Fülledt melegben hömpölyög a tömeg. A tömeg a pesti oldalon, a Lánchídon, a Vár körül és alatt, hol magyar szót alig hallasz. Visz magával a sodrás, ám egy-egy pillanatra meghökkenve mégiscsak megállsz. Egy ifjún akad meg a szemed, ki rókát sétáltat pórázon, és nem ebet. Alig hiszed, hogy ez valóság lehet. Kikeredik a szemed, csak nézed-nézed, mert azt gondolod, hogy ez nem történhet meg. És mégis megtörténik, mint oly sok esemény, mire Neked még a fantáziád is kevés. Jó és rossz is.
Mész tovább, nem időzöl soká a meghökkenés pillanatában, de mintha most ez mégis végig Veled maradna. Mert a Lánchídon megint csak megállsz, hol egy idős ember fűrészen hegedül, és várja érte az adományt. Az jut eszedbe, az emberek biztosan azért adakoznak, hogy végre, végre hagyja már abba, mert olyan a hegedűnek használt fűrész hangja, mintha macska nyávogna, kinek húzzák a farkát, és kiált fájdalmában. Igyekszel egyre távolabb menni, csak ne kelljen ezt hallani.
A Vár alatti tömegben, mely hömpölyög és megy előre rendületlen, ismét egy furcsa ember kerül utadba, kinek a nyakában műanyag nagy lánc van, és húzza maga után a hangszóróját. A kezében tartott mikrofonba mulatós nótákat énekel, amit ő élvez kétségkívül a legjobban.
Most már odébb tényleg meg kell állni, mély lélegzetet venni és összegezni, hogy milyen érdekes, furcsa emberekbe botlasz.
Szürreális az este - így összegzed. Szürreális, mert a megszokottnál nagyobb a tömeg, és sok a turista, kevés a magyar. Mintha világ körüli utazást tennél, ha csak a szavakra figyelnél. De ott van a kavalkádban a magyar valóság, melyben hóbort, derű és keserűség kavarodik. Elmerengsz azon, hogy hóbortos ember lehet ki kutya helyett rókát tart és nevel, és sétálni is viszi nem kis figyelmet szerezve. Azután ott van a két idős ember… Vajon őket mi ösztönözte arra, hogy a legnagyobb tömegben zenéljenek este? Nem tudod, nem ismered őket. De látod bátorságukat és szegényes ruhájukat. Látod, hogy felvállalják, hogy meghökkentést keltenek, mosolyt és megjegyzéséket. Mégis mintha leperegne róluk, mintha nem hallanák mindezt, nem látnák a körülöttük lévőket, és csak, és továbbra is rendületlenül zenélnek.
Miközben összegzed az iméntieket, a háttérben egy rock zenekar koncertjének hangjai érnek el. Így is lehet zenét játszani - mondod félhangosan. Aztán hirtelen átvillan rajtad, hogy mennyire valóságos ez a szürreális este. A magasság és a mélység egyszerre jelenik meg. Az ember valahol ott van a kettő között, miközben idegenek veszik körül.
Teljesen besötétedett. A tömeg nagy, és mégis magányos vagy. Igyekszel vissza, haza, az otthonodba. Az otthonodba, hol jelen van a magasság és a mélység, a derű és a keserűség. De a magasság mindig hangsúlyosabb, és az öröm dobban meg minden egyes estében a fáradtság ellenére. Igyekszel vissza, haza, az otthonodba, hol ha a jövőre gondolsz a realitás talaján állsz, de szíved, lelked csodálatos álmot sző, mely hajt tovább. A szürreális este benyomásai mélyítik Benned, hogy hihetetlennek tűnő események bekövetkeznek, és igen lehet, hogy nem csak szemlélője, hanem Te is részese leszel ilyennek. Talán nem úgy, ahogyan ezen a szürreális esti sétán láttad. Bizonyára nem úgy. Ha már hihetetlennek tűnő események részese vagy irányítója vagy, tedd úgy, hogy az példa legyen, mely mások számára erő és bíztatás lesz! Mi a magaslatot viszi az ember lelkéhez közelebb, és azt a mondatot: "Igen, így is lehet."
Igyekszel vissza, haza, az otthonodba, és egy dalt dúdolsz Magadban, mi visszahozza azt, ami valójában vagy:
“Mint egy álom, olyan ez a hely,
Hatalmas hegyekből gyors folyók indulnak el.
Az élet elsodort, de vár a szülői ház,
A gyermekkorom is visszatér, újra élem a sok csodát.
Országút, vigyél haza,
Hol az otthonom, vigyél oda!
Elcsavarogtam, de vár a múltam,
Országút, vigyél haza!
Minden emlék újra szívemben él,
A folyóparton ülve ahogy hajadat fújja a szél.
Együtt néztük, ahogy este elbújt a nap,
Mi is összebújtunk, ahogy tettük minden nap.
Országút, vigyél haza,
Hol az otthonom, vigyél oda!
Elcsavarogtam, de vár a múltam,
Országút, vigyél haza!
Még most is hallom a hangod minden fáradt éjszakán,
Azt álmodom, hogy emlékszel még rám is talán.
A sorsunk kettévált és én már nem vigyázhatok rád,
Az élet megy tovább, megy tovább.
Országút, vigyél haza,
Hol az otthonom, vigyél oda!
Elcsavarogtam, de vár a múltam,
Országút, vigyél haza!”
(100 Folk Celsius: Országút. Eredeti cím: Take me home country roads)
(100 Folk Celsius: Országút. Eredeti cím: Take me home country roads)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése