A megálló idő

Múlnak a hetek. Nem is számolod már, annyira megszoktad már a napok egyformaságát. A megkopott fényű hajnalokat, a szertefoszló ábrándokat, a múló idő mázsás súlyát, az örökké tartó éjszakát. Az emberek szemében a félelmet, mely keresi, kutatja hogyan lesz ezután. 

Megszoktad, de mégis borzongsz tőle. Mert az ember arra született, hogy tündöklőnek lássa a reggelt, hogy az álmaiba fogózva nekirugaszkodjon a munkának, hol az idő csak száll, és nem számolja a napokat már. Az éjszaka csak egy csendes cenzúra, és nem a végtelen testet öltése, mi lassú folyamként hömpölyög előre.

Azt érzed, hogy az idő egyszerre megállt és mégis csordogál. Ez olyan helyzet, amit eddig nem ismertél. Mert az idő legtöbbször a kiaknázhatatlan lehetőségek tárháza volt, ahol mindig magával ragadt az álmaid árja s a felfokozott lüktetésben mutatta az utadat. Most is vannak álmaid, sőt a hullámaik magasra csapnak, s amit lehet, megteszel, hogy a megálló idő valóságát felülírd a szívedből fakadó aktivitással.

Néha mégis kevésnek érzed. Kevés is, mert épp annyira elég, hogy érezd, még lélegzel. Ám lehet, hogy a megállás titka éppen ebben van. Mert máskor oly magas hőfokon érzed s éled meg a saját életed, hogy nem is veszed észre, hogy lélegzel. Nem is gondolsz rá, miként arra sem, hogy megnézd, az álmaid mögött ki vagy te? A megálló idő azonban lehetőséget kínál erre. 
      Most csak magadnak felelsz, és magadnak teszed fel a kérdéseket. Lelked apró darabjait a helyére illesztheted. Az idő, ami túl sok volt, egyszerre kevés lesz, mert nehéz megtalálni az érzéseid igazi arcát, meglátni a benyomásaid valóságosságát, mert a látszat olykor megcsal, félrevezet, ezért nem hagyhatod az ajtón kívül az összefüggéseket. Azt sem, hogy te mit tettél, vagy nem tettél meg? És helyén volt-e minden szó és cselekedet a kellő időben? E kérdésekre a válaszokat csak te tudod, és e megálló időben lehetőséged van, hogy megválaszold. 

Formálódik a lelked. Változik. Növekszik. Mint az anyaméhben a gyermek, hogy készen álljon a születésre. Érted már, hogy az egyszerre megálló és csordogáló idő a legfontosabb feltétele annak, hogy lelkedben újjászüless egy új kezdetre, amiről még nem tudod, hogy milyen lesz. De csak jó lehet, ha a szívedben, a bensődben rend van. Ha a részleteket helyére illesztetted, látod már, hogy ki vagy, és meg tudod fogalmazni egyszerűen a célod, amiért  odaszánod az életed a legmagasabb hőfokon, nem tartalékolva a benned lévő elszánást. Mert aki félig él, nem él igazán. S te az igazi, a teljes életre vágysz.

        Az idő azonban még a végtelen testet öltése. Áll ahelyett, hogy áradna. Csak félig élsz, igaz. Ám használd ki ennek a lehetőségét, mert nemsokára ismét eljön a tündöklő hajnal, hol  lázas álmok forró buzgósága hajt. Az idő pedig könnyű lesz újra. A fény örök, az éj csak egy apró cezúra.