Hónapforduló

Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra az idő megáll. Kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. Ám az egyik hulló szirmon megcsillan a napsugár, és a fényben egyszerre csak oly virágot látsz, ami bontja szirmát. Érzéki csalódás, mert képzeleted játszik Veled, és a szívedből feltörő emlékek határozzák meg a képet. 

      Különös a kép, mit látsz. Az elmúlás és az élet lélegzete egyszerre van jelen. Mintha Ő is itt lenne, mintha Veled lenne. Mintha nem takarná föld az arcát. Mintha ajka nem lenne néma, és a szíve dalra fakadna. Mintha nem ment volna el, mintha látna most Téged, mintha ma is fogná a kezed, és  beszélne Hozzád. Mintha csak egy parkban lennél a sírkert helyett egy padon ülve. Tervezve együtt a jövőt, és összegezve azt, ami mögöttetek van. Mintha, mert ez már örökre elmúlt. Csak az emlékek adnak kapaszkodót, és mindaz a szó, mondat, amit egykor Neked megfogalmazott. 

A fájdalom Beléd hasít, érzed, kit vesztettél, és mit nem mutathattál meg Neki még. Nem mutathattad meg, hogy az Ő tanítása hogyan ért be. Amit mondott, komolyan vett szó lett, és eredményesség kísérte. Nem mutathattad meg, hogyan küzdöttél a holnapért, hogy a boldogsághoz közelebb érj. Nem mutathattad meg, hogy fejedet felemelve mindig a megoldást kerested, ahogyan korábban Ő tette. Nem mutathattad meg, hogy amikor nehéz volt a lelked, mégis felemelt fejjel vitted, s befelé nyelted csak a könnyeidet. Mennyire vágytál arra, hogy melletted legyen, és tanácsával vezessen. Ám az Ő tartása és ereje mégis ott volt Benned. A szíve ott dobogott a szívedben. Nem maradtál árván, lélekben eljött Hozzád. Nem mutathattad meg Neki a családod, a gyermekeidet. Csak a történeteiteket őrizted, mesélted, és a gyermekeid átélhették a mintha élményt. Mintha Ő ma is itt lenne, és nem, nem ment volna el. Nem mutathattad meg, hogy az évek múltával is mennyi hasonlóság van, és maradt közöttetek. Nem mutathattad meg, de érzed, hogy a boldogság töltené be, ha mindezt megérhette volna, és a szívetek együtt fakadna ma dalra, nem egy sírkertben, hanem egy parkban, hol az unokái szaladgálnak.

A kezedben egy virág, mely hullatja szirmát. A szívedben azonban egy másik virág bontja a szirmát, amit a Lélek ereje és a meg nem szűnő Szeretet táplál. Csak az a mondat jut eszedbe, amit Jézus hagyott Rád: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." (János 13,34-35) Ezt teszed, ugyanolyan mérhetetlen szeretettel veszed körül a gyermekeidet, ahogyan Téged szerettek. Úgy nevelsz, tanítasz, ahogyan láttad, kaptad. Azzal a hittel, hogy a munka, a kitartás és a szorgalom áldást nyer. Tudva, hogy a küzdelmet meg kell vívni, nem lehet előle kitérni. Nem lehet, mert a lelked olthatatlan lángot kapott. Lángot, ami a szélben és viharban is visz tovább.

     Hónapforduló. Október novemberre vált, és közben egy pillanatra megáll az idő, és a fájdalom Beléd hasít. Érzed, kit vesztettél el, és mit nem mutathattál meg Neki még. De itt vannak gyermekeid, a másik feled és Te. A szívetekben pedig a virág, mi az alkony fátylában is bontja szirmát.   

Miért?

Miért? - gyakori kérdésem ez, úgy mint a kicsi gyerekeknek, kik első rácsodálkozásukban az őket körülvevő világról folyton kérdeznek. Miért van boszorkány a mesében? Miért van lusta és irigy mostohatestvér? Miért kevély a királylány, ki kérőit nemcsak kikosarazza, hanem még gúnynevet is ad? Miért szegény a szegény? Miért gazdag a gazdag? Miért van koldus, ki a kenyerét alamizsnából kapja? Miért van rabszolga? Miért tekint a király istenként magára?  
       Sorakoznak a kérdések, és válaszolni nem könnyű. Mihelyt ugyanis már mondanád, átfut rajtad a mai valóság. Hol a miértek ugyanúgy záporoznak. Csak nem boszorkányokról kérdezel, hanem emberekről, kik rosszat tesznek, bántanak, irigykednek, és felettébb kevélyek. Látod az emberi magaslatot és a mélységet. Ez utóbbi további kérdéseket követel. Magaslat és mélység. A kettő között óriási a különbség. De minden attól függ, hogy milyen irányból szemléled. Mert a magaslat, hol a hatalom és erő van, mégis mélységgé lehet, mert az ember feledi, hogy mi az igaz érzés, mi az igaz szeretet. Természetesen vannak kivételek, de  "rendhagyó" csak kevés ember. Miért változik meg az ember, ha útja emberileg nézve felfelé ível? Miért tér el a jótól, és lesz rossz? Miért üresednek ki az eszmék, amelyekben korábban hitt? Miért lesz csak eszközzé számára a másik, kivel már igaz kapcsolata sincs?

Miért jó a jó? Miért marad hűséges és állhatatos? Miért küzd továbbra is rendületlen, bátor szívvel és lélekkel a jó diadaláért abban a környezetben, abban a közösségben, ahol él? Miért? Mert egyszerűen önmagát adja, lelkének azt a részét, ami Isten Lelkének egy darabja, pontosabban a fuvallata. A jó nem hasonlik meg önmagával. Az marad, ami volt.

Miért jó, miért rossz egyik vagy másik ember? - általános kategóriában kérdezve természetesen. Mert tökéletesen jó senki sincsen. De valahogy a köznyelvben mégis különbséget tesz az ember. Bizonyosan jobb, ha kategorizálás helyett az alaphangot különbözteted meg, és a jellemzőket sorra veszed. Jó alaphangú ember az, aki nem okoz szánt szándékkal rosszat, nem akar ártani, nem akar bántani. Szeme sem irigy és féltékeny, örül, igazán örül a másik sikerének. Nem elvesz, hanem ad. Nem marad közömbös és néma, hol segíteni kell. Nem megy el nem törődően például egy földön fekvő ember mellett - legyen az fizikai vagy lelki helyzet. Ezeket végiggondolva érzed, hogy a jó alaphangból egyre kevesebb van. Jó alaphang helyett a bármi áron való érvényesülés tör előre. Bármi áron - s ebbe nem fér bele a szeretet, a tisztelet, a másikkal való együttérzés sem. Az én viszont egyre hangosabban kiált a kimondott szavakban, s a véghezvitt tettekben, mely nem nélkülözi a tervszerűséget. Csak rossz alaphang volna? Már-már egészen lehangolódsz, de az Isten mégis, és újra megerősít abban, hogy van elegendő pozitív előhang. A miértek egyre-egyre halkabbak, és érzed, hogy az a küldetésed, hogy Veled együtt a pozitív előhang még erősebb legyen. Ha ebben megingathatatlan vagy, társakat is kapsz, kik ugyanúgy mint Te, és Veled, hisznek, cselekednek a pozitív  előhang lelkületében.

Miért? - gyakori kérdés ez. Amire ha választ akarsz adni vagy kapni, megnézed a hátteret, a környezetet, az összefüggéseket. Mégis ezek mögött ott áll csupaszon az ember lelke. Az ember lelke, ki saját döntésből hódol be a rossznak, vagy megőrzi és óvja Isten Lelkének fényét magában - különösen, ha sötétnek  látszik a világ, és kell a fény, kell a jóság. Kellenek a tündérek a boszorkányok helyett! Kellenek a hős királyfiak, kik legyőzik a sárkányt! Kell a szorgalom, a kitartás, az állhatatosság! Kell a bátorság, mely a félelmen felülkerekedik! Kell a szelídség mégis, mi harmatot hint! Kell a jó szív, melyet a szeretet lángoló mécsese hajt előre! Kell a nemes lélek, mi oly tiszta, mint az érintetlen tó vize! Ha mindez rendelkezésre áll, a történeted olyan lesz, mint egy mese, végül a boldogság, a győzelem nem marad el.

Miért van rossz? Miért? Azért, hogy tudd, érezd a jó lélek, a jó alaphang a legnagyobb kincs. A jó lélek, mi Isten Lelkének egy darabja, pontosabban a fuvallata…

Időutazás

Időutazás. Egy hőn áhított álom. Visszalépni azokba az időkbe, mikor még nem éltél, vagy előre menni, megelőzve a korodat, hogy teljes egészében lásd azt, hogy honnan indult az ember és hova juthat. 

   Időutazás. Egy hőn áhított álom, aminek beteljesülése még a jövő kérdése. De addig is rendelkezésre áll a történelem és a képzelet. A történelem, hogy kirándulást tégy a régi időkbe. Mihez nem kell sok, elég egy kényelmes fotel, a rá szánt időd és néhány könyv. Néhány könyv olyan írók tollából, kiknek fontos volt és maradt a múlt. Kerestek, kutattak, hogy összeillesszék a letűnt valóság apró darabjait, melynek az az eredménye, hogy a régi időkről összeáll egy kép benned, és a jelenben részese leszel a történelemnek. 
      Olvasod a könyveket. Egyiket a másik után, szinte észre sem veszed, ahogy az idő eljár. Mert Te most éppen kirándulsz a régi korokba, időutazáson vagy egy utas. Az elolvasott szavak bejárják képzeleted, és úgy érzed, mintha találkoznál a régiekkel. Azokkal, kiket nem ismerhettél személyesen. A mindennapjaikba egészen belehelyezed magad. Átérzed gondjaikat, és azokhoz méred jelenbeli kihívásaidat. Az álmaik magukkal ragadnak, és a megélt hitük lendülete Neked is lendületet és megújulást ad. Elgondolkodsz azon, hogy mit érezhettek. Különösen is a forradalmi lelkületű embereken, kiben volt lángolás, és meggyőződésüket őrizték tűzön-vízen át. Mit érezhettek, ha egy fordulóponthoz értek, és nem maradt egyebük csak a Lélek ereje? Sok lánglelkű ember alakja idéződik fel. Abraham Lincoln, ki jól ismerte korának ellentmondásait, és még kongresszusi képviselőként kimondta: "Politikai álszentekké nyilvánítottuk magunkat a világ előtt, amikor kiterjesztjük az emberi rabszolgaságot, s ugyanakkor az emberi barátság egyetlen barátainak tartjuk magunkat!" Felismerte, hogy hazája nem maradhat félig rabszolgatartó, félig szabad. S először a rabszolgaság kiterjesztése ellen küzdött, később pedig már elnökként eljuthatott arra a magaslatra, hogy visszaadta a rabszolgáknak az emberi mivoltukat, a szabadságukat. Az ember szabad a Jóra. A Jóra. Milyen nagy bátorság ez! Milyen követésre méltó, mégis az idő gyors sodrásában oly sokan és sokszor hagyják ezt elfeledni, és nem tudnak, nem akarnak a Jóért lángolni.

  Időutazás. Nincsen határ. Korok, hősök képe vibrál, és hangjuk a szívedbe markol. Az időutazásod során a szabadság forradalmi lelkületét érzed. Jean-Jacques Rousseau meghatározása e kapcsán helyén való: "Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel." Az ember szabad akarattal született, de mégis láncok csüngnek rajta. Ott is, ahol nem lenne helye. Mert a hit a szabadság fészke. Érted már, hogy Luther Mártont mi vezérelte. Az Isten és az ember közötti kapcsolat szabadságának helyreállítása, hol nem az emberi tekintély alkotta szavak béklyói kötöznek meg, hanem az  isteni szeretet erejének felszabadítása. Luther küzdött érte lángoló lélekkel, és végül elhozta a hit szabadságának fényét, hűen az Isten Szavához. Túl az árvaság, túl a hontalanság érzésén át, hisz küzdelmében maga mögött kellett hagynia azt a közösséget, ahonnan elindult, amibe született, amiben lelkileg is növekedett. De a hit szabadsága és az igazság volt a legfontosabb. Nem az ember által kreált forma, nem az emberi okoskodásból született szó volt a mérték számára, hanem az Isten Szava. Igazi lelki otthonát egy percre sem veszítette el, mert Isten szava volt számára az elsődleges. Csak a forma változott meg. Új keretek között élte meg, és hirdette, hogy mit jelent valójában, amikor az Égi hatalom közel van az emberhez.  

  Időutazás. Belehelyezkedés régen élt emberek élethelyzetébe, mely mégis ismerős számodra, és úgy érzed, hogy a szívetek együtt  dobban meg, és ugyanazokért a célokért lángol a lelked. A múlt és a jelen találkozik, és előre visz a jövőbe is. A jövőbe, mit nem ismersz, csak fokozatosan tárul fel. Mégis van iránypontod, mert ha a történelmet ismered, rálátással leszel a jövendőre. "Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt". (Prédikátor könyve 1, 9) - szólal meg Benned, de nem panasszal és lemondással a szívedben. Hanem úgy, mint aki érteni kezdi már a múltban összefonódó események láncolatának okát és célját, és annak üzenetével lett lélekben gazdagabb, és ekképp lesz egy álmot álmodó realista. Mert lelked álmát, meggyőződését, és az igazság győzelmébe vetett hitet nem engeded el. Úgy élsz valójában, ahogyan a régiek. 

       Időutazás. Egy megvalósult álom, hiszen  elég hozzá néhány könyv és a rá szánt idő. A múlt fátyla lágyan omlik Reád. A szívedre, a lelkedre. És a fátyol szűrt fényén át  egyszerre csak felsejlik előtted a jövő képe is, és megtanulod megfogalmazni és meghozni a Te életedet meghatározó döntéseket.

Amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere

Egy régi történet egy régi világból

Amikor az ember az egymásnak feszülő hatalmak játékszere, a hontalanság jut osztályrészül. Holott az ember csak élni szeretne, egyszerűen, dolgozni nap napot követve. Ám magas az adó, méltánytalanul, és mindennapi kenyérre is alig jut. Mert a munka gyümölcsét más kéri el, vagy veszi el erőszakkal. Katonák, kik parancsszóra és hívás nélkül törnek be a vályogfalú házakba, és visznek mindent, amit találnak. Mert a sok sem elég. Nincsen nyugalom, nincsen béke, nincsen kiszámíthatóság. Az ember nem tud tervezni, előregondolkodni, hogy mit ad majd az utódainak. Anyagiakban. Csak és kizárólag a szóbeli bölcs tanács és tanítás az, amit az apa mondhat a fiának ebben a kiszámíthatatlan világban. Hol még  sem a nők, sem a gyermekeknek a biztonságát sem szavatolhatja. Ha hódoltság van, akkor hódoltság van, és a hétköznapokban mégis dúl a háború.

A törökök pusztítják a várost, és megsarcolják a lakosságot a basa uralma alatt. Az emberek hiába mondják, hogy elég, nem tudnak védekezni. S amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszerévé válik, akkor a megoldásról maga gondoskodik. Mert hiába van talpalatnyi föld a lába alatt, azt mégsem nevezheti az otthonának. 

A városból többször elvándorolnak az emberek a török kiűzetéséig, olyan helyre, ahol jut idő a nyugodt lélegzetvételhez, ahol a föld termése, amiért dolgoznak, őket gazdagítja, ahol jut a kenyérből az ő asztalukra is, ahol a bárány az övék, és nem kell beszolgáltatni, ahol kevésbé érzik a bőrükön, hogy egymásnak feszülő hatalmak játékszerei. 

10 év elteltével a városba újra emberek érkeznek. Talán a város történetben most új fejezet lesz. Mert emberek érkeznek, tele álmokkal, vágyakkal, tenni akarással a jövőbe vetett hit megújult lendületével. Ám újfent hiú ábrándnak bizonyul, hogy lehet másként, mint korábban volt. Az álom arany szövétneke úgy szállt tova, mint ahogyan a szél a hófehér felhőket elfújja. Mert a hatalmak mohósága változatlan marad. Az ember lelke pedig vajúdik, menjen vagy maradjon? Feszüljön neki az álomnak vagy engedje el, mintha csak egy tétova ábránd lenne? A lélek vajúdik, és a kéz dolgozik, mert a török által kivetett adót elő kell teremteni. Mégha igazságtalan és méltánytalan is. A talpalatnyi föld mégiscsak az ember, az ember otthona.

      Az élet azonban még sötétebb és kiszámíthatatlanabb lesz. Mert egy földesúri birtokvita az embereket kiszolgáltatja magyar katonai csapatok erőszakos dúlásának. Nincsen választás, csak egy. A város újra néptelen lesz. Nincsen min vitatkozni. A föld parlagon marad, és nem hajt senki sem állatokat.

   A birtokviszony kérdését idővel a hatalmak megoldják, többé nincsen és nem lesz pusztítás. Ami volt, az elmúlt. A széttört álmok, életek darabjai közben a földön hevernek.

     A legnagyobb meglepetésre ismét jönnek emberek a városba, élni, dolgozni, jövőt tervezni. Mert a szívben élő álmokat mégsem lehet elpusztítani. Legfeljebb összetörni, de az ember az álmok darabjait ismét egybe illeszti.

    Egy városról szól ez a történet, hol egyszer idegen, másszor a saját vére támadt az emberre, mert az elég nem elég, még több kell. Sok - aminek nincsen határa. Minden. S mi tartozik bele? Azt felsorolni sem lehet. 
    Hosszú esztendők sora beszéli azokat az időket, amikor az emberek a városban nem találhattak otthonra. Egyszer azonban véget ért a város hol volt, hol nem volt állapota. De gondold el, csaknem száz év telt, mikor az egymást váltó nemzedékek sora csak azt tanulta, hogy mit jelent az, amikor az ember egymásnak feszülő hatalmak játékszere, és közben  szívének álmát nem engedheti el.