Mire jó a rossz?

Mire jó a rossz? Arra, hogy felnyissa a szemed, hogy mi az, ami valójában fontos. Lehet, hogy általánosnak tűnik ez a megállapítás. Ám a rossz idején ösztönösen megérzed, hogy az élet a legnagyobb érték, és az, hogy  tart még az idő egymás szemébe tiszta lélekkel nézni.  A rossz egymás karjaiba fon.  Együtt hordozzátok a terheket, és örültök teljes szívből az együtt töltött időnek, hol semmivé foszlanak a mindennapos gondok. Az élet értéke a legnagyobb. 

Mire jó a rossz? Arra, hogy kivonjon a monotóniából. Amikor minden nap úgy telik el, mint az előző, hol minden a megszokott rend szerint megy, mintha a mindennapi egyhangúság természetes lenne. A rossz azonban megállít, és kifordítja a napokat. Fájdalmat hoz, ám mellette hatalmas pozitív energiát szabadít fel. Erőtől duzzad a szíved. A terhek súlyát nem is érzed, pedig hatalmas a nyomásuk. Viszed őket, nem gondolva arra, hogy el is  eshetsz. Érzed, hogy ez nem történhet meg. Félelem nincsen Benned. Azt keresed, hogy mit tehetsz még, mi lehet még az, ami Tőled telik. Az erő Benned a Láthatatlan Lélek érintése, melyet átjár a valóságos szeretet. A valóságos szeretet, amely szüntelen hisz, bízik, és tettekben megnyilatkozik. A hűség az elkötelezéssel találkozik.  A meghasonlott állapotban mégis harmónia van. Különös a rosszban való jó kettős érzése. Különös a rosszban való jó érkezése. 

A rosszban mindig érkezik a jó. Bár általában csak a jót várod, a rosszat egyáltalán nem kívánod, és valld be, nem is számolsz vele. Mégis ott terem. Ha most felteszed a kérdést, hogy miért? Büntetés volna? Nem. Sokkal inkább lehetőség a befelé és a másik felé fordulásra.  Lehetőség a befelé fordulásra, hogy erővel legyen teljes a lelked, és ne törj össze! Lehetőség a másik felé fordulásra, hogy kinyújtsd felé a kezed, és egyszerűen csak szeresd, és a Benned lévő erővel felemeld! Ha könny is van a szemedben, mégis mosolyog a tekinteted, és azt érzed, hogy az Ég közel.

    Oh, ha mindig csak öröm és boldogság lenne, nem is tudnád, hogy mi az igaz szeretet! Talán már el is felejtetted volna. Nem lenne Benned a megjobbítás szándéka sem. Ha minden szép és jó volna, mit lehetne még hozzátenni? Ha belegondolsz, érted, az életben az egyik legnagyobb áldás a rossz jelenléte, mert tudod, érzed, van még tere, hogy együttérezz, segíts, megjobbíts, egyszerűen csak szeress!  A rossz ösztönöz, hogy megtaláld a belső hangodat, s cselekedj! Most ne is gondolj azokra, akikből a rossz a legrosszabbat hozza ki! Csak arra, hogy a rossz jelenléte Számodra a Felülről való Léleknek a jóra való ösztönzése!

Igenis elérem!

Nem tudom. Nem érem el - ténymegállapítás. Ami csak a kezdet, a kiindulás. Utána jön a nekirugaszkodás. Nekirugaszkodás azért, hogy a ténymegállapítás más legyen: Tudom. Elérem. Ez a két megállapítás volt az, ami az emberiséget a történelem folyamán előrevitte, és fejlődést eredményezett. Az emberiséget előre vitte, de előbb magát az embert.  Egy ember volt mindig a kezdet. Egy ember, aki bármikor lehetsz Te is - csak ezt a lehetőséget komolyan kell venni. Ez a lehetőség természetesnek látszik. Ám az egyre növekvő élettapasztalattal a hátad mögött, mintha rozsdásodna a lelked, mert felméred, hogy egy lehetőséghez, aminek elérésére vágysz, több kell az akarásnál, a nekirugaszkodásnál és a tudásnál. Talán a csillagok megfelelő együttállása is. Ha azonban csak ez utóbbira figyelnél, akkor a "nem tudom, bárhogy is szeretném" ténymegállapítása marad a Tied. Ezt pedig nem akarod, nem akarhatod, szíved, lelked küzd ellene, és a belső hangra figyelve a rozsda el is kopik hamar, és újra fénylik minden, és csak arra figyelsz: Tudom. Elérem. Miközben ezt mondod, nincsen benned semmi görcsös erőlködés, csak a természetes lendület, mely a céljára néz szüntelen. Ha nem sikerül az egyik módon, majd másképpen fog. Úgy cselekszel, mint a jó újságíró, akit ha kidobnak az ajtón, bemegy az ablakon.

       Nem tudom. Tudom. Két sarokpont, s az egyikből a másikba kell érni. Nem is kérdés. Amikor azonban a két sarokpont közt vagy félúton, kérdéssé válik, hogy vajon sikerülni fog? Mert nem minden alakul úgy, ahogyan szeretted volna, ahogyan akartad, ahogyan dolgoztál érte, és a hátráltatás ereje nagyobb, mint valaha is gondoltad volna. És jön egy következő kérdés: kiegyeznél a kevesebbel is? A félút nem eredmény, nem megérkezés. S csak annyi marad meg benned, hogy bármi lehetett volna belőle, belőled, ha nem hagyod abba - mi az önáltatás maga.

      Van lehúzó erő, nem is kevés, ami talán elbizonytalanítólag hat. Ám ilyenkor mindig figyelj önmagadra, arra, hogy mit akarsz valójában! Nézd meg, hogy a lehúzó erő a lelkedben van, vagy csak kívülről támad! Ha kívülről, akkor igazából nincsen ereje, mert a motiváltság, a belső erő, a hit ellen nincsen ellenszer. A motiváltság folyamatosan arra késztet, hogy ne add fel, s folytasd az utad! 

       Ha a két sarokpont közt megállsz mélyebb levegőt venni, és olykor megpihenni, alkalmat teremtesz magadnak arra, hogy félretéve mindent önmagadra kívülről pillants. Megmérve a megtett utat, az abba fektetett energiádat, a döntéseidet, amelyek cselekvésre sarkalltak. Számadást készítve magadnak arról, hogy mikor volt valóban az irányítás a kezedben, és mikor volt az, hogy csak sodródni kényszerültél az árral. Azzal a fekete hömpölygő folyammal, ami teljesen hozzád tapadt, és csak szorított, nehogy tehess egy lépést is előre. Mégis, mégis megtetted, és megteszed újra. Már azon kapod magad, hogy nem is pihensz, hanem mész előre, mert a küldetésed teljesítened kell. Küldetésed, amellyel e világra születtél. Küldetésed, amit nem vihet véghez senki sem helyetted. Küldetésed, hogy egy olyan világot építs, hol az igazság, a szeretet és a hit jelenvalóság legyen! Azért élsz, hogy ezt a magaslatot elérd, és csak ez számít! Az álmod a benned lévő többlet megnyilatkozása. 

      Többlet. Talán fontosabb, mint elsőre gondolnád. Mert a többlet megnyilatkozása az emberekben oly kevésszer történik meg, legtöbbször csak a hiány kiált. A többlet hiánya, mely csak olyan értelemben akar előrejutást, hogy elérje a másik eltiprását. Mintha az élet vég nélkül arról szólna csak, hogy emberek egymás ellen hadakoznak, és nem lenne helye az álmokért való nekirugaszkodásnak, ahol az ember embernek barátja. Ahol alkotás van, ott megjelenik mindig a rombolás is. Mert nem szabad látszódnia annak, hogy az egyik ember többletet hordoz, míg a másik csak hiányt tud felmutatni. Az alkotás, a tisztesség, a munka és a kitartás hiányát, s bennünk az igazság helyett a hamisság, a szeretet helyett gyűlölet nyilatkozik meg - bár hitük nekik is van, mert rendíthetetlenül megtesznek mindent azért, hogy fehéret feketére fessék, félretéve a valóságot, mindazt, ami valójában történt. Mintha a hamis szó minden felett állna. Ám ez csak az ember teremtette illúzió. Az önámítás pedig véges. A valótlanságot legyőzi a valóság maga. A valóság ekképp az igazság, amit rossz és hamis szavakkal sohasem lehet felülírni. 

      Nem tudom. Nem érem el. Az elindulás. Tudom. Elérem. A megérkezés. A kettő között hosszabb vagy rövidebb út  és idő telik el, hol olykor rozsdásodik a lélek, mert érti, hogyan próbálják a világot fehérről feketére festeni, és közben szavakban éppen ennek az ellenkezőjéről beszélni, mert az önigazolás kényszere nagy - kényelmetlen és kellemetlen az embernek önnön gonoszságával szembesülni. Egy ilyen közegben kell mégis az álmod megvalósítani. Az álmod, hol helyén van az igazság, a szeretet és a hit, hol csak alkotni szeretnél lendületesen tiszta lélekkel, hol a munka és a kitartás valóban gyümölcsöt terem. Higgy abban, hogy igenis ez a valóság, és meglátod, hogy a többi semmivé lesz!  Azt mondva lelkesen: Igenis elérem!

Egy szó

Március 15-e. Nemzeti ünnep, amelyről sokan sokféleképpen beszélnek az ünnepségeken méltóságteljes megjelenéssel és kokárdával szívük felett. Pátosszal visszaadva azt, ami volt 1848 tavaszán.  A beszédek hosszúra nyúlnak, és kimerítő részletességgel tárják fel a múltat kitekintéssel a mára. Valami mégis hiányzik sokszor. Hiányzik egy szó, amibe belesűrűsödve ott lüktet az ünnep lényege és inspirálja az embert, hogy elődjeihez hasonló legyen lélekben. Hiányzik egy szó, ami reményt ad a jelenben a korlátok ellenében a célért való nekirugaszkodáshoz. Hiányzik egy szó, annak ellenére, hogy  túl sok az információ.

Március 15-e. Nemzeti ünnep. Nem tudod kikerülni, hogy ne foglalkozz vele, hisz része az életednek. Ha az ünnep kapcsán márciusi ifjakra gondolsz, mi jut eszedbe? Mi az az egy szó, amiben benne van az ünnep lényege? A kokárda, amit viselsz? A zászló, ami lengetsz? Petőfi Sándor maga, akivel a forradalom tüzét azonosítottad? A szabadság eszméje, ami idegen béklyót nem ismer? A bátorság, ami a szavakat tettekre váltja? Hősiesség, ami a nehézségek árán sem adja alább, és küzd rendületlen, míg el nem éri a célját? Vagy a hiábavalóság, mert azt gondolod hiába van meg a szabadság iránti leküzdhetetlen vágy és a bátorság is hozzá, úgysem változik meg semmi, s a tétlen közömbösség érzése  közelférkőzik?

Az az egy szó, ami az ünnepből, a szavak kavalkádjából megragad, megmutatja azt, mi van a lelkedben, hogyan tekintesz a jelenre és a jövőre. Lehet azt mondod, ugyan már, hisz ez csak a történelem egyik eseménye, ami Tőled független. Igazad van. De miközben ezt mondod, gondolj arra, hogy az életed, az életünk minden napja is a történelmet írja, és beszél majd az utánunk érkezőknek arról, hogy hogyan éreztünk, számunkra mi volt a fontos. Hittünk-e az emberért való eszmében, a közösség erejében és tettünk-e érte, hogy nekünk jó, a következő nemzedéknek jobb és otthonosabb legyen hazájában az élete?

       Március 15-e. Nemzeti ünnep. Más ez a nap, mint a többi. Más, aminek lehet többlete, lehet üzenete, csak idézd fel 1848 tavaszának eseménysorát, hangulatát, és engedd, hogy egy szóban összesűrűsödjön március 15-ének a lényege! Az az üzenet, ami valóban megérinti a Lelked. Azt az egy szót, amivel teljes egészében azonosulsz. Ha megtaláltad azt az egy szót, ami a Tied, ami  a Lelked igaz lüktetése, ne hagyd parlagon elveszni, hanem engedd, hogy vezessen akkor is, amikor vége van az emlékezésnek! Azt az egy szót váltsd tettekre, nem hagyva alább a lendülettel! Mert ha nincsenek tettek, akkor nem változik meg semmi sem. A szó önmagában néma, és nincsen hatalma. A szónak cselekedetekben van ereje. Ám rajtad múlik, hogy ez így legyen!

Csillagok az éjszakában

Csillagok az éjszakában. Csillagok, oly tiszta a fényük. Parányinak látszanak, de mégis észreveszed őket. Érzed, tudod, lehet bármilyen sötét az éjszaka, a fény mégis, mégis megmarad. Kint ülsz, a csillagos égbolt van csak feletted, és pihen a lelked. Nem létezik semmi más, csak a csillagok az éjszakában és Te. 

A pillanat hosszúra nyúlik, örök. Mintha sohasem érne véget. Hátad mögött van minden, szabadon lélegzel, és csak a csillagokat látja a szemed. A csillagokat, amelyek rendületlenül világítanak bármilyen sötét is legyen. 

Úgy érzed, hogy Te magad is egy csillag vagy, kinek a fénye látszik az éjszakában. Egészen apró, ki ugyanúgy mint a többi csillag, csak világítasz. Csak világítasz. Megteszed, ami rajtad múlik. Nem hasonulsz az éjszakával.

Világítani a sötétben, úgy tűnik, mintha természetes lenne. Az is, mert minden éjszaka és az életed erről mesél Neked. A fény és a sötétség találkozik fent és lent is, s a sötétség mintha minden fényt kiszorítana a horizontról, mintha nem maradna más csak homály és árny. Mintha, mert milliónyi csillag szikrázik mégis, s lehet, hogy a csillagok a sötétséget nem oszlatják szét, de jelenlétükkel üzenik, hogy a fény örök, nem lehet megsemmisíteni. A belsőből támadó ragyogás legyőzhetetlen, és van saját fény is, ami nem visszavert, nem kölcsönzött. De a csillag nem is lehetne csillag másként, mert ha nem lenne saját fénye, az éjszaka sötétre festené. Az életben mégis mily sokan megpróbálkoznak azzal, hogy úgy tesznek, mintha saját fényük volna - jósággal, szeretettel, hűséggel és egyenességgel telve. Egészen addig, míg  el nem jön az éjszaka. Ekkor kiderül, ki az, akinek saját fénye van, s ki az, aki könnyedén hasonul az éjszakával. Hasonul az éjszakával, s megüresedik a szó, amit magáról mondott, mert sem emberséget, sem a szeretet sugarát nem képes felmutatni, csak a hamisság üressége tátong, és a becstelenség fekete pora szóródik szét. S ezek azok, akik sötétre festik az eget.

Az éjszakai égbolt fekete, mert nincsen napfény, ami szétszóródhatna. Ám eljön ilyenkor a pillanat, hogy a Nap helyét  a csillagok vegyék át. Ugyanúgy, mint az életben. Ha bealkonyul minden, a csillag/csillagok ideje következik el, hogy a fény ne múlhasson el. A csillagemberek ideje, kik fényt hoznak oda, hol már sötét és kietlen minden, hol a szeretetből, az egyetértésből,  a megértésből és a tisztességből egyre kevesebb van, és a közömbösség, vagy ami még rosszabb, az ártó szándék sokasodik meg. Ám a csillagemberekben megnyilatkozik, hogy van fény az éjszakában, a szeretet szabadon áramlik. Azon kapod Magad, hogy még az éj sötétjét is olyan ragyogónak látod, mint a nappalt. Mert az éjszakában tisztább és csillogóbb a fény, s mindenki annak látszik, ami valójában. A belső teljesen leplezetlen, akár csillagfényt hordoz, akár a sötétség a lételeme.

A csillagok a valóságra fényt derítenek. Kiderül minden. Beléd hasít az érzés, hogy lélekben mennyivel szegényebb lennél, ha nem tekinthetnél fel az éj sötétjében a csillagokra, és nem érinthetne meg egyszerű, tiszta és természetes fényük. A csillagok az éjszakában az élet kilátása, mely minden estével feletted van, és nem kell mást tenned, csak kimenned a szabadba, és felemelni a fejed, megnyitni a fény előtt a szemed és a szíved! 

Nézed a csillagokat, amit sötétség fon körbe. A feketeség, ami azért van, hogy fény még intenzívebben ragyoghasson, és megragadjon Téged. A csillagokban megcsillan a múlt varázsának a fénye, és az is, amit a jelen sejtelmes sugárral fon körbe. Ám igazán ragyogni a csillagokban az álmaidat látod. Az álmaidat, amelyekben rendületlen hiszel, ezen nem változtat semmi. Nem. Mert a lélek lángolása olyan mint a csillag fénye, amelyen nem fog az idő múlása, sem a sötétség árnya. A lélek, mint a csillag, csak világít. Bár valami mégis megváltozott. Az, ahogyan már az álmaidra gondolsz. Régen az álmaid érkezését a kelő Nappal azonosítottad, és azok beteljesedését a fénylő Napban láttad, ahol nincsen és nem lehet éjszaka. Ma már érted, hogy az álmok valósággá válása hömpölygő fényár ugyan, de az éjszaka múlhatatlan kísérője a fényárnak. Mert a jó mellett mindig ott van rossz. Van fény, de mindig nyomában jár a sötétség. Ám az éjszaka mégsem képes a fényt legyőzni. Sőt, ennek az ellenkezője történik. Mert a sötétséget megtöri az égbolton lévő csillag/csillagok fénye. 
     A csillagok világítanak.  Ahogyan Te is. Fénylik a szíved, a lelked, mintha le akarnád győzni az éjszakát, és elhinnéd, hogy a csillagok sugarai nappali fényt hozhatnak, és nem lesz többé már sötétség és homály. Kedves gondolat, ami elérhetetlen. Tudod azonban, hogy azzal, hogy csillagként világítasz, már le is győzted a sötétséget, hisz csak körülötted van sötét, nem Benned. Ez a legnagyobb dolog, hogy a fényt megőrizted, és nem oltotta ki azt a sötétség ereje. Maradj csillag továbbra is, rendületlen! Mutasd meg, hogy nem kényszer az éj feketeségének egy darabjává válni, lehet ragyogni! Ha sötét éjként feszül a világ, Te az égbolt fekete vásznán tiszta és egyszerű fénnyel csillagot rajzolsz a Lelked erejével.

A nő - szerepek között

A nő a gyengébbik nem, mégis sokszor a legerősebb. Mert egyszerre nő, feleség, anya, házvezetőnő, nővér és dolgozó ember. Ezeket a szerepeket egyszerre kell végigcsinálni, és a helytállás egészen természetesen. Szívéből fakad, hogy mindenhol ott legyen teljes erejével. 

Bár könnyűnek látszik, mégsem az. Hiszen vannak nehéz pillanatok. Nehéz pillanat például, amikor reggel a tükörbe nézve idegennek látszik a tükörkép, a szemed alatt karikák sorakoznak, és nem éppen szalonképes a frizura. Nehéz pillanat, amikor azzal szembesülsz, hogy szinte semmire sincsen elég időd, felnőtt dolgokról beszélgetni nem csak tőmondatokban, és folyamatosan félbeszakítva. Nehéz pillanat, amikor a gyermeked lelkében kavargó érzések örvényében kell segítened, felkészítve őt a felnőtt életre. Nehéz pillanat, amikor látod, hogy a rend csak időleges, és amit helyére tettél korábban, ismét szanaszét hever, hiába küzdesz ellene. Nehéz pillanat, amikor a gyermeked, gyermekeid ágya mellett virrasztasz, és le kell győzni a tehetetlenség érzését, megadva, amit csak tudsz, hogy a gyógyuláshoz a gyermeked közelebb jusson. Nehéz pillanat, amikor a munkádra kell összpontosítani a minden mellett, arra, amiben csak önmagad vagy jelen, és kibontakoztathatod a benned lévő tehetséget. Nehéz a nő élete, mert egyszerre mindenhol jelen kell lennie. Kell - olyan hangsúlyos ez a szó, pedig a nő szíve, lelke nem erről szól, hanem arról, hogy a szerepekben megfogalmazott élete maga a csoda. És nem, nem cserélne egyetlen férfival sem életet, egyetlen percre sem. Mert boldogság, hogy nő lehet.

Jólesik nőnek lenni, megélni annak a pillanatát, amire kislányként vágytál. Magassarkú cipő, csinos ruha, hosszú haj. Öröm feleségként élni, hisz van társad, akivel megoszthatod életedet. Aki egyszerre a világmindenség is, mert az érzés és a gondolat találkozik. Az anyasághoz pedig nem fogható semmi. Nem élmény, hanem csoda, és az élet maga.  Az első perctől kezdve, amikor a szíved alatt a gyermeked szíve dobban, áhítattal karodba venni először, s utána átölelni újra s újra. A nehézségek  között nevelni és tanítani őket, kísérni az   óvodába, az iskolába, a különórára, majd elengedni őket, része lenni az életüknek, velük örülni, és megélni, hogy önmagadnál is jobban szereted őket.  A háztartás vezetése pedig maga a kreatív kihívás, ahol megtanulod, hogy mit és hogyan végezz el gyorsan, hatékonyan, újra és újra, de mindig új színt hozva a monotóniába.     
      A nővér szerep, amit a különféle gyermekbetegségek kavalkádja hoz felszínre, a féltő gondoskodás kifejeződése, amely meghitt szeretettel van tele. A munka pedig nem más, mint az önkifejezés lehetősége, ahol az lehetsz, amire születtél, és az alkotás vágyának a szikrája ég.

Kívülről nézve a nőről talán csak egy-egy szerep jut eszébe a szemlélőnek. Néhol  tisztelettel, néhol sajnálattal, attól függően, hogy milyen a nő megjelenése, férjezett-e vagy független, mennyi gyermeket és hogyan nevel, vagy hogyan teljesít a munka végzésében. A szemlélőnek csak egy szerep egy részlete jut csupán, s csak betekintést nyer abba, hogy milyen is a nő maga, és az élete. 

Nőnap van, ami a nő iránti tiszteletről beszél. Mintha csak ez az egyetlenegy nap lenne hivatott arra, hogy a nő és a sokféle szerepe egy kis fényt kapjon. Holott a nő mindennap jelen van, miként a férfi is, aki segítheti, tisztelheti és szeretheti. Milyen csodálatos, amikor a férfi valóban jelen van, és ezzel együtt a nőnap már nem is olyan hangsúlyos. Mert az elismerés, és a megbecsülés szava nem csak egynapos ajándék, miként a virág sem, mert az év minden napján jólesik a nőnek. Mennyi örömteli pillanatot adnak azok a betegségtől mentes, átvirrasztott éjszakák, amikor meghitten, szabadon egymással beszélgettek, akár a férjeddel, akár egy-egy gyermekeddel. Amit jó lesz majd felidézni, mikor a szerepeid már másabb tartalmat kapnak. Hiszen eljön majd, hogy a nő nagymama (is) lesz, és a gyermekei felnőttként élik az életet. Eljön a pillanat, amikor az unokákért is lángol a féltő szeretet. Eljön majd a pillanat, amikor a munka varázsa már másként lesz jelen. Eljön a pillanat, amikor több lesz mögötted, mint előtted. De a nő, akkor is nő marad. Nő és hitves egy társ mellett, kivel a halálig megosztja életét, lelkét és szeretetét.     

       A nő sokféle szerepben nyilatkozik meg. Abban, ami adatik számára. Kinek több, kinek kevesebb van. Lehet, hogy saját döntéséből, lehet, hogy azért nem adatott meg, és a lehetetlenséggel állt szemben. A nő mégis nő, akinek életfolytatása a szívéből fakad. És amikor nézed, tiszteld azt, akit látsz, és fogadd el a vállalt útját, akár egyetértesz vele, akár nem. Bár ez valójában független attól, hogy valaki férfinak vagy nőnek született. Az lenne a természetes, ha a tisztelet egymás iránt mindenhol és mindenkor valóban jelen lenne.

Sikeres emberek

Talán az egyik legüdítőbb érzés, amikor az ember sikereket ér el. Jó érzés a magasban lenni. Siker, sikeres ember, sikeres emberek csillogóan hangzik, felemelő belülről átélni, de csodálatos már a felfelé vezető út is. A siker előtt és mögött lévő rengeteg munka, ami szeretettel, szenvedéllyel van tele. Van ritmusa, lüktetése, áramlása. Leírhatatlan a munka varázsa. Az egyik legcsodálatosabb érzés. A maximumon ég az ember. Minden energiáját beleteszi, és már a siker elérése előtt közelférkőzik a boldogság érzése. Ez az alkotás öröme.

Ha pedig valami végre készen van, az az örömet csak tetézi. Az eufória állapota ez, mert végre elérte azt, amiért a nappalhoz még az éjszakát is hozzátette. Ez mégsem jelent megállást. A sikeres ember új kihívás elé néz, új feladatba fog. Az alkotás öröme nem ér nyugvó pontra, kezdődik újra. Nincsen tétlenség, nincsen megelégedés. Nem azért mert kell, hanem a belső késztetés kötelez erre. A sikeres emberek kulcsa a motiváltság folyamatossága, és a szenvedélyes szeretet/szerelem aziránt, amit végez, nyughatatlan lélekkel. Ennek mindig van eredményessége, mondhatjuk úgy is, hogy áldása.

A sikeres emberek mellett azonban ott állnak a sikertelen emberek, akik alig képesek felmutatni valamit. Nem azért, mert nem lennének rá képesek, vagy mert tehetségtelenek, egyszerűen hiányzik belőlük az a belső látás, ami a jelenben is látja a jobb jövő kilátását. És kevés bennük az energia is arra, hogy odaáldozzák a munkával teli órákat, mert nekik egyszerűen csak kell a kényelmes élet, és  azt várják, hogy valaki más helyettük megoldja a feladatokat, és remélik, kaput nyit rájuk a Kánaán. 

Eddig ezzel nem is lenne probléma. Hiszen van szorgalmas és a munkáját szenvedélyesen szerető ember, és van, akiben kevesebb az odaszánás, és a szív sem lángol a munka végzésének a lehetősége iránt. Az egyik ember ilyen, a másik meg olyan - mondhatnád közömbösen. Ám a sikeres és a sikertelen ember története itt nem ér véget. Mert megjelenik az irigység és a lekicsinylés, amely szerint nem is olyan jelentős az eredményesség. Azután pedig a megkérdőjelezés, hogy mi okán lett a sikeres ember eredményes? A kérdésre választ keresve a sikertelen embereknek általában minden eszébe jut, csak éppen a munka, a szorgalom és a tudás nem. S a bátorság sem - mert egy nagyobb cél eléréséhez bátorság is kell, nem is kevés. Mellette pedig a hit, hogy az ember nem adja fel, még ha olykor lehetetlennek is látszik a céljának elérése. Hitből, bátorságból és tudásból mennyi eredmény, felfedezés született már. Mégis könnyebb a sikeretlen embereknek a nyilvánvaló eredményességet megkérdőjelezni, és nem venni komolyan a tényeket, s reálisan megvizsgálni egy-egy sikert. Ez a könnyebb és a hízelgőbb út, mert nem kell szembesülni azzal, hogy a sikertelen ember mennyi mindent nem tett meg, milyen sokszor volt tétlen, és a keze helyett csak a száját mozgatta. 

A sikertelen ember a sikeres ember ellen feszül, és kezdődik a mozgósítás, a harc, a gyűlöletkeltés, ahol már nemcsak váradalom van, hogy a sikertelen embernek is lesz valahogy sikere, hanem megjelenik a szerzés vágya, hogy elvegye a másik eredményét. Volt ilyen a történelemben nem is egy, és hogy még lesz ilyen, nem is kétséges. Az ádáz harc szülte örvény pedig oly hangulatot kelt, hol a tisztánlátás a legnehezebb. Az ember már nem is a tények alapján gondolkodik és tesz fel kérdéseket, csak a benyomás, a hangulat vezeti. Ennek a kusza örvénynek soha sincs és soha sem lesz vége. Mióta a világ a világ ez folyamatosan jelen volt, és a tapasztalatokból kiindulva jelen is lesz, mert a sikertelen ember nem változik meg.

       Mi lehet akkor a megoldás? Az, hogy próbálj meg az örvényen kívül maradni. Talán most felnevetsz. Mert ilyen nincsen. Nincsen. De az igenis lehetséges, hogy az örvény ellenében maradj meg az alkotás szenvedélyében. Kezdd el, folytasd, fejezd be a munkát, majd kezd el újra! Minden energiádat a feladatba helyezve, és akkor sem késztetésed, sem időd, sem erőd nem lesz arra, hogy Te mások sikerét vizsgálgasd. Mert van feladatod elég, és van mindig egy víziód, egy látomásod, amit el akarsz érni.  Naivan kimondod, hogyha minden emberben ott lenne az alkotás iránti elköteleződés, akkor minden ember sikeres lenne, és nem lenne örvény sem. De nem vagyunk egyformák, sem azonosak a munka iránti szenvedélyben. Így különbözik az eredményesség mértéke, és megmarad az örvény is, ezen nem változtat semmi. Sok múlik azonban azon, hogy Te a munkához milyen szívvel állsz, van-e Benned tudás, szorgalom, hit és kellő bátorság, amely az eredményességhez vezet akár tűzön kell átmenned, akár vízen kell evezned. A világot, és benne sok embert nem változtathatsz meg. Magadért azonban felelsz, és azt se feledd, hogy a szenvedéllyel végzett munkának van kisugárzása, és lehet, hogy tízből  kilenc ember csak hiú szemmel kíséri azt, de mindig van egy ember, ki a példát látva a munka és a hit útját választja.