A rózsaszál

Tavasszal mintha virágos kert lenne a világ. Varázslatos szín kavalkáddal, üde illattal bűvöl el a tulipán, a jácint, a gyöngyvirág. A mezőn pitypang hajt már neked, amott lángvirágot találsz. Színek, illatok mindenhol. Mintha varázslat volna, de nem az. Lelked kitárul, megnyílik, és kint a szabadban jól érzed magad. Csodálatos az élet – fakad fel belőled, és a szikrázó napfényben élvezed a pillanatot, ami most egészen a tied. Lélekben pillangó vagy, ki szállsz virágról virágra, könnyedén és szabadon.

            A sok virág között egyszer csak rózsára lelsz, amit most a legszebbnek érzel. Vöröslő szirmai a szerelemről dalolnak neked, színe és illata lángba borítja a szívedet. A rózsát nézve gondolataidba révedsz, és eszedbe jut egy verssor és egy régi történet. „Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;” (Vörösmarty Mihály) Nem hord, mert elég egy szál is belőle, hogy érezd a szívet szívvel összekötő olthatatlan szerelmet és szeretetet. Elhiszed azt, amit eleink mondtak, hogy a rózsa forrása maga az élet fája. Mintha az Édenkertben lennél, hol harmónia és változhatatlanság van.

            A pillanat örök, bár véget ér. De az érzés, mi a rózsa láttán a hatalmába kerít, mégis örökre a tied. Viszed, hordozod magaddal, és megtapasztalod, hogy a nyári perzselő napokban vagy a téli hideg kietlenségben is bimbót hoz, virágzik a szíved, lelked, mert van rózsád és lesz mindig. A szerelem, a szeretet örök, még ha olykor a tüskék megkarcolják is az ujjad, vér buggyan ki, de a virág megmarad, puha szirma és illata balzsam, gyógyír minden bajra.

            A rózsán virág és tövis, olyan ez, mint mikor az Ég és a Föld találkozik, a jó és a rossz viaskodik, de a jó a rossz fölé kerekedik. Mindig így van ez, csak nem látod olykor. Mert oly sok a tövis a világban. A gyűlölet, ami megszúr újra és újra. Az irigység, az őrület, ami sodorni akar a szeretet bíborvörös virágától egyre távolabb. Ám ha a tövisek helyett csak a virágra nézel, a dúsan vöröslő puha szirmokra, akkor simogató érintés öleli lelked, és a rózsa illata árad körülötted. A rózsáé, mi egykor ott volt Árpád-házi Erzsébet kosarában. Rózsa, mely ott kenyérből lett. Kenyérből, mit a szegényeknek vitt az éhínség és árvíz idején.

            Régi történet ez már, de mégis ismered, és eszedbe jut a rózsa és Erzsébet. Erzsébet, akiről ezt jegyezte fel egy ciszterci szerzetes: „e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.” E néhány szót valóban igaznak érzed. Mert Erzsébet alakja még több évszázad távlatából is ragyog, mint a hajnalcsillag. Talán a rózsák miatt, talán a szívében lakó önzetlen szeretet miatt. Hisz szívének teljességéből élt, lélegzett, és adta át magát Istennek és a férjének. Egyszerűen csak tette, amit a szíve diktált. Várának kamráit kiürítve, sokszor osztott ennivalót és pénzt a szegényeknek. Ispotályt létesített, leprást gondozott, gyermekágyas asszonyok ágyainál dolgozott. Dacolt az udvari etikettel, ha férjét hazavárta, elé lovagolt, kitörő örömmel és forró csókok kíséretében üdvözölte. Ez rosszallást váltott ki sokakban, még panaszt is emeltek ellene, amit a férje, türingiai Lajos ennyivel zárt rövidre. „Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el.” Lajos nagyon szerette és tisztelte a feleségét. Egy alkalommal, amikor Inselberg mellett ellovagolt, így fakadt fel: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet.” Igazi szerelem, szeretet volt ez. A rózsaszálak találkozása.

            A rózsán van virág és tövis. De Erzsébet és Lajos csak a virágot látta, a tövisek ellenében is. Micsoda bíztatás és remény ez Neked, hogy a Jóra összpontosítsd szemed! A tövis mellett inkább a virágot lásd meg, így nyerve nemes célt, a nemes célhoz jó szívet!

1227-ben Erzsébet szívébe mégis tövis fúródott. Lajos a VI. keresztes hadjárat során megbetegedett és meghalt. Halálhírének megérkezésekor Erzsébet így kiáltott fel: „Jaj, Uram, most az egész világ meghalt számomra.” Ezután csak a ferences harmadrend szürke ruháját volt hajlandó magára ölteni. Az özvegyi örökségből ispotályt rendezett be Marburgban. Aszkézisben és önként vállalt szegénységben élt 1231-ben bekövetkező haláláig. A szeretet a szívéből nem múlt el. A tövis nem oltotta ki. Továbbra is „csak” boldoggá akarta tenni az embereket, miként a rózsaszál.

Tavasszal mintha az élet virágos kert lenne. Színek, illatok bűvölnek el. Ám nincsen szükséged mégsem sok virágra, csak egy bíborvörös rózsaszálra, hogy szeretetről daloljon a szíved, derű és boldogság honoljon Benned. Az élet igazi illata ez. Ha feltöltekezel vele, rózsaszállá leszel, a szeretet, a szerelem illatát árasztod szét, és minden lépésed olyan lesz, mint a virágszirmok selymes érintése.

Barát vagy ellenség?

Barát vagy ellenség? – az egyik legnehezebb kérdés, amire választ kell találni. Muszáj, mert az életed múlhat rajta. Nem túlzás. Mert az ember nem pusztán test, hanem lélek is, ami a másik lelke által erősödik meg vagy gyengül el, nyer önbecsülést vagy félelemben remeg és kishitű lesz, megkeseredik vagy reményt talál és látja, hogy lehet folytatás.

Barát vagy ellenség? Kivel veszed magad körül? Magad sem tudod olykor pontosan, mert a barát is tűnhet ellenségesnek, az ellenség pedig rokonszenvesnek. Ha jóhiszemű vagy, akkor a jót feltételezed, és abban kezdesz hinni, hogy ellenség nincsen. Csak ember van, kiben egyaránt van jó és rossz, és kebledre ölelnéd az egész világot. Úgy érzed, mintha téged is csak ölelnének – de csak addig, amíg a felszínt nézed a boldognak mondott időkben. Mihelyt boldogtalanabb időkben találod magad, mert sikertelen vagy, esetleg beteg, vagy egyszerűen csak megbotlasz, s netán elesel, kiderül azonnal, hogy mégiscsak csak van ellenséged a barátod mellett. Ellenséged, ki mindig is az volt, csak hallgatólagosan és leplezetten. Mert az ellenség az álcázásnak a nagy mestere. Csak akkor mutatja meg arcát, mikor úgy érzi, végre eljött az ideje, és győzhet feletted. Győzhet? Győzhet, ha engeded, hogy gonosz és álnok ereje elvegye hitedet és reményedet. Mert nem akar mást, hogy Te se szeress, légy konok, önző és hamis ember!

Barát vagy ellenség? Kire hallgatsz? Kire figyelsz? Mert barátod is van, nem csak ellenséged. Barát, ki nem pártol el, nem örül szenvedésednek, nem hajtja tűz, csak a Lélek lángja, mely forrón szeret és együttérez veled. Melletted van, közelsége balzsam a fájó sebedre. Míg az ellenségben csak a gyűlölet fortyog, és azon munkál, hogy még sebet ejtsen rajtad. Izzó öröm szenvedésed minden perce, s látod, hogy szinte már tombol, olyan mintha tűzben égne, féktelen indulata már-már perzsel. De mit számít ez, ha van igaz barátod? Barátod, ki testvéreddé lett, ki még a tűzbe is bemegy érted, veled, annyira szeret. Tűzbe, melynek perzselő lángját oltja, és nem szítja, és a láng –bárhogy is akar – nem éget meg téged. Hisz ott van melletted a barátod, nem is egy – kiknek lénye a változhatatlanság és az erő maga. Az erő átjár téged is, és megérzed: a barátaidban nem más, mint Isten érkezett meg hozzád. Nem szóvirág a szeretet, hanem megtartó erő, igazi testvériség, amely áldozatos és megmentő. Nincsen más gondolat benned, csak az, hogy Te is ilyen barát lehess! Barát és sohasem ellenség. Barát, mert örömöd a másik öröme, boldogulása. Barát, mert a nehéz idő alkalom arra, hogy kinyújtsd kezed, felemeld barátodat és küzdj érte! Barát, mert valóban jelen vagy a barátod életében, mert igazán és igazat beszélsz, s a beszélgetésben a szíved a szívéhez ér. Barát, mert értékes a másikkal töltött idő és a szó. Barát, mert hallod és érzed még azt is, amit a barátod szavak nélkül csak tekintetével üzen a szíve mélyéről. Barát lehetsz, micsoda lehetőség! Barát, már-már angyal. Eszembe jut egy idézet, amit pár éve az egyik barátomtól kaptam: „Mivel az embereket szárnyak nélkül nem lehet angyalnak nevezni, barátoknak hívjuk őket!”

Barát vagy ellenség? – gyötrő kérdés, hogy ki vesz körül. Gyötrő kérdés, melyre a választ megadja a nehéz idő. Ám fontosabb dolog azt tisztázni, hogy Te ki vagy? Barát vagy ellenség? Mert nem a másik döntéseiért, szavaiért felelsz, hanem azokért, amiket Te mondasz ki, azokért, amiket Te cselekszel.

Legyél csak barát, sohase ellenség! Hisz a tűzben és az indulatban Te is elégnél, és nem volna értelme földi létednek! Hisz csak a Jó számít, csak az igazi Szeretet! Az életed múlik rajta, nem kevesebb, hogy barát vagy ellenség leszel.

Az ünnep

Ünnep az, ha kék az ég és a Nap ragyog. Ünnep az, ha elvonulnak a sötét felhők és újra szórhatja fényének sugarát a Nap, ami mosolyt és derűt kelt táncra a szívedben. Érzed, hogy az élet valóban győz a sötétség, a homály és a halál felett.

Impulzust nyersz arra, hogy ne veszítsd el a hited a jóban és az igazban. Szükséged is van rá, mert a hétköznapokban olyan pillanatok sorakoznak, hol csak a fény fogy, és a sötétség növekszik. Mintha a nagypénteki eseményeket élnéd meg újra és újra, hol téged korbácsolnak, ütnek és némaságra kárhoztatnak. Nem mondhatod el azt, ami van, és csak azok beszélnek, akik a tökéletesség palástjának mítoszát öltik magukra. A tökéletesség mítoszának palástját, holott tökéletes ember nincsen és nem volt soha. Nem született olyan ember, aki a Tízparancsolatot maradéktalanul betartotta volna. Csak egyet kivéve, Jézust. Jézust, akit a „tökéletesek” keresztre küldtek. Legyen mentségük, hogy nem tudták, hogy mit cselekednek. Nem tudták, mert a sötét erő járta át a szívük és a lelkük, és így nem kívánhattak mást csak pusztulást, halált és rombolást. Az isteni világosság nélkül csak erre képes az ember: ölni, pusztítani és bántani. Nagypénteken a gonosz kibontakozhatott. A Nap sötétbe borult, a föld megremegett, a templom kárpitja kettéhasadt. Jézus kínhalált halt.

Megrázó még kívülről is megélni ezt. De gondold csak el, hogy még mindig jobb, ha csak a kívülről támadó sötétséget éled meg, és nem a lelkedben ver a gonosz gyökeret.

Nagypéntek, Nagyszombat. A halál, a fájdalom és a gyász ideje. A halál, a fájdalom és a gyász ideje azoknak, akik az igazi világosságra vágynak, és tétován szemlélik szertefoszlott álmaikat, vágyaikat, a lélek jóra való kibontakozásának lehetőségét, a többre hivatottság reményét, azt, amit Jézusnál láttak megcsillanni. Ám mindez, mintha köddé lett volna Jézus halálával.

De eljött az ünnep. Eljött Húsvét hajnala, ahol már nem volt sötétség, félelem és kétség. A mélységből lett kilábalás és magaslat. Jézus a Biblia tanúsága szerint feltámadt. Most boldog vagy te is, hisz azt kapod, amire szíved mélyén vágysz: az élet teljességét, diadalát és romolhatatlanságát. Ami elveszettnek tűnt, mégis megvan. Nem sötétség az élet, még ha olykor végtelennek is érzed a feketeséget. A Nap feltűnik és fénylik. Az erő, mit Jézus ad neked, átjárja szíved és lelked. Ránézel és felállsz. Nem törsz össze. Miért is törnél? Volna rá okod? Még ha sokat szenvedtél is, élsz, kék az ég és a Nap ragyog. Jézus lélekben közel van hozzád, nincsen sem térbeli, sem időbeli távolság. Van hited a jóban és az életben. Reménységgel mész előre. Az élet reménységével, melyet az ünnep ad neked. S elhiszed, hogy noha jöhet még napjaid sorában sötétség újra, lehetsz próba alatt, éghet még tagjaidban a szenvedés tüze, de ez csak átmeneti. Hisz ami örök, az az élet, a szeretet és a kegyelem.

Istennek van gondja rád, szeret és vezet. Egy nyers gyémánt vagy a kezében, amiben van ugyan csillogás, de lelked tüze, szépsége és igaz tündöklése csak a csiszolás által mutatkozik meg majd egészen és teljességében. Isten folyamatosan csiszol téged, ami van, hogy kimondhatatlanul fáj, hiszen lelked gyalulják, de csak azt veszted el, amire nincsen szükséged. A csiszolás által a fény egyre szebben tündöklik benned. Mikor ünnep érkezik, rácsodálkozol, hogy lelked már másképp ragyog. Hiszen közelebb vagy ahhoz, aminek Isten elgondolt. Közelebb vagy, de még nem vagy kész. Az ünnepen azonban nincsen sötétség, mert az csak az isteni világosságról szól, melynek sugarai táncolnak lelked fazettáin.

Ünnep van. Húsvét, ami ragyogó és élettel teli. Ünnep van, megéled minden pillanatát. Feltöltekezel, és az ünnep után majd mész tovább. Mész és haladsz előre, ragyogva és fénnyel telve. Mész a sötétebb napok felé, melyekről tudod, hogy lesz még szenvedés, csiszolás, és sötétség is borulhat rád, de belül ragyogsz, mert a Jézustól kapott élet világossága van benned. Nincsen többé félelem, csak bátorság, csak nekirugaszkodás, mert lelked nem akar mást, csak a jóban való kibontakozást! Szabad vagy, a sötétség nem kötöz meg. Felfakad lelkedből a dallam: Kék az ég, a Nap ragyog, Jézus Lélekben velem, bátor és szabad vagyok!

A raktáros

A raktáros felügyeli a rábízott javakat. Számon tartja azt, ami érkezik, ami van, amit elvisznek. Felelősségteljes munka. A vállalat pedig megbecsüli a becsületes munkát.

A raktáros munka egyhangú, helyhez kötött, mint a legtöbb foglalkozás. Ám a lélek szabad, és kilép a raktár szűkös és poros helyéről, és szárnyal. Mert az a raktáros, akiről most írok, különleges ember volt. Munkája közben, mikor nem zavarták és csak őrizte a rá bízott javakat, szanszkritül tanult, héber, görög, latin és kínai szerzőket fordított. Esszéket és tanulmányokat írt. Mindezt ekkor még csak ő olvasta, mert írásai nem jelenhettek meg nyomtatásban. A vállalati ünnepségeken zongorázott, a főnökét felkészítette az érettségire. Tanult és okos ember volt a raktáros, egyetemet végzett.

Korábban újságíró is volt, sőt a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa. Később csak a segédmunka és a raktárosi pozíció jutott neki. Nem a tehetségével, a tájékozottságával, végzettségével volt a probléma, hanem a gondolataival. Kimondta, leírta, amit gondolt, egyszerűen és tisztán. Nem valami vagy valaki ellen, csak önmagát adta. Próbálta megragadni az élet lényegét, még a madarak éneke is beszélt neki. „Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfeletti szépségét.” – írja a raktáros.

            Jól értette és érezte a lélek működését, reális képet adott az emberről. Megfogalmazása és látásmódja nem volt szokványos, minként a létezés kérdései felé való érzékenysége sem. Az olvasó személyiségét akarta megszólítani. Írásaival fel akarta ébreszteni a tisztánlátást, hogy az ember a létezés magasabb fokára eljusson. A művészetet és a tudományt ötvözte. Megfogalmazásainak íze és zamata van, a betűk között lüktet a lélek. Vonzása van. Nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Kritikus, ironikus és humoros. Fehér humorával a sötét erőket leplezi le, és karikírozza. Fájdalmasan állapítja meg, hogy „az egyén tudatos tevékenységének a helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép.” „A tömegben az egyéni tudat megsemmisül.” Egyetlen lehetőség, hogy az egyén vigyázzon magára, és ne merüljön el a létezés örvényében a diktatúra és a kényszer ellenében. Ehhez a maszkot le kell tenni. „Mindenki tudja, hogy az ember csak akkor van, ha a maszk eltűnik. A maszk azonban drága – drágább, mint az ember. Mert az ember ingyen van, a maszkért fizetni kell. Ingyen? – Igen: hangsúlytalanul, egyszerűen, tisztán és józanul. Fizetni kell? – Igen: a hangsúlytalanságot, egyszerűséget, tisztaságot, józanságot fel kell adni. Ezért drágább maszk és ezért kell. Mert sokba kerül. Előkelőbb, hamisabb, játékosabb, gazdagabb, megtévesztőbb. Ez az, amit a maszk igazságának hívnak. A maszk igazsága nem arra vonatkozik, amit elmond, mert amit elmond, az hamis; hanem arra, amit takar, mert az igazat takarja.”

            A raktáros őszinte és józan ember volt. Nem hordott maszkot. A külsőség nem vakította el, meglátta a lényeget. Ezért nem maradhatott könyvtáros. Osztályidegen lett. A kommunista kultúrpolitikát képviselő Keszi Imre és Lukács György sorozatos támadásai után B-listára került, állásából felfüggesztették, és raktáros lett. Ám a sors fintora, hogy többnyire ma nem Keszi Imre és Lukács György tollából olvasunk írásokat, hanem a raktároséból, a raktáros Hamvas Béláéból. A felfüggesztőkre ki emlékezik ma már?

            A raktáros ma is itt van, mert írásai üzennek, és megállítanak, hogy közelebb vigyenek a lét megélésének teljessége felé. Mire való a böjt például? Érdekes kérdés az idei böjti időszak végén. Hamvas Béla így közelíti meg: „A magány és a böjt mágikus állapot. Általában nem szokták tudni. A félénkek és a kislelkűek az egyetlen vallásos böjtnapokat is szédelegve viselik, mint az érthetetlen büntetést és közben folyton az evésre gondolnak. A börtönben a teljes böjt, vagy a kenyér és a víz, kínzás. Pedig a törvény eredetileg azért rendelte el, hogy a fogolynak a böjt alatt tisztultabb belátásra alkalmat adjon. Huszonnégy óra egyébként még arra se nagyon elég, hogy a böjt hangulata kifejlődjék. Nem elég, hogy a szüntelen emésztés félig ittas állapotában levő emberi szervezet kijózanodjék és az érzékenyebb hangoltságra képes legyen. Mondom, egyáltalában nem vagyok okkult, de még vallásos sem. Csak azt fogadom el, amit az intelligencia teljes nappali világosságában meg tud nézni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy azt, amit meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel megtisztított fokozott érzékenységben. Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből és azokra a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen felragyogtak, nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt szükségem. Világosságot, világosságot, amiből sohasem lehet elég. A táplálék csak felében elégít ki, másik felében hiányérzést kelt. Az újabb és újabb izgalom kívánsága a jóllakottság másik oldala. Az ételből is, mint az ismeretből, az ember vég és megállás nélkül minél többet eszik, annál többet és többet és többet kíván.”

             A raktáros munka nyugalmas. Teret ad a befelé fordulásnak, a szemlélésnek és ezzel együtt a csendnek, mely a lélekben gyümölcsöt terem. Áldás vagy átok, ami Hamvas Bélával történt? Emberileg nézve lehet átoknak mondani, hiszen többre lett volna hivatott. Ám ő nem csüggedt, gondolkodott, írt, alkotott. Az átok áldássá lett, mert írásai által kitörölhetetlen nyomot hagyott. Nyomot hagyott a „raktáros.”

Egy angyalról

Egy törékeny alak tűnik fel a szemed előtt egy képen. Egy törékeny női alak, kinek arcán már mély barázdák rajzolódnak ki. Ajka mosolyog. Szeme sugárzik. Fejét leomló fehér kendő borítja. Mintha egy angyalt látnál, ki földre szállt. Nem angyal ő, csak egy ember. Ember, hibákkal, szenvedéssel, gyötrődéssel, éppen úgy, mint te. Ember, akinek lelkén mégis a szeretet és a jóság fénye ragyog.

            Nézed képet, a múltra vetül tekinteted, sorra veszed mindazt, amit ez az ember maga mögött hagyott. A szeretet női misszionáriusa volt ő, aki otthont alapított az árváknak és a leprásoknak, segítette azt, aki hajlék nélkül, kitaszítottan élt, és kereste az élet értelmét. Sok elismerő jelzőt fogalmazhatsz meg, mert Teréz anya nem volt sem érzéketlen, sem közömbös ember. Az együttérzés lángolt benne, de a bántó szavak tüze őt is égette. A bántó és vádló szavak tüze, melyek sokszor kiforgatták és felforgatták életét. De túllátott ezen, és még az ítéletet is mellőzte, mert az ítélet szerinte csak a szeretet hűlt helye.

Nézed a képét, olvasod az írásait. Lelked magasba emelkedik. Lángolsz, mert érzed jónak lenni jó, s jónak érezve magad adhatod tovább a jót, a szeretetet, a békét. Teréz anya példa a jóra, mely erős és megingathatatlan, és túléli a rosszat, a mérhetetlen lelki szenvedést, amivel megpróbálja a Föld és az Ég. Azt a szenvedést, amit az egyik ember okoz a másiknak felelőtlenül, át nem gondolt, indulatból fakadó szavaival, vagy éppen nagyon is tudatosan és megfontoltan mondott mondataival, hogy a fehér mégse látszódjék fehérnek, legyen szürke, fekete a másik szemében. Hisz így a világban való lelki zűrzavar és összevisszaság tűnik természetesnek, és a rossz elfogadása is könnyebb. Mert a jó is rosszként van bemutatva. S aki keresi a jót, olykor nem találja. A gonosz pedig célt ér. A gonosz, aki nem érti, és nem érzi, hogyan élhet olyan ember, aki valóban képes az önzetlen és áldozatos szeretetre? Hogyan élhet olyan ember, akinek a fontos a másik, és önként adja oda idejét, erejét, szívének szeretetét? Hogyan élhet olyan ember, akinek van célja, amit nem az önzés, hanem az áldozatosság vezérel – még ha ez ritka is és hitetetlennek tűnik is?

            Nem vagyunk egyformák. Van, akit a szeretet éltet, a másokon segíteni akarás. Van, akit csak az indulat vakít, és nem ismert mást csak önnön egoizmusát. Ez utóbbi képes a legrosszabbra is: az angyalt ördögnek mondani.

            Teréz anya nem volt tökéletes, csak egy ember volt, aki kész volt a szeretetre. Milyen szép és sokat mondó jelző, hogy anya. Mert édesanyaként fogadta magához a leprást, a szegényt, az árvát. Otthont, kórházat alapított, hogy a kitaszított valahova, hol szeretet és gondoskodás van, mégiscsak tartozzon. A család volt számára a legfőbb érték, mert a szeretet az otthonban kezdődik. De ha már nincsen idő egymásra, elkezdődik a világ békéjének a felbomlása. Hitte, hogy a legfontosabb az ember életében a szülő és az otthon, a valahová, a valakihez való tartozás érzése.

            Mindezeket végig gondolva, talán benned is kiált, hogy millió ember hontalan a világban, mert nincsen lelki otthona, és olyan, mint a gyökeret nem eresztett, vagy a gyökerestől kitépett fa. S milyen közel van ehhez a magány és a kivetettség érzésének megtapasztalása. Nem lehet hát fontosabb dolgod, mint az, hogy otthonra találj, és megteremjen benned az Istentől való jóság, szeretet, mely belső békét hoz neked és reménységgel ajándékoz meg.

            Teréz anya szavai és tettei az élet szörnyűségei között az élet szépségéről és pozitív lehetőségeiről szóltak, és szólnak ma is – melyek bármennyire Isten közelébe emelnek, sokaknak mégis kényelmetlenek. Kényelmetlenek, mert Teréz anya a rossz gyökerét az egoizmusban látta, és a hagyományos értékek mellett foglalt állást, és ez nem divatos, nem kívánatos, nem gazdaságos. Ezért voltak és vannak, akik a legkönnyebb utat választották: Teréz anya megbélyegezését. A Patheos című ateista lap Teréz anyát 2015-ben a Pokol angyalának nevezi, mert vélelmezi, hogy vallási fanatikus volt, aki sikkasztott, diktátorokkal barátkozott és a kórházaiban rossz körülmények uralkodtak. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy a papír mindent elbír. Még ezt is. Mindent le lehet írni, és annak az ellenkezőjét is. A nyilvánvaló jót rossznak és ördöginek beállítani. Mert egyeseknek kényelmetlen az isteni jóság és szeretet jelenléte a másik emberben, ami megmutatja, hogyan lehet jóvá lenni és jót tenni. Ám tudjuk, ehhez sok erő kell. A jó embereknek azért, hogy a gonoszság és a hitetés erőivel szemben kitartsanak a jó mellett és ne lankadjanak. Ne adják fel az isteni jóságba vetett hitet és azt, hogy érdemes tenni, fáradni érte.

            Van, hogy te is elbizonytalanodsz olykor, hisz ember vagy. A jóságba vetett hit olykor meginog. Valóban érdemes tenni, fáradni, kitartani? Nem lenne könnyebb közömbösnek és tétlennek maradni? Nem, mert önmagad veszítenéd el, és nem lennél boldog sohasem. Legyen hát közöny, meg nem értettség, elutasítás, rossz esetben tisztességtelen és nemtelen támadás, akkor se add fel az jóságba és szeretetbe vetett hitedet, folytatnod kell az utad, úgy ahogyan Jézus, úgy ahogyan Teréz anya tette. Mondani bármit lehet, s leírni is, állíthatnak bármit, a fontos mégis az, hogy te tudod és érzed a Menny angyalának szegődtél, s cselekszed a jót és a szépet Istenért és a másik emberért.

„Az ember érthetetlen,

logikátlan és önző.

NEM FONTOS,

SZERESD ŐT!

Ha jót teszel,

önös céljaidnak tudják be.

NEM FONTOS,

TÉGY JÓT!

Ha megvalósítod céljaidat,

hamis barátokra és őszinte ellenségekre lelsz.

NEM FONTOS,

VALÓSÍTSD MEG CÉLJAIDAT!

A jót, amit ma teszel,

holnapra elfelejtik.

NEM FONTOS,

TÉGY JÓT!

A tisztesség és az őszinteség

sebezhetővé tesz.

NEM FONTOS,

LÉGY ŐSZINTE ÉS TISZTESSÉGES!

Amit évekig építettél,

egy perc alatt romokba dőlhet.

NEM FONTOS,

ALKOSS!

Pórul járhatsz,

ha segítesz az embereknek.

NEM FONTOS,

SEGÍTS NEKIK!”                                              (Teréz anya)