A Hold ugyanúgy világít

A Hold ugyanúgy világít, és a csillagok is. Mintha nem változott volna meg semmi sem. Mintha az élet olyan volna, mint régen. Jó felnézni az Égre. Különösen éjjel. A gangon üldögélek, és hallgatom közben a csendet. Csak létezem. Csak vagyok, az égre tekintve a Hold sugarában és a csillagok fényében gyönyörködve. 

Kilépek lélekben a bezártság állapotából, a hírek forgatagából, a jövő iránti aggódásból. Mindabból, ami árnyként kíséri pár hete az életemet. Nem gondolok a tegnapra, és arra sem, hogy mit hoz a holnap. A változhatatlanság érzése kerít hatalmába, mert a Hold az égen ugyanúgy világít, mint régen. Ott semmi sem változott meg. Az Ég most is nyitott, és végtelen az elém táruló horizont. A lelkem szabadon jár. 

Az Ég, mint mágnes vonzza a tekintetem, és a nyugalom szétárad bennem. Menedék ez, hol megpihentek, s újra ráérezhetek a szívem ütemére. Arra gondolok, hogy te és én is parányi holdak vagyunk, s most mindennél hangsúlyosabb, mennyire világítunk? Vajon a félelem nem tépázta-e meg az egymás iránt való szeretetünket? A hiányélmények között maradt-e még erőnk örömöt hozni a napok összemosódó folyamába? Csak egészen apró örömöt, ami mosolyt csal a másik arcára, és felidézi, előhozza, hogy a boldog pillanat a legfontosabb. Boldogság. Oly szűk és tág fogalom egyszerre. Annyi minden tapad hozzá, mert ahányan vagyunk, annyifélét jelent a boldogság. Ha csak egyszerűen akarod megfogalmazni, akkor odajutsz, hogy a boldogság a szeretet megtapasztalásának harmóniája. Amikor csak érzed, hogy szeretve vagy, és ebből a szeretetből fakad minden megtett vagy visszatartott lépés. Könnyűnek és természetesnek tűnik, amikor tenni kell egy lépést a másikért, hogy segíts. Ám mázsás súllyal nehezedik rád az a felismerés, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a meg nem tett lépéssel adod a legtöbbet. Mégis képes vagy rá. Nem a félelem okán, hanem mert van benned szeretet a másik iránt. Ilyenkor világítasz, mint a Hold az égen. Ez a fény mindennél tisztább. Emberen túlinak érzed. Az is. Mert megcsillan benne az önfeláldozás sugara. Hisz feladod azt, ami eddig meghatározott, amiben éltél, mozogtál, és elfogadod a megállást. Ám nem önmagadért teszed, hanem azért, mert fontos számodra a másik élete. A jelen megannyi nehézsége így eltörpül előtted. A jövő kikelete az, amire figyelsz.

A vágyott jövő felsejlik előtted, és érzed, hogy van erőd egyensúlyozni a világban megnyílt szakadék felett. Megbirkózol a tehetetlenség érzésével, és legyőzöd a lehetetlent. Te, s a másik ember, meg még egy, meg még egy… Külön-külön, de mégis együtt. A szívetek, a szívünk egy ütemre ver, a győzelem már nincs, nem lehet messze. 

A gangon üldögélve azon kapom magam, hogy csak pár pillanatig voltam a létezés állapotában. Mert oly hamar betöltött újra az élet, a múlt és a jövő összefüggése a jelenben. Ám ebben a csoda mégis az, hogy szabadon gondolkodtam, éreztem, mintha nem lett volna sehol sem a sötétségnek semmi foszlánya. Pár pillanatig igaz. De ez is elég volt, hogy fény ereje átjárjon, s érezzem, hogy abban az éjszakában, ami most a világra borult, az ember egyetlen lehetősége, hogy világítson! Neked is, nekem is. A legcsodálatosabb, ami veled történhet, hogy a vészjósló fordulatokban, s az emberpróbáló nehézségek között is világítasz kitartóan! Bár megváltozott hirtelen minden, de ugyanúgy szeretsz, sőt magasabb hőfokon, mint eddig tetted.

         A Hold ugyanúgy világít. A fénye olyan, mint régen. A szeretet nem megfogyatkozott, hanem megsokszorozódott. Jó érezni ezt. Különösen éjjel.