb ez annál, mikor az ember egyszerűen csak meg nem történté akarja tenni bűnét, vagy a rosszat kimagyarázni és jó színben feltüntetni. A rosszból csak úgy lehet jót kihozni, ha a bűnt bevalljuk, megbánjuk és ott lesz bennünk a határozott akarat a változtatásra. Milyen nagy ajándék, hogy az imádság erre alkalmat nyújt! Milyen nagy ajándék, hogy mi Isten előtt nem csak kiborulhatunk, sorolva napestig a bajokat, hanem leborulhatunk, s kérhetjük segítségét, hogy kipótolja erőtlenségünket, hogy megmentsen, hogy az eseményeket úgy irányítsa, hogy abból épülés, gyógyulás fakadjon. Fontos, az imádság tehát nem kiborulás, hanem leborulás Istent előtt.

            Ha ez megvalósul, ha érezzük Isten szeretetét és közelségét, akkor a szívünk kinyílik. Elfogadjuk a Szentlélek pozitív ösztönzését, az Ige tanácsát, Isten felénk való szavát. Megtesszük, amit Istenünk kér, még ha nehéz is. A keresztyén imádság összefonódik a Bibliaolvasással, mert a Szentírás az, amiből konkrétan és egyértelműen feltárul előttünk Isten szava, ami nem emberi, hanem Lelkétől ihletett, és alkalmas életünk hiányainak kipótlására.

            A nyitott ember pedig a maga természetességében ráhagyatkozik Istenre. Azt tartja jónak, amit az Úr. Azt követi, amit Isten hirdet. Bízik benne, mert érzi a felé áradó szeretetet, melegséget. Milyen csodálatos, hogy gyermekek lehetünk, mert van Mennyei Atyánk, s valóban gyermeki hittel hagyatkozhatunk rá!

Az élet nehézségei

A hit és az imádság stresszoldó hatása...

I. Az élet nehézségei okozta negatív lelki állapot

Fizikai és lelki értelemben felgyorsult világban élünk. A XXI. században élő ember sokat dolgozik, ellátja az otthoni és a munkahelyi feladatokat, helyt áll a családi és a társas érintkezésben, utazásai során kilométerek ezreit teheti meg. Ezek hátterében a tudomány nagyívű fejlődése áll, ugyanis ma már háztartási gépek segítik az otthoni teendők sorát és hatékony ellátását, modern közlekedési eszközökkel lecsökkent az utazásra fordított idő. Ám az ember úgymond a megspórolt időben is mindig tesz valamit: zenét hallgat, televíziót néz, a számítógépe előtt ül. Munkájában és pihenésében ingerek ezrei hatnak rá, és ezért ellentmondásos módon a szervezet sem testi, sem lelki szinten nem piheni ki magát, folyamatos feszültségben él. Mindez pedig akkor tetőződik, amikor nem egyszerűen pozitív, hanem negatív ingereket kell feldolgozni, és azokra válaszokat adni. Ilyenkor kerül az ember stressz állapotba. A testi egészségünkre is kiható negatív lelki impulzust jelent, ha hirtelen egy olyan helyzetbe kerülünk, aminek az irányítása az emberen kívül esik. Már megtörtént a rossz, például egy vihar, ami jelentős károkat okozott a házunkban, meghalt egy ember a környezetünkben vagy egy tragikus kimenetelű baleset felforgatott mindent. Hogyan dolgozható fel a trauma? Orvosi szemmel gyógyszerekkel, vagy a lelki egyensúlyt helyreállítani akaró beszélgetésekkel. Keresztyén szemmel azonban nem mondható más, mint Isten segítségével és az imádság erejével. S ez utóbbinak nemcsak hirtelen bekövetkező traumák esetében van jelentősége, hanem abban a stressz állapotban is, amiben állandóan benne él az ember. Állandó stresszállapotot jelent az, amikor próbatételekkel és nehézségekkel kell szembenézni: a szegénység leküzdése, a betegségből való meggyógyulás, egy teljesítésre váró vizsga, a valamivé létel vágya, valami új megkezdése az életben, egy közösségbe való beilleszkedés, vagy éppen a magány. Ezek a hosszantartó élethelyzetek az emberből egyaránt kiválthatnak szorongást, agressziót vagy éppen depressziót. Ilyenkor nem érzi jól magát az ember a saját bőrében, mert lelke mélyén a háborítatlan, boldog állapotba vágyik. S hányszor felfakad a szív mélyéről, hogy milyen jó lenne gondok nélkül élni! Holott ez hozzátartozik az élethez. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtatásul olvassuk el a következő anekdotát.

„Egyszer az utcán sétált John, amikor George barátját látta szembejönni. Elkámpicsorodott, szomorú arcáról lerítt, hogy nem veti szét az emberi lét csodálatos volta feletti lelkesedés.

- Hogy vagy? – tette fel gépiesen a kérdést John, ám George komolyan vette a szokványos fordulatot, és tizenöt percen át tájékoztatta barátját arról, hogy milyen rosszul érzi magát. Minél tovább beszélt, annál rosszabbul kezdett lenni a barátja is.

- Nahát, öregem, igazán sajnálom, hogy ennyire levert hangulatban látlak – mondta végül. – Hogy kerültél ilyen lelkiállapotba?

- A problémáimtól – eredt meg igazán a nyelve. – Problémák, mindig csak a problémák. Torkig vagyok a problémákkal. Ha megszabadítanál az összes problémámtól, boldog lennék.

- Nézd – válaszolt John – tegnap jártam egy helyen, ahol ezrek és ezrek tartózkodnak állandó jelleggel. Amennyire meg tudtam állapítani, egyiküknek sincs semmiféle problémája. Nincs kedves odamenni?

- Dehogynem mikor indulunk? Ez valóban nekem való hely lehet! – felelte George.

- Amennyiben ez a helyzet, úgy holnap örömmel viszlek el a woodlawni temetőbe, mivel tudtommal csak a halottaknak nincsenek problémáik.”

            Bizony van, hogy nagyon felfeledkezünk a problémákba, és nem tudunk örülni az élet ajándékának, s lekicsinyeljük a minket ért apró örömöket, nem vesszük számba a sok rossz mellett a sok jót, amiért hálásak lehetünk. Vannak, akikben a negatív érzés annyira elhatalmasodik, hogy eljutnak az öngyilkosság gondolatáig, hogy ne legyenek többé megoldatlan gondjaik Ám ezzel a legnagyobb ajándékot dobják el: az egyszeri, a megismételhetetlen és páratlan életet, s magát az élet ajándékozóját Istent. A negatív érzelmi állapot s a végletes cselekvés meghozatalának kivédésében azonban az ember segítségére van a Teremtő és Gondviselő Isten, aki a védelmezően mellettünk áll, és megmutatja az utat a stressz feloldására.

           A leghatékonyabb eszköz a boldog életért való küzdelemben az Istenben való hit, illetve az embernek az imádságban való karnyújtása az Úr felé.

              A hívő ember ugyanis tisztában van a helyzetével. Azzal, hogy ő teremtmény, és Isten a Teremtő. Ez ellen az alárendeltségi viszony ellen nem lázad, mert érti és érzi, hogy Isten minden hatalom birtokosa égen és földön, s ezt a hatalmat mindenkor az emberért használja fel, egyszerűen azért, mert szereti őt és fontos számára. A hitnek ezen a szemüvegén keresztül pedig a megoldásra váró probléma, a testet és lelki szorító próbatétel nem lesz ijesztő és rémületes. Egy képpel élve nem tűnik a gond megrendíthetetlen sziklának, hanem csak egy apró kavicsnak vagy egy kisebb kődarabnak. A keresztyén ember ugyanis érzi maga mellett Istent és az Ő szeretetét. Tudja, hogy Istenhez szólhat és Isten sem fog hallgatásba burkolózni. A mélyen hívő ember előtt lehet számtalan akadály és baj, mégis türelemmel és alázattal hordozza, mert van a szívében Isten iránti bizalom, és van imádság is.

A Gonoszról

Azt hiszed nem létezik?

Messzi tájakon időzik?

Tévedsz, nem lakik messzességben,

Ott él az ember bensejében.

Rejtőzködik, nem mutatja arcát,

csak az alkalmas pillanatra vár,

hogy felfedje magát,

s tombolva járja táncát.

Körbefon, mint a hínár

kísért, kecsegtetve jót kínál,

másszor gyötör, kínoz, éget,

sugallva add fel a reménységet.

Hogy ne hidd el, jó lehetsz,

tisza szívvel élhetsz,

ármányt és cselvetést erőltet,

felforgatást és rombolást hirdet.

Indulata pusztítja lelked,

De Isten helyrehozza azt Benned,

Mert Tőle van az élet lehellete,

mi téged emberré tesz.

Nem hagyja, hogy pusztuljon alkotása,

a jót a rossz leváltsa,

átölelve Lelke lelket önt beléd,

megújít erejével naponként.

Este van

Leszáll az éj s minden sötét.

Mintha kápolnában lennék,

Melynek teteje a csillagos ég.

Az égből remény sugara látszik.

A Göncölszekér, a Tejút, a Fiastyúk

És mind mutat valami

Megfoghatatlan csodálatot.

Csak ülök kinn a padon, s nézem

A csodát, elgondolkodván, mit

Rejt a világ.

Háborút, bánatot, békét, örömöt

És csodálatot.

A házak, az utcák, a folyók:

Minden sötét.

Itt béke honol, de messze, távol

A fegyverek ropogása, nyomorúság,

Gyűlölet és halál zengeti szavát.

Vér, bánat, szörnyűség, melyet

Eltakar a sötét.

Miért?

Teszem fel a kérdést, de választ

Nem kapok.

Nézünk s nem látunk. Nem vesszük

Észre az igazi valóságot.

Egy repülő tűnik fel a messzességben,

Piros és zöld fényben.

Száll, repül  - vajon hová? …

Nem tudom.

Parányinak tűnik, mint egy bogár,

De vágyakozva tekintek rá.

Csak száll, száll, mint a madár,

Szabadon jár…

Az égen kigyúltak az esti fények, és
Bevilágítják az egész Földet.