A
raktáros felügyeli a rábízott javakat. Számon tartja azt, ami érkezik, ami van,
amit elvisznek. Felelősségteljes munka. A vállalat pedig megbecsüli a
becsületes munkát.
A
raktáros munka egyhangú, helyhez kötött, mint a legtöbb foglalkozás. Ám a lélek
szabad, és kilép a raktár szűkös és poros helyéről, és szárnyal. Mert az a
raktáros, akiről most írok, különleges ember volt. Munkája közben, mikor nem
zavarták és csak őrizte a rá bízott javakat, szanszkritül tanult, héber, görög,
latin és kínai szerzőket fordított. Esszéket és tanulmányokat írt. Mindezt
ekkor még csak ő olvasta, mert írásai nem jelenhettek meg nyomtatásban. A
vállalati ünnepségeken zongorázott, a főnökét felkészítette az érettségire.
Tanult és okos ember volt a raktáros, egyetemet végzett.
Korábban
újságíró is volt, sőt a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa. Később csak a segédmunka
és a raktárosi pozíció jutott neki. Nem a tehetségével, a tájékozottságával, végzettségével
volt a probléma, hanem a gondolataival. Kimondta, leírta, amit gondolt,
egyszerűen és tisztán. Nem valami vagy valaki ellen, csak önmagát adta.
Próbálta megragadni az élet lényegét, még a madarak éneke is beszélt neki. „Megértettem.
Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak
miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált.
Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet
és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak
szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három
ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus
misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó
lendület természetfeletti szépségét.” – írja a raktáros.
Jól értette és érezte a lélek
működését, reális képet adott az emberről. Megfogalmazása és látásmódja nem
volt szokványos, minként a létezés kérdései felé való érzékenysége sem. Az
olvasó személyiségét akarta megszólítani. Írásaival fel akarta ébreszteni a
tisztánlátást, hogy az ember a létezés magasabb fokára eljusson. A művészetet
és a tudományt ötvözte. Megfogalmazásainak íze és zamata van, a betűk között
lüktet a lélek. Vonzása van. Nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Kritikus,
ironikus és humoros. Fehér humorával a sötét erőket leplezi le, és karikírozza.
Fájdalmasan állapítja meg, hogy „az egyén tudatos tevékenységének a helyébe a
tömeg tudattalan tevékenysége lép.” „A tömegben az egyéni tudat megsemmisül.”
Egyetlen lehetőség, hogy az egyén vigyázzon magára, és ne merüljön el a létezés
örvényében a diktatúra és a kényszer ellenében. Ehhez a maszkot le kell tenni. „Mindenki
tudja, hogy az ember csak akkor van, ha a maszk eltűnik. A maszk azonban drága
– drágább, mint az ember. Mert az ember ingyen van, a maszkért fizetni kell.
Ingyen? – Igen: hangsúlytalanul, egyszerűen, tisztán és józanul. Fizetni kell?
– Igen: a hangsúlytalanságot, egyszerűséget, tisztaságot, józanságot fel kell
adni. Ezért drágább maszk és ezért kell. Mert sokba kerül. Előkelőbb, hamisabb,
játékosabb, gazdagabb, megtévesztőbb. Ez az, amit a maszk igazságának hívnak. A
maszk igazsága nem arra vonatkozik, amit elmond, mert amit elmond, az hamis;
hanem arra, amit takar, mert az igazat takarja.”
A raktáros őszinte és józan ember
volt. Nem hordott maszkot. A külsőség nem vakította el, meglátta a lényeget. Ezért
nem maradhatott könyvtáros. Osztályidegen lett. A kommunista kultúrpolitikát
képviselő Keszi Imre és Lukács György sorozatos támadásai után B-listára
került, állásából felfüggesztették, és raktáros lett. Ám a sors fintora, hogy
többnyire ma nem Keszi Imre és Lukács György tollából olvasunk írásokat, hanem
a raktároséból, a raktáros Hamvas Béláéból. A felfüggesztőkre ki emlékezik ma már?
A raktáros ma is itt van, mert
írásai üzennek, és megállítanak, hogy közelebb vigyenek a lét megélésének
teljessége felé. Mire való a böjt például? Érdekes kérdés az idei böjti időszak
végén. Hamvas Béla így közelíti meg: „A magány és a böjt mágikus állapot.
Általában nem szokták tudni. A félénkek és a kislelkűek az egyetlen vallásos
böjtnapokat is szédelegve viselik, mint az érthetetlen büntetést és közben
folyton az evésre gondolnak. A börtönben a teljes böjt, vagy a kenyér és a víz,
kínzás. Pedig a törvény eredetileg azért rendelte el, hogy a fogolynak a böjt
alatt tisztultabb belátásra alkalmat adjon. Huszonnégy óra egyébként még arra
se nagyon elég, hogy a böjt hangulata kifejlődjék. Nem elég, hogy a szüntelen
emésztés félig ittas állapotában levő emberi szervezet kijózanodjék és az
érzékenyebb hangoltságra képes legyen. Mondom, egyáltalában nem vagyok okkult,
de még vallásos sem. Csak azt fogadom el, amit az intelligencia teljes nappali
világosságában meg tud nézni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy
azt, amit meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes
megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel megtisztított fokozott érzékenységben.
Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből és azokra
a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen felragyogtak,
nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt szükségem. Világosságot,
világosságot, amiből sohasem lehet elég. A táplálék csak felében elégít ki,
másik felében hiányérzést kelt. Az újabb és újabb izgalom kívánsága a
jóllakottság másik oldala. Az ételből is, mint az ismeretből, az ember vég és
megállás nélkül minél többet eszik, annál többet és többet és többet kíván.”
A raktáros munka nyugalmas. Teret ad
a befelé fordulásnak, a szemlélésnek és ezzel együtt a csendnek, mely a
lélekben gyümölcsöt terem. Áldás vagy átok, ami Hamvas Bélával történt?
Emberileg nézve lehet átoknak mondani, hiszen többre lett volna hivatott. Ám ő
nem csüggedt, gondolkodott, írt, alkotott. Az átok áldássá lett, mert írásai
által kitörölhetetlen nyomot hagyott. Nyomot hagyott a „raktáros.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése