A mi történetünk

Az ember az, amit megél. A napok, az évek adják meg a lényegét. Különös ez, mert felnőtt fejjel oly természetesnek tűnik a tudás, a tapasztalat, mintha veled született volna. Mintha - csalóka benyomás, mert születésed óta tanulsz. Tanulsz és tapasztalsz otthon, tanulsz és tapasztalsz az iskolában, és utána is, felnőttként is. Információk özöne, kihívások heve, küzdelmek tüze, mindenedet mozgásba hozó lendület vesz körül, melyre könnyed, rugalmas, eredeti gondolkodással felelsz, mégis belegyökerezel abba, amit megéltél, a Te történetedbe.

Az ember az, amit megél. Történeted van. Az utad, amit megtettél, egyéni válaszaid, amelyekre a kihívásokra feleltél. Megélted, hogy a Te  történeted mellett a Mi történetünk is íródott, íródik nap napot követve. A Mi történetünk - elgondolkodsz ezen. Eszedbe jut, hogy része vagy egy-egy nagyobb közösségnek. Nagyobb ívben Európának, Magyarországnak, saját városodnak és családodnak. És szerencsés esetben Isten családjának. Hol van egy norma, ami Istenhez kapcsolva a jót keresi és adja. Ám van, aki azt mondja, hogy lehet Isten nélkül is jót cselekedve élni. Lehet, de a jó fogalma itt mindig kétessé válik, és a határok nélküli szabadságra vezet, hol az emberben sem az Isten, sem a másik ember felé nincsen már sem tisztelet, sem szeretet. Csak az egyéni történet és törtetés marad meg. Mégis a Mi történetünk akar teret. Bármennyire is az én számít, a közösség nem kerülhető meg, sem a földön, sem az Ég felé tekintve. A földön igaz barátok és bajtársak lesznek a kísérőid, hol a közös történetben együtt dobog a szív, és lángol a lélek csodálatos tüze, minek fényénél mindannyian melegszetek. Az Ég pedig az igazi erő és szeretet forrása, mely nélkül nem élhetsz boldogan és kiegyensúlyozottan. Ha az Ég felé emeled a fejed, összekulcsolod a kezed, és a hitet, a lendületet Fentről meríted, akkor a közösséged története, a Mi történetünk csodákkal lesz tele. Csodákkal, hol a várható eseményekbe beleavatkozik a Felülről Való emberi értelmet felülhaladó módon. A várható eseményekbe, melyeken sokszor ott van a nyoma a bűnös emberi természetnek. De mindig ott van a de, és ott utána az öröm, az áhítat, a tisztelet, és a hódolat az Isten felé. A csodát pedig együtt szemlélitek. Együtt azokkal, akikkel közös a történeted.

Az ember az, amit megél. Az ember az is, amit elődei éltek meg, tettek, cselekedtek.  Mert az ember része egy közösségnek, aminek van hagyománya, múltja, és amivel nem lehet nem tisztában lenni. Nem lehet, mert a bölcsesség édes nektárja is.

Az ember az, amit megél. Megél úgy, hogy része egy közösségnek. És ha már része, akkor ott van benne a tudásszomj. A többet látni, a többet tudni, a többet érteni akarás magáról a múltról, a Mi történetünk évszázadokat átívelő történetéről. Nem száraz információ halmozásról van szó, hanem az információkon túl az összefüggések meglátásáról. Hol kérdések rohannak meg: Miért? Hogyan? Honnan? Kérdezel, ahogyan először kisgyermekként tetted, naivitással és rácsodálkozással. Ám ahogy haladsz előre, az összefüggések egyre nyilvánvalóbbak lesznek. Egy válasz megtalálása után azonban mindig ott van a következő Miért? Hogyan? Honnan? És a kérdések és válaszok tüze tisztítja lelked és felnyitja a szemed, és egyre közelebb érsz az alkotó és teremtő élethez. 

Az ember az, amit megél. Az egyéni múlt meghatároz, a közösség történelme pedig kötelez, és irányt is szab. Mert a közösség történelme láttatja meg azt, hogy az ember feladata alárendelni magát egy-egy nemes célnak, és nem lehet csak egyéni történetre fókuszálni. Csak a Mi történetünk adhat előrelépést és épülést. Mit? Hogyan? És miért tegyek? - ezekre a kérdésekre válaszolni a Mi történetünk múltját ismerve könnyebb. Könnyebben íródik a jelenben is a történet, mert évszázados tapasztalás áll rendelkezésedre.

Történeted és a mi történetünk megírásának a legcsodálatosabb magaslata az, ha Lélekből írod, ha a Lélek erejéből tervezel, dolgozol, alkotsz, és ekképp  a világhoz hozzáteszed, felszínre hozod a jót. A jót, mit mások sokszor véka alá akarnak rejteni, és azt akarják láttatni, hogy a rossz a természetes élethelyzet, és erre rendezkedj be. A világ is erre vezet, hisz a "A jó hír nem hír", a jó hírre az ember nem figyel fel. Te ezt nem fogadod el, hanem mindent megteszel azért, hogy a jóság fénye legyen a tündöklő valóság ereje. A napjaidat, a napjaitokat így fűzöd egymásba, és mondod, írod is a szavakat. Vigyázva arra, hogy a betű a Lélek sugarát hordozza. Hisz tudod már, megélted már, ha a betűben, a szóban nincsen ott Lélek ereje, akkor nem használ semmit sem - jobb esetben. Rosszabb esetben pedig eltévelyít, megtéveszt, és károkat okoz. Károkat, mert a lélektelen rossz szó pusztít és rombol. És a lelki károkozás kinek van kedvére? Ki bírja elviselni azt igaz szívvel és lélekkel?

Az ember az, amit megél. Fontos a Te történeted, de értelmet akkor nyer, ha a sorsok sorsokkal találkozva közös történetet írnak egy nemes cél és a Lélek lángolása alatt. Ugyanúgy, amint az elődeinknél, kiknek fontos volt még az igazi közösség. Ha egyszer kezedbe veszel egy könyvet, mely a történelmet eleveníti meg, akkor keresd abban a Lélek hangját, hogy megérezd Te is a Lélek igazi lángolását, mi megérinti a szíved, és a jelenben a Te történeted része lesz a Mi történetünknek!

Forgatókönyv

Forgatókönyv, dialógusok fonala, hol a helyszínek, a szereplők és a díszletek leírása is helyet kap. A forgatókönyv filmen megjelenítve olyan, mintha a valóságot kapnád vissza. Ám abban a kényelmes helyzetben találod Magad, hogy csak figyelsz, hallgatsz, és így vagy részese mégis az előtted kibontakozó cselekménynek, hol az érzelmek csúcsosodnak, jók és rosszak, célok fogalmazódnak meg, és érdekek ütköznek. Ugyanúgy, mint a valós világban. 

      Forgatókönyv. Lélegzik, él tőle egy film. Akkor ha ott van, a mintha érzés. És ott van, gyakran ott van. Mintha Veled történne az, amit a filmvásznon látsz, mintha Te mondanád a szereplők szavát. Benne, egészen benne vagy a cselekményben, egyre hevesebben ver a Szíved. Ám itt mégiscsak néző, hallgató maradsz, de izgalommal várod, hogy a Hősöd arasson diadalt.

Forgatókönyv. Minél szövevényesebb, annál jobb. Annál jobb, mert életszerűbb.  A gonosz igazi arcát nem látod, mert rejtve működik és csöndesen dolgozik, és a jó álcájába burkolózik. Mégis akad kevés pillanat, mikor leplezetlenül marad. Azután még több ilyen pillanat jön, és a vélt diadalában a fekete fény már “ragyog.” Te mégis, rendületlenül hiszed, hogy ez még nem a vég, hanem a kezdet. A kezdete annak, hogy a tiszta fény végre a maga teljességében ragyoghasson. Elgondolkozol, hogy miért van ez így? Miért megy a filmen és a valós életben is a gonosz ily messzire? Azért, hogy láthatóvá váljon a rossz, és az, ki és mi valójában mennyit ér. Ne legyenek többé látszatok.

Forgatókönyv. Általában úgy írják, hogy a diadal nem marad el. Nem marad el a jó oldalon. Felszisszensz, mert az élet talán eltér ezen a ponton. Hisz tragédia tragédiát ér, és felocsúdni is nehéz. És van olyan fájdalom, amire aligha van gyógyír. Ám ha őszintén a szívedre teszed a kezed,ki kell mondanod, hogy az életben sem marad el a győzelem, a győzelmed. Viszont a várt diadal sokszor másként jön el, mint vártad. De mégis egy-egy tragédia, miben részed volt és van, egy új élet kezdetévé lesz, hol boldog pillanatok érkeznek el s az életnek olyan magaslatai, melyek előtted korábban ismeretlenek voltak.  “Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” (1Mózes 50,20a) József szavai ezek. Józsefé, kinek élete az egyik legizgalmasabb forgatókönyv, amit valaha papírra vetettek. Józsefet a testvérei árulták el. A testvérei, kik a legmélyebbre taszították, ahova embert lehet. Majd jött Potifárné álságossága, és ezzel hosszú csönd, egyedüllét és elszigeteltség. Ám Józsefet a JóIsten nem hagyta magára, és az álmok eszközzé lettek. Az álmok, melyek révén József odakerült, ahova kellett, és Egyiptom második embere lett. Hosszú évek teltek el ezalatt. A győzelem nem máról holnapra, és nem úgy érkezett, ahogy talán József várta. Várta a hányattatásai kezdetén és alatt. De megérkezett, amikor és amire kellett. Mikorra József is megért rá, és elfogadhatta csöndes szívvel a JóIsten kezéből az áldást. Az áldás nyomában azonban éhínség érkezett, ami kiszámíthatatlan módon a testvéreit is az útjába sodorta. Mi történt? Nem, nem viszonozta a rosszat rosszat, az életellenes indulatot életellenes indulattal. Megbocsátással és békességgel a szívében mondta ki “Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.” És ez, ez a mondata mutatta meg, hogy József valóban győztes. Győztes a JóIstennel.
         Forgatókönyv, dialógusok fonala, hol a  helyszín, a szereplők és a díszlet leírása is helyet kap. A forgatókönyv filmen megjelenítve a valóságot adja vissza. Hősöd sorsa a Te sorsoddal találkozik, és visz bennetek előre a lánglelkű hit, bízva abban, hogy a diadal nem marad el , nem maradhat el. A diadal, mi mindig meglepetéssel érkezik. Mert ember ember ellen vethet számtalan cselt, és rosszat tervezhet, és lehet részben “eredményes”, de a JóIsten sem marad tétlen, nem sietve és nem késve, megteszi azt, ami szükséges, hogy Neked az új utad, a győzelmed el legyen készítve.

Budapest a miénk

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Csodálatos épületekkel, varázslatosan szép tájjal. A hegyek és a Duna. Mindig nagyot dobban a szívem, ha meglátom. Még a villamoson ülve is. Magával ragad a panoráma, mégha sietek is. A lelkem a tájat látva, mégha pár percre, mindig megpihen, és áhítattal adózik az eléje táruló látványnak. 

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Autóból, villamosból csak a tájat látod. Amint azonban már az utcán jársz-kelsz, többet is. A földre dobott flakonokat, zacskókat, csikkeket, szemetet is. Mintha nem lenne sehol sem kuka. Így már nem olyan szép minden. Pedig adott egy szép környezet, amit így vagy úgy becsül meg az ott járó ember.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Mi jól bejárható busszal, villamossal és metróval. Némelyik busz, villamos vagy metró régi, minek kétségkívül van egy hangulata, amit valaki szeret, elvisel vagy éppen elutasít. Attól, hogy valami kopott, még nem feltétlenül rossz. Engem például nem zavar az, ha valami régi. Csak a kosz és a szemét. Ez utóbbi kikerülésére az új busz sem garancia. Előfordult, hogy új buszon utazva is, alig vártam, hogy végre az állomáson leszálljak, mert az ablaküveg homályos, ragacsos volt,  a padló pedig kifejezetten fekete. Hirtelen átvillant rajtam, hogy egy önkéntes megmozdulást kellene szervezni a buszok kitakarítására, mert így utazva nem a csodálatos épületekre és a varázslatosan szép tájra fokuszál a szem és a lélek, hanem csak a foltokra, a koszra. És takarásban marad, amit látni, amivel valóban foglalkozni kellene.

Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Ahol gyorsan elérhetjük az úti célunkat, főleg metróval.  Lehet, hogy már sokaknak természetes például az, hogy az Örs vezér térről a Széll Kálmán térre kevesebb mint fél óra alatt odaérnek. Lehet, hogy ez sokaknak még hosszú is. Ám ez viszonyítás kérdése, mert például a vidéki tömeg közlekedésben egy ilyen távhoz, lehet, hogy órák is kellenek, mert bizony csak buszra lehet hosszasan várakozni, metró és villamos híján, és türelmesen viselni, hogy egy 10 km-es szakasz megtétele is legalább fél órányi utazást vesz igénybe, a járatra várással azonban még többet is. Személy szerint nagyra értékelem a gyors metrót. Ám a szemét, még itt sem megkerülhetetlen. Hogyan szemetelnek az emberek? Eddig azt gondoltam, hogy csupán úgy, hogy ott hagyják a szemetet az ülésen, vagy éppen kicsúszik a kezükből a padlóra a zacskó, hisz a metró szerelvényben nincsen szemetes. Pedig kellene, hogy legyen. Mert az ember nem vár, azonnal meg akar válni a szeméttől. 

Az Örs vezér térről indulva célba vettem, vettük az imént említett Széll Kálmán teret. Az elindulás után a Pillangó utcai állomás szinte egy lélegzetvétel. Alig szokja meg az ember, hogy utazik, és elhelyezkedik kényelmesen az ülésen. Örül annak, hogy egyáltalán ülhet. Mellettem a gyermekeim és a férjem ültek. Szemben velünk egy fiatal angol pár beszélgetett. Közvetlenül mellettük egy hosszú hajú, magyar hölgy ült csöndesen, aki hamar végére ért az alma megrágásának, majd egy hirtelen mozdulattal kreatívan megválaszolta a “Hogyan szabaduljak meg az elrágott almám csutkájától?” - kérdését a Pillangó utcai megállónál. Megállt a metrószerelvény, az ajtók kinyíltak, és egy könnyed mozdulattal az ülésen ülve a peronra hajította. Még szerencse, hogy egy felszállót sem talált telibe. Az angol pár meghőkölt  a mozdulatot, a dobást látva, nekem pedig annyi szaladt ki a számon: “Ez nem volt semmi.” Hirtelen nem is akartam hinni a szememnek. S felfogni, megérteni, hogy így is lehet szemetelni. A hölgy fülig vörösödött a döbbent arcokat látva, majd felpattant az ülésről, és tovább ment, átült egy másik helyre. Oda, ahol nem láthatták az iméntieket. Bennem pedig cikáztak a gondolatok. A fiatal angol pár, bizonyosan emlékezni fog erre, a szép épületeink és a varázslatos tájak mellett. Azután felidéződött bennem, hogy a brit főváros mennyivel tisztább, mint a miénk. Nem szebb, csak tisztább. Eszembe jutott, hogy Japánban egy ilyen eset elképzelhetetlen lenne, miként a koszos új busz vagy villamos sincs, nem lehet. Mert ott az ember vigyáz a környezetére, megbecsüli azt, ami van. Sokszor halljuk, hogy itthon otthon van az ember. Otthon nem csak a lakásában, nem csak a házában, hanem abban a városban, abban az országban, ahol él. Ha otthonának érzi, megbecsüli és elteszi például az almacsutkát a táskájába, és vár addig, míg megtalálja az első kukát. Hisz a célbadobásnak nem a metró szerelvényen van a helye. 
       Budapest a miénk. A mi fővárosunk. Akár itt, akár vidéken élünk,  Budapest az otthonunk is. Becsüljük meg, tiszteljük! Becsüljük meg és tiszteljük azzal, hogy vigyázunk rá!  Hogy a szemét, a szemetelés, a koszos ablaküveg és padló helyett a csodálatos épületeken, a varázslatos tájakon akadjon meg a szemünk, azt lássuk, azzal foglalkozzunk, amivel valóban kellene!