Forróság

Forróság van, igazi, igazi meleg, és az ember keresi a hűvöset. És kutatja az okokat, hogy miért jött el a hőség magasabb foka, és mi lenne az, ami az útját állhatja? Forróság van, erősebb mint régen. Ám nyár is van, és általában ilyenkor forróság is szokott jönni. Megkerülhetetlen ez. Megkerülhetetlen, mint télen a csontig hatoló hideg. 
         Forróság van, ragyog a Nap, és oly sok méltatlan hang van.  Méltatlankodva mondják, csak mondják, hogy a forróság elviselhetetlen és kérdezik, hogy mikor lesz végre vége? Én is nehezen viselem, talán azért, mert minden évvel én is öregszem. Ahogy visszaemlékszem, még húszévesen rendkívül élveztem a nyári kánikulát, és nem értettem még, hogy másoknak ez miért is nehéz. Most már értem, csak a méltatlankodást nem. Mert kikerülni a forróságot nem lehet, miként sok más nehézséget sem az életben. A panasz szava mégis sok ember szájáról az Egekig hat - pedig  forróság régen is volt, ma is van és lesz még, talán erősebb is ennél.

         Forróság és méltatlankodás. Mintha összetartozna. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a méltatlankodás mindenhez társul, a hideghez, az esőhöz, a viharhoz. Mintha mindig az nem volna jó, ami éppen van. S megérted, hogy a méltatlankodást a belső forróság fűti valójában, mi mindig azt keresi, hogy mibe köthet bele, és mellőzi a tárgyilagosságot, az észérveket, és elfelejti meglátni a jót. Vagy ami még rosszabb, a jót is rossznak, rossznak mondja, és kesereg, vagy dühödten lázad, végtelen hévvel rombolva egyre, mert csak a belső forróság számít, a másik ember, a másik ember lelke, élete egyáltalán nem.

  Forróság. Ha külső, mégha nehéznek érzed is, megtanulsz védekezni. Keresed a hűvös helyet, az enyhet adó árnyékot, az életadó vizet. És igen átvészeled, és még örülni is tudsz annak, hogy végre meleg van, és elég egy könnyű ruha. Jólesik a nyári zápor frissessége, s kifeküdni a fűre, gyönyöröködve az égen szálló hófehér felhőkben, miközben észreveszed a szellő lágy simogatását is, s a forróságban, a forróság dacára hálával telik meg a szíved.

  Forróság. Ha belső, akkor az először megégeti a Lelked, és ez az, ami valóban elviselhetetlen. Mert a méltatlankodás, a végtelen hév és a hálátlanság megtapasztalása nehéz, nagyon nehéz teher, és nem érted miért van ez ott néhány ember szívében. Nem érted, hogy miért jó értelmetlenül és lelketlenül forróságot árasztó lángot szórni, és a mások lelkét égetni, sebezni, keseríteni. Ám ha Benned nincsen ilyen belső forróság, akkor a Felülről érkező Lélek ereje lángol csupán, mi lángol és nem emészt meg. Így megvan az igazi védelmed. A dühödt hév Téged nem ragad magával, bármi is érjen. A legcsodálatosabb az, hogy Szemed fókusza ugyanaz marad. A jót nem fogalmazod át rossznak. És még a rossznak mondott, rossznak érzett helyzetekben, időkben, eseményekben is észreveszed azt, aminek örülhetsz és hálával telhet, telik meg a Szíved. Lelked pedig oly lángolással van tele, mely nem emészt meg senkit sem.  Előre nézel, és nem hajt más, mint a megvalósítás tüze Felülről vezetve, hol nyugalom, békesség és harmónia árad szét.

       Forróság. Nehéznek érzed. Már-már elviselhetetlennek. Ám a forróságban mindig van enyhet adó árnyék, szellő és víz is, maga az oázis. Csak ki kell nyitni a Szemed, hogy észrevedd, és engedni, hogy a Lelked a Felülről érkező Lélekkel legyen teljes! A forróságban a forróság dacára ragyogni fog az Arcod és mosolyogni a Szíved, s érzed, hogy a tiszta boldogság árad szét Benned.