Szürreális este

Fülledt melegben hömpölyög a tömeg. A tömeg a pesti oldalon, a Lánchídon, a Vár körül és alatt, hol magyar szót alig hallasz. Visz magával a sodrás, ám egy-egy pillanatra meghökkenve mégiscsak megállsz. Egy ifjún akad meg a szemed, ki rókát sétáltat pórázon, és nem ebet. Alig hiszed, hogy ez valóság lehet. Kikeredik a szemed, csak nézed-nézed, mert azt gondolod, hogy ez nem történhet meg. És mégis megtörténik, mint oly sok esemény, mire Neked még a fantáziád is kevés. Jó és rossz is. 

     Mész tovább, nem időzöl soká a meghökkenés pillanatában, de mintha most ez mégis végig Veled maradna. Mert a Lánchídon megint csak megállsz, hol egy idős ember fűrészen hegedül, és várja érte az adományt. Az jut eszedbe, az emberek biztosan azért adakoznak, hogy végre, végre hagyja már abba, mert  olyan a hegedűnek használt fűrész hangja, mintha macska nyávogna, kinek húzzák a farkát, és kiált fájdalmában. Igyekszel egyre távolabb menni, csak ne kelljen ezt hallani. 

A Vár alatti tömegben, mely hömpölyög és megy előre rendületlen, ismét egy furcsa ember kerül utadba, kinek a nyakában műanyag nagy lánc van, és húzza maga után a hangszóróját. A kezében tartott mikrofonba mulatós nótákat énekel, amit ő élvez kétségkívül a legjobban.

Most már odébb tényleg meg kell állni, mély lélegzetet venni és összegezni, hogy milyen érdekes, furcsa emberekbe botlasz.

Szürreális az este - így összegzed. Szürreális, mert a megszokottnál nagyobb a tömeg, és sok a turista, kevés a magyar. Mintha világ körüli utazást tennél, ha csak a szavakra figyelnél. De ott van a kavalkádban a magyar valóság, melyben hóbort, derű és keserűség kavarodik. Elmerengsz azon, hogy hóbortos ember lehet ki kutya helyett rókát tart és nevel, és sétálni is viszi nem  kis figyelmet szerezve. Azután ott van a két idős ember… Vajon őket mi ösztönözte arra, hogy a legnagyobb tömegben zenéljenek este? Nem tudod, nem ismered őket. De látod bátorságukat és szegényes ruhájukat. Látod, hogy felvállalják, hogy meghökkentést keltenek, mosolyt és megjegyzéséket. Mégis mintha leperegne róluk, mintha nem hallanák mindezt, nem látnák a körülöttük lévőket, és csak, és továbbra is rendületlenül zenélnek.

Miközben összegzed az iméntieket, a háttérben egy rock zenekar koncertjének hangjai érnek el. Így is lehet zenét játszani - mondod félhangosan. Aztán hirtelen átvillan rajtad, hogy mennyire valóságos ez a szürreális este. A magasság és a mélység egyszerre jelenik meg. Az ember valahol ott van a kettő között, miközben idegenek veszik körül. 

Teljesen besötétedett. A tömeg nagy, és mégis magányos vagy. Igyekszel vissza, haza, az otthonodba. Az otthonodba, hol jelen van a magasság és a mélység, a derű és a keserűség. De a magasság mindig hangsúlyosabb, és az öröm dobban meg minden egyes estében a fáradtság ellenére. Igyekszel vissza, haza, az otthonodba, hol ha a jövőre  gondolsz a realitás talaján állsz, de szíved, lelked csodálatos álmot sző, mely hajt tovább. A szürreális este benyomásai mélyítik Benned, hogy hihetetlennek tűnő események bekövetkeznek, és igen lehet, hogy nem csak szemlélője, hanem Te is részese leszel ilyennek. Talán nem úgy, ahogyan ezen a szürreális esti sétán láttad. Bizonyára nem úgy. Ha már hihetetlennek tűnő események részese vagy irányítója vagy, tedd úgy, hogy az példa legyen, mely mások számára erő és bíztatás lesz! Mi a magaslatot viszi az ember lelkéhez közelebb, és azt a mondatot: "Igen, így is lehet."

Igyekszel vissza, haza, az otthonodba, és egy dalt dúdolsz Magadban, mi visszahozza azt, ami valójában vagy:

“Mint egy álom, olyan ez a hely,

Hatalmas hegyekből gyors folyók indulnak el.

Az élet elsodort, de vár a szülői ház,

A gyermekkorom is visszatér, újra élem a sok csodát.

Országút, vigyél haza,

Hol az otthonom, vigyél oda!

Elcsavarogtam, de vár a múltam,

Országút, vigyél haza!

Minden emlék újra szívemben él,

A folyóparton ülve ahogy hajadat fújja a szél.

Együtt néztük, ahogy este elbújt a nap,

Mi is összebújtunk, ahogy tettük minden nap.

Országút, vigyél haza,

Hol az otthonom, vigyél oda!

Elcsavarogtam, de vár a múltam,

Országút, vigyél haza!

Még most is hallom a hangod minden fáradt éjszakán,

Azt álmodom, hogy emlékszel még rám is talán.

A sorsunk kettévált és én már nem vigyázhatok rád,

Az élet megy tovább, megy tovább.

Országút, vigyél haza,

Hol az otthonom, vigyél oda!

Elcsavarogtam, de vár a múltam,

Országút, vigyél haza!” 
                                      (100 Folk Celsius: Országút. Eredeti cím: Take me home country roads)

Kapcsolatok

Életed során sok emberrel kerülsz kapcsolatba. Némely kapcsolat puszta ismeretség marad. És nem lép be a személyes teredbe, hol a szívedet, lelkedet meg tudod mutatni teljesen.  Mert nincsen lehetőség objektivitásra, érzéseid igaz kifejezésére, vágyaid és szükségleteid kommunikálására, egyszerűen ömagad vállalására.  A kommunikációs csatornában az adó hiába adja a jeleket, a vevő nem fogja, nem dolgozza fel úgy, ahogyan kellene. Nincsen kölcsönösség. A hullámhossz más, és a kommunikáció sokszor csak formalitás, semmi, semmi más. Sok ilyen kapcsolat, ismeretség van, tele indulattal, félreértésekkel, a meg nem értettség érzésével. Az ember ilyenkor nem tud jól kommunikálni: kimondani gondolatait őszintén de még sem nyersen, tárgyilagosan az elfogultságot mellőzve, vagy az indulatait levetve. Hiába van kapcsolat, az csak ismeretség marad. Jó esetben. Rosszabb eset az, mikor a felek ellenfelekké lesznek, és a tudatos félreértelmezés nyer teret. S ha elfogultságról kell beszélnünk, akkor a gyűlölet és az irigység található meg, melyből áldás és békesség sohasem lesz.

Vannak kapcsolatok, melyek barátsággá mélyülnek, dacolva a keserűnek mondott tapasztalatokkal. Hol a nyíltság, az egyenesség oly természetes, mint maga a lélegzetvétel. Hol az érzés, a gondolat, a szó szabadon szárnyalhat, elfogultság nélkül tekintve önmagadra és a másikra. Bár elfogultság talán mégiscsak van, ha elfogultságnak nevezzük a Szeretetet, amin keresztül a Másikra tekintesz. 

Vannak kapcsolatok, melyek barátsággá mélyülnek, melyen nem fog az idő sem. Évek telnek, telhetnek el, és nem sodor egymás közelébe az élet, mert változik a hely, ahol élsz, változik a munkád, aminek élsz. Mégis a barátság és lelketek alaphangja ugyanaz marad, és évek múltával is úgy beszélgettek egymással, mintha csak tegnap találkoztatok volna.

Vannak kapcsolatok, melyeknek felszínessége sokszor fullasztó. Olyan mint a tikkasztó nyári meleg, hol nem jár szellő és víz sincsen. És izzad benne az ember kimerülten. Azt érzed, amit József Attila:  "Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély." Hallgat, mert a másik úgysem értené a lelkedből kiforrott szavakat, mert a közös alaphang nincsen meg, a szívetek nem egy ütemre ver, így hát csak a felszín, csak a felszín marad meg. A felszín miben tartózkodó udvariasság honol csupán, és szíved érzése, gondolata másra vár. Másra, aki igazi barát.

Vannak kapcsolatok, melyek mélysége mindig felüdít. Olyan mint a napfényes nyár a zápor után, hol a szivárvány hídján át a föld és az ég összeköttetést talál. Nincsen rajtad egyetlen izzadságcsepp sem, és csillog a szemed. Azt érzed, hogy hallgat a felszín, és beszél, beszél a mély. Beszél, mert a másik ember, a barát érti a lelkedből kiforrott szavakat. Van közös alaphang. Szívetek dallama ugyanaz. Így csak a mélység, a mélység marad. A mélység, mi a maga természetességével érinti személyes teredet. Szíved érzése és gondolata kibomlik fokról fokra. A múló időt sem érzed. Mintha végtelen lenne, és soha nem érne véget. Szívesen időzöl a pillanat örökkévalóságában, hol csak a Barátod és Te vagy jelen, és feltárul a boldogság magas foka. Feltárul, mert a szó, a gondolat, az érzés pozitívummal van tele, még a fájdalmakon is nevettek, igaz kicsit könnyes szemmel. A barátságból derű, támogatás és erő árad. Pozitív életszemlélet. A hit igazi és valós hangja, mely az Isten emberek közötti jelenvalóságát is mutatja. Érzed, érted, hogy nem az számít, mennyi emberrel vagy ismeretségben felszínesen. Ki az ismerősöd, ki az ellenfeled vagy ki nem? A lényeges a kapcsolataid minősége.  Az életed boldogságát nem az adja, hogy sok, nagyon sok ismerősöd van. Hanem a barát jelenléte, ami maga a kézzel fogható szeretet.

Kapcsolatok: ismeretség, barátság. Az ismeretséged köre talán oly hatalmas, mint a tenger, és könnyen bele is fullad az ember. A barátság azonban a tengerben talált kagylóhoz hasonló, miben igazgyöngy van. Mikor megérintheted, boldogsággal telik meg a szíved. Boldogsággal, ami soha nem múlik el.

Forróság

Forróság van, igazi, igazi meleg, és az ember keresi a hűvöset. És kutatja az okokat, hogy miért jött el a hőség magasabb foka, és mi lenne az, ami az útját állhatja? Forróság van, erősebb mint régen. Ám nyár is van, és általában ilyenkor forróság is szokott jönni. Megkerülhetetlen ez. Megkerülhetetlen, mint télen a csontig hatoló hideg. 
         Forróság van, ragyog a Nap, és oly sok méltatlan hang van.  Méltatlankodva mondják, csak mondják, hogy a forróság elviselhetetlen és kérdezik, hogy mikor lesz végre vége? Én is nehezen viselem, talán azért, mert minden évvel én is öregszem. Ahogy visszaemlékszem, még húszévesen rendkívül élveztem a nyári kánikulát, és nem értettem még, hogy másoknak ez miért is nehéz. Most már értem, csak a méltatlankodást nem. Mert kikerülni a forróságot nem lehet, miként sok más nehézséget sem az életben. A panasz szava mégis sok ember szájáról az Egekig hat - pedig  forróság régen is volt, ma is van és lesz még, talán erősebb is ennél.

         Forróság és méltatlankodás. Mintha összetartozna. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a méltatlankodás mindenhez társul, a hideghez, az esőhöz, a viharhoz. Mintha mindig az nem volna jó, ami éppen van. S megérted, hogy a méltatlankodást a belső forróság fűti valójában, mi mindig azt keresi, hogy mibe köthet bele, és mellőzi a tárgyilagosságot, az észérveket, és elfelejti meglátni a jót. Vagy ami még rosszabb, a jót is rossznak, rossznak mondja, és kesereg, vagy dühödten lázad, végtelen hévvel rombolva egyre, mert csak a belső forróság számít, a másik ember, a másik ember lelke, élete egyáltalán nem.

  Forróság. Ha külső, mégha nehéznek érzed is, megtanulsz védekezni. Keresed a hűvös helyet, az enyhet adó árnyékot, az életadó vizet. És igen átvészeled, és még örülni is tudsz annak, hogy végre meleg van, és elég egy könnyű ruha. Jólesik a nyári zápor frissessége, s kifeküdni a fűre, gyönyöröködve az égen szálló hófehér felhőkben, miközben észreveszed a szellő lágy simogatását is, s a forróságban, a forróság dacára hálával telik meg a szíved.

  Forróság. Ha belső, akkor az először megégeti a Lelked, és ez az, ami valóban elviselhetetlen. Mert a méltatlankodás, a végtelen hév és a hálátlanság megtapasztalása nehéz, nagyon nehéz teher, és nem érted miért van ez ott néhány ember szívében. Nem érted, hogy miért jó értelmetlenül és lelketlenül forróságot árasztó lángot szórni, és a mások lelkét égetni, sebezni, keseríteni. Ám ha Benned nincsen ilyen belső forróság, akkor a Felülről érkező Lélek ereje lángol csupán, mi lángol és nem emészt meg. Így megvan az igazi védelmed. A dühödt hév Téged nem ragad magával, bármi is érjen. A legcsodálatosabb az, hogy Szemed fókusza ugyanaz marad. A jót nem fogalmazod át rossznak. És még a rossznak mondott, rossznak érzett helyzetekben, időkben, eseményekben is észreveszed azt, aminek örülhetsz és hálával telhet, telik meg a Szíved. Lelked pedig oly lángolással van tele, mely nem emészt meg senkit sem.  Előre nézel, és nem hajt más, mint a megvalósítás tüze Felülről vezetve, hol nyugalom, békesség és harmónia árad szét.

       Forróság. Nehéznek érzed. Már-már elviselhetetlennek. Ám a forróságban mindig van enyhet adó árnyék, szellő és víz is, maga az oázis. Csak ki kell nyitni a Szemed, hogy észrevedd, és engedni, hogy a Lelked a Felülről érkező Lélekkel legyen teljes! A forróságban a forróság dacára ragyogni fog az Arcod és mosolyogni a Szíved, s érzed, hogy a tiszta boldogság árad szét Benned.