A hit és az imádság

A hit és az imádság stresszoldó hatása...

II. A hit és az imádság segítő ereje

A boldog élet egyik alapvető feltétele az, hogy az ember ne csak a saját hangját hallja, ne csak a saját gondolataiba és érzéseibe temetkezzen bele, hanem az, hogy meghallja a külvilágból érkező hangokat. Először is a másik ember szavát, másodszor Istennek a felé érkező üzenetét, s mindkettőt fontosnak tartsa, ám közben még is meg kell valósítania a felülről való vezéreltséget. Ugyanis Isten állandó, változatlan valóság, szava igaz és tiszta, telve jósággal és szeretettel. Az ember azonban változó valóság, érzelmek, indulatok, törekvések, célok alá rendelve, bűnnel a szívében a rosszra és jóra való hajlandósággal. Ezért a keresztyén ember egyetlen lehetősége, hogy az egyetlen biztos pont mellé rendelje magát, aki nem más, mint Isten. Isten az egyetlen állandó jó, ezért kell Hozzá mérnünk mindent, s lehet segítségünk a negatívumokból való kilábalásra és a megmaradásra. Ehhez meg kell találni a belső csöndességet, a lelki mozdulatlanságot, hogy Isten hangja hallható legyen, és szava majd a mozdulatlanságból a mozgásba vigyen.

A stresszoldás alapja: az imádság és hit, mert van benne bizalom és remény. Az áldott kommunikáció Istennel, amikor szívünk és lelkünk teljessége megnyilatkozhat Isten előtt. Páratlan és kivételes lehetőség, mert szólhatunk Istenhez. Ezért lényeges, hogy az imádságra szánt idő minőségi és megélt legyen. Ha imádkozunk, akkor valóban imádkozzunk. Nem foglalatoskodunk a házi munkával, nem járkálunk, nem osztjuk meg a figyelmünket. Az összekulcsolt kéz azt szimbolizálja, hogy a kezünk tétlen a munkára. A becsukott szem a befelé figyelést segíti – nincsen semmi szín, ragyogás, mozzanat, ami akár egy pillanatra is magával ragadná a figyelmünket.

            Az imádság idejét a belső elmélyedés jellemzi, a külső csend, a zavartalanság, hogy a nyugalom lelki állapotába kerüljünk. Mert csak így tudunk igazán megszólalni, őszintén és összeszedetten, és így juthat el hozzánk Isten Szentlelkének lágy fuvallata, érintése. Olyan ez mintha az erdő rengetegében megállnánk, és hagynánk a fák ágai között átszűrődő fény utat találjon hozzánk, s a szellő finoman cirógatná az arcunkat. Ehhez az élményhez azonban meg kell állni, rá kell szánni az időt, mert csak így tudjuk a maga teljességében átélni.

            Az imádság idején külsőleg csend és mozdulatlanság vesz körül, hogy a mennyei kommunikáció megvalósulhasson: Isten szól hozzánk. Valami fontos történik, életünket megváltoztató adás. Azt érezzük, hogy egyre könnyebbé és tisztábbá válik az életünk. Ugyanis az Isten előtti leborulásban minden napvilágra kerül. A terheink, a próbáink, a kísértéseink, a bűneink. A rosszat, ami bennünk van, legyen az lelki seb, amit kaptunk, legyen az lelki seb, amit a másik okoztunk, feltárhatjuk, elmondhatjuk, megbánhatjuk Isten előtt. A negatívumból pozitívum lesz. Nem úgy, hogy átkozmetikázzuk a rosszat, hanem bevalljuk és bocsánatot kérünk. Mennyivel másabb ez annál, mikor az ember egyszerűen csak meg nem történté akarja tenni bűnét, vagy a rosszat kimagyarázni és jó színben feltüntetni. A rosszból csak úgy lehet jót kihozni, ha a bűnt bevalljuk, megbánjuk és ott lesz bennünk a határozott akarat a változtatásra. Milyen nagy ajándék, hogy az imádság erre alkalmat nyújt! Milyen nagy ajándék, hogy mi Isten előtt nem csak kiborulhatunk, sorolva napestig a bajokat, hanem leborulhatunk, s kérhetjük segítségét, hogy kipótolja erőtlenségünket, hogy megmentsen, hogy az eseményeket úgy irányítsa, hogy abból épülés, gyógyulás fakadjon. Fontos, az imádság tehát nem kiborulás, hanem leborulás Istent előtt.

            Ha ez megvalósul, ha érezzük Isten szeretetét és közelségét, akkor a szívünk kinyílik. Elfogadjuk a Szentlélek pozitív ösztönzését, az Ige tanácsát, Isten felénk való szavát. Megtesszük, amit Istenünk kér, még ha nehéz is. A keresztyén imádság összefonódik a Bibliaolvasással, mert a Szentírás az, amiből konkrétan és egyértelműen feltárul előttünk Isten szava, ami nem emberi, hanem Lelkétől ihletett, és alkalmas életünk hiányainak kipótlására.

            A nyitott ember pedig a maga természetességében ráhagyatkozik Istenre. Azt tartja jónak, amit az Úr. Azt követi, amit Isten hirdet. Bízik benne, mert érzi a felé áradó szeretetet, melegséget. Milyen csodálatos, hogy gyermekek lehetünk, mert van Mennyei Atyánk, s valóban gyermeki hittel hagyatkozhatunk rá!