A megálló idő

Múlnak a hetek. Nem is számolod már, annyira megszoktad már a napok egyformaságát. A megkopott fényű hajnalokat, a szertefoszló ábrándokat, a múló idő mázsás súlyát, az örökké tartó éjszakát. Az emberek szemében a félelmet, mely keresi, kutatja hogyan lesz ezután. 

Megszoktad, de mégis borzongsz tőle. Mert az ember arra született, hogy tündöklőnek lássa a reggelt, hogy az álmaiba fogózva nekirugaszkodjon a munkának, hol az idő csak száll, és nem számolja a napokat már. Az éjszaka csak egy csendes cenzúra, és nem a végtelen testet öltése, mi lassú folyamként hömpölyög előre.

Azt érzed, hogy az idő egyszerre megállt és mégis csordogál. Ez olyan helyzet, amit eddig nem ismertél. Mert az idő legtöbbször a kiaknázhatatlan lehetőségek tárháza volt, ahol mindig magával ragadt az álmaid árja s a felfokozott lüktetésben mutatta az utadat. Most is vannak álmaid, sőt a hullámaik magasra csapnak, s amit lehet, megteszel, hogy a megálló idő valóságát felülírd a szívedből fakadó aktivitással.

Néha mégis kevésnek érzed. Kevés is, mert épp annyira elég, hogy érezd, még lélegzel. Ám lehet, hogy a megállás titka éppen ebben van. Mert máskor oly magas hőfokon érzed s éled meg a saját életed, hogy nem is veszed észre, hogy lélegzel. Nem is gondolsz rá, miként arra sem, hogy megnézd, az álmaid mögött ki vagy te? A megálló idő azonban lehetőséget kínál erre. 
      Most csak magadnak felelsz, és magadnak teszed fel a kérdéseket. Lelked apró darabjait a helyére illesztheted. Az idő, ami túl sok volt, egyszerre kevés lesz, mert nehéz megtalálni az érzéseid igazi arcát, meglátni a benyomásaid valóságosságát, mert a látszat olykor megcsal, félrevezet, ezért nem hagyhatod az ajtón kívül az összefüggéseket. Azt sem, hogy te mit tettél, vagy nem tettél meg? És helyén volt-e minden szó és cselekedet a kellő időben? E kérdésekre a válaszokat csak te tudod, és e megálló időben lehetőséged van, hogy megválaszold. 

Formálódik a lelked. Változik. Növekszik. Mint az anyaméhben a gyermek, hogy készen álljon a születésre. Érted már, hogy az egyszerre megálló és csordogáló idő a legfontosabb feltétele annak, hogy lelkedben újjászüless egy új kezdetre, amiről még nem tudod, hogy milyen lesz. De csak jó lehet, ha a szívedben, a bensődben rend van. Ha a részleteket helyére illesztetted, látod már, hogy ki vagy, és meg tudod fogalmazni egyszerűen a célod, amiért  odaszánod az életed a legmagasabb hőfokon, nem tartalékolva a benned lévő elszánást. Mert aki félig él, nem él igazán. S te az igazi, a teljes életre vágysz.

        Az idő azonban még a végtelen testet öltése. Áll ahelyett, hogy áradna. Csak félig élsz, igaz. Ám használd ki ennek a lehetőségét, mert nemsokára ismét eljön a tündöklő hajnal, hol  lázas álmok forró buzgósága hajt. Az idő pedig könnyű lesz újra. A fény örök, az éj csak egy apró cezúra.

A Hold ugyanúgy világít

A Hold ugyanúgy világít, és a csillagok is. Mintha nem változott volna meg semmi sem. Mintha az élet olyan volna, mint régen. Jó felnézni az Égre. Különösen éjjel. A gangon üldögélek, és hallgatom közben a csendet. Csak létezem. Csak vagyok, az égre tekintve a Hold sugarában és a csillagok fényében gyönyörködve. 

Kilépek lélekben a bezártság állapotából, a hírek forgatagából, a jövő iránti aggódásból. Mindabból, ami árnyként kíséri pár hete az életemet. Nem gondolok a tegnapra, és arra sem, hogy mit hoz a holnap. A változhatatlanság érzése kerít hatalmába, mert a Hold az égen ugyanúgy világít, mint régen. Ott semmi sem változott meg. Az Ég most is nyitott, és végtelen az elém táruló horizont. A lelkem szabadon jár. 

Az Ég, mint mágnes vonzza a tekintetem, és a nyugalom szétárad bennem. Menedék ez, hol megpihentek, s újra ráérezhetek a szívem ütemére. Arra gondolok, hogy te és én is parányi holdak vagyunk, s most mindennél hangsúlyosabb, mennyire világítunk? Vajon a félelem nem tépázta-e meg az egymás iránt való szeretetünket? A hiányélmények között maradt-e még erőnk örömöt hozni a napok összemosódó folyamába? Csak egészen apró örömöt, ami mosolyt csal a másik arcára, és felidézi, előhozza, hogy a boldog pillanat a legfontosabb. Boldogság. Oly szűk és tág fogalom egyszerre. Annyi minden tapad hozzá, mert ahányan vagyunk, annyifélét jelent a boldogság. Ha csak egyszerűen akarod megfogalmazni, akkor odajutsz, hogy a boldogság a szeretet megtapasztalásának harmóniája. Amikor csak érzed, hogy szeretve vagy, és ebből a szeretetből fakad minden megtett vagy visszatartott lépés. Könnyűnek és természetesnek tűnik, amikor tenni kell egy lépést a másikért, hogy segíts. Ám mázsás súllyal nehezedik rád az a felismerés, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a meg nem tett lépéssel adod a legtöbbet. Mégis képes vagy rá. Nem a félelem okán, hanem mert van benned szeretet a másik iránt. Ilyenkor világítasz, mint a Hold az égen. Ez a fény mindennél tisztább. Emberen túlinak érzed. Az is. Mert megcsillan benne az önfeláldozás sugara. Hisz feladod azt, ami eddig meghatározott, amiben éltél, mozogtál, és elfogadod a megállást. Ám nem önmagadért teszed, hanem azért, mert fontos számodra a másik élete. A jelen megannyi nehézsége így eltörpül előtted. A jövő kikelete az, amire figyelsz.

A vágyott jövő felsejlik előtted, és érzed, hogy van erőd egyensúlyozni a világban megnyílt szakadék felett. Megbirkózol a tehetetlenség érzésével, és legyőzöd a lehetetlent. Te, s a másik ember, meg még egy, meg még egy… Külön-külön, de mégis együtt. A szívetek, a szívünk egy ütemre ver, a győzelem már nincs, nem lehet messze. 

A gangon üldögélve azon kapom magam, hogy csak pár pillanatig voltam a létezés állapotában. Mert oly hamar betöltött újra az élet, a múlt és a jövő összefüggése a jelenben. Ám ebben a csoda mégis az, hogy szabadon gondolkodtam, éreztem, mintha nem lett volna sehol sem a sötétségnek semmi foszlánya. Pár pillanatig igaz. De ez is elég volt, hogy fény ereje átjárjon, s érezzem, hogy abban az éjszakában, ami most a világra borult, az ember egyetlen lehetősége, hogy világítson! Neked is, nekem is. A legcsodálatosabb, ami veled történhet, hogy a vészjósló fordulatokban, s az emberpróbáló nehézségek között is világítasz kitartóan! Bár megváltozott hirtelen minden, de ugyanúgy szeretsz, sőt magasabb hőfokon, mint eddig tetted.

         A Hold ugyanúgy világít. A fénye olyan, mint régen. A szeretet nem megfogyatkozott, hanem megsokszorozódott. Jó érezni ezt. Különösen éjjel.