A távolság

A távolság olyan, mint a halál, elvesz, megfoszt, mar és sebez. A távolság éles tőrt forgat a szívedbe bele. Hisz a tér körülötted üres, nincsen hang,  nincsen szó, csak a csend. Feketén borul rád az élet, s úgy érzed, mintha hínár fonna körbe. Szkülla és Kharübdisz támadna rád, hogy elragadjon vagy berántson a tenger mélyébe. Oda, ahol már nincsen élet, csak pusztulás. Hisz a két tengeri szörny nem adhat mást, csak halált. Mikor lánglelkűen hajóra szállsz, hogy átszeld a tengert és a legyőzd a távolt, egyszer csak egy szoroshoz érsz, és látod, hogy az egyik vagy a másik szörny mellett kell elhajóznod. Ki nem kerülheted őket. Az utadba Szkülla, a hatfejű, tizenkét lábú szörny vagy Kharübdisz a tenger örvénye kerül. Ott találod magad Szkülla és Kharübdisz között.

           A távolságot le kell győznöm! – lüktet benned a cél, és biztat a gondolat, a szó, amit a nimfa a füledbe súgott, mint egykor Kirké Odüsszeusznak, mi záloga lehet a megmaradásnak és kovácsolhatja kitartásodat.

            Tép a vihar, zúg a szél, lent örvény, amott óriási feketeség. Hányan vesztek már oda! - kiáltod, halálra váltan, de mégis lángol a lelked, mert maga „A távolság olyan, mint a szél. A kis tüzeket eloltja, a nagy tüzeket fellobbantja!” Érzed, hogy benned nagy tűz van, és egyre-egyre jobban lángol. A távolság, a megfosztottság olthatatlan tűzzel tölti be a szíved. Talán még sohasem éreztél ilyet, mert csak a biztonságot adó part közelében éltél, és nem kellett útra kelnek ismeretlen vizek felé. Mert nem volt távolság, csak közelség. S magad sem tudtad, hogy szívedben mekkora tűz ég. A távolság azonban felfedi ezt és próbára is tesz. Próbára, mert szörnyeket is az utadba helyez. A távolságot le kell győznöm! – mondod magadnak újra, és mész előre, még a szörnyek közé is, izzó tűzzel, acélerős akarattal. Hisz életet akarsz, igazi közelséget, hol van hang, szó és dallam.

            A távolság harcot, küzdelmet és sziklaerős reménységet rejt, viaskodik benne a magasság és a mélység. A mélység csak azt húzza le, kiben kis tűz pislákol csupán. De ha a nagy tűz lángolássá lesz, vinni fog előre! Átmész, mert át kell menned a szoroson úgy, mint Odüsszeusz. Átmész, mert van benned hit, akarat, elkötelezés az Élet felé! Nem adod fel, és nem adod meg Magad, hisz jó úton vagy és a cél felé tartasz.

A sötétségből a fénybe

Egy Párizs közeli faluban 1809. január 4-én megszületett egy kisfiú. Egészséges és szép gyermek volt. Mint általában szokott lenni. A család örömmel fogadta az érkezését, és szeretettel nevelte. A kisfiú, ahogy cseperedett, egyre inkább csodálattal tekintett az édesapjára. Az édesapjára, aki lószerszámkészítő volt. A kisfiú sokszor odalopózott édesapja mellé, és próbálgatta a mesterségét. Ám egyszer, amikor éppen a lyukak készítésére szolgáló éles szerszámmal játszott, megcsúszott és megsebezte a szemét. A seb elfertőződött. A fertőzés megtámadta az ép szemét is. Elveszítette a szeme világát. Hihetetlen veszteséget szenvedett el: a színes, a fénnyel teli világot. Nem csodálhatta többé a zöld mezők üdeségét. Nem láthatta a hegyek égbe nyúló csúcsait sem. A virág már csak az illatától lehetett számára szép. Édesanyja tekintete már nem üzenhetett neki semmit sem, csak simogatása és hangjának érintése maradt meg. Édesapja mesterségét sem tanulhatta meg, melyért kisgyermekként oly nagyon áhítozott. A könyvek olvasása csak vágyának elérhetetlennek látszó álma volt. Ő más volt, mint a többi gyermek. Ennek ellenére iskolába járt, ami csodálatra méltó teljesítménynek volt mondható. Mert amit a többiek olvasás által tanultak meg, neki azt hallás után kellett elsajátítania.

A kisfiú tíz éves korában a Párizsi Vakok Intézetétől ösztöndíjat kapott. Megcsillant a remény sugara. Megcsillant, de homály is borult rá. Homály, mert a tanulás itt is többnyire a szóbeliségen alapult. Ugyan volt tizennégy könyv, ami domború, megemelt betűkkel volt írva, mégis nagyon nehéz és időigényes volt az olvasás. A kisfiú dacolva a nehézségekkel igyekezett megbirkózni vele.

1821-ben Charles Barbier meglátogatta az intézetet. Barbier segíteni jött. Segíteni a „találmányával”. A találmánya egy egyszerű dolog volt: az éjszakai írás. Az éjszakai írás egy katonai titkos írás, melyet Napóleon császár kérésére alkotott meg, mely lehetővé tette, hogy a katonák sötétben beszéd nélkül megosszák a fontos információkat. Ez a titkos írás tizenkét domború pontból állt csupán. A kisfiú érdeklődését ez rendkívül felkeltette, de rájött arra, hogy hat pont is elég egy írásrendszer megalkotásához. A hat pont azért, mert egy ujjal is könnyen kitapintható. A kisfiú továbbfejlesztette elképzelését. Az abc betűin túl matematikai és zenei szimbólumokat is hozzáillesztett ehhez a pontokból álló rendszerhez. Miután megalkotta a pontokból álló „nyelvét”, ő maga is tanította a vaksággal sújtotta diákokat olvasni és írni. A világ kitárult, majdnem teljessé lett. Bár a színes világ elérhetetlen volt, de a gondolat és a szó szabad lett. Miként a lelkének a dallama is. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy az ifjúvá cseperedett kisfiú, csellista és orgonista „is” lett, a benne rejlő zenei tehetség a vakság ellenére sem veszett el.

Ez a „kisfiú” Louis Braille volt, akinek nem adatott hosszú élet, sem nagy hírnév az életében. Az általa alkotott Braille írás jelentőségét csak halála után fedezték fel, ismerték el, és 1868-tól indult el világhódító útjára. Napjainkban pedig már természetes, hogy nemcsak hagyományosan, hanem Braille írással is olvashatóak a tájékozódást és a tájékoztatást segítő feliratok, sőt könyvek, írások sokasága. A gondolat, a szó szabad – már nem ismer korlátokat.

            A világ sokszínű. Mi emberek is sokszínűek, különbözőek vagyunk, egyediek, páratlanok, megismételhetetlenek. Vannak erősségeink, és vannak gyengeségeink. Akkor cselekszünk jól, ha az erősségeinkre koncentrálunk a gyengeségeink ellenében. Úgy, hogy közben mások gyengeségeinek a legyőzéséhez is tudunk segítséget adni, és a vereségből győzelem lesz. A rossz jóra fordul. Mert ott van az ember hite, akarása, lelkesedni tudása, azzal a meggyőződéssel, hogy nem adhatom fel – míg lélegzem, míg élek – a szebb életbe vetett reményemet.

Louis Braille-t megtörhette volna, hogy látóból vakká vált. Belebetegedhetett volna. Választhatta volna a depresszió, az önsajnálat útját. De nem ezt tette. Nem adta fel az életet. Nem adta fel a falusi iskolájában, sem a vakok intézetében. Megtanult csodálatos játszani az orgonán. S még többet tanult: mert adott. Adott azzal, hogy a vakoknak írást alkotott, és megmutatta, hogy a sötétségben is ott van a fény, még ha nem is látszik, még ha hihetetlennek tűnik is.

Legyen ez Számodra is biztatássá, hogy minden nehézségből fel lehet, sőt fel kell állni, és az előrevivő megoldást kell megtalálni! Lehet, hogy sötétség van Körülötted. Lehet, hogy hiába keresed kívül a fényt, nem látod meg. Lehet, hogy az élet kívül oly feketének tűnik, mint az éjszaka és hihetetlennek tűnik, hogy egyszer még felkelhet a Nap. Ám ha belül, a lelkedben fény van, az Életednek van még folytatása, sőt tájékozódási pont és segítség lesz mások számára is. Mások számára is, kik Veled együtt vagy egyszerűen csak Melletted vágynak a világosságra, a fényre, arra, hogy Életüknek legyen értelme, íve és küldetése.

Történjék bármi, segíthetsz Magadon és másokon! A titka annyi, hogy sohase hátra nézz, hogy mit veszítettél, hanem előre azzal a boldog reménnyel, hogy van még előtted Élet! A bajba, a szenvedésbe ne keseredj bele, hanem meríts belőle erőt, lendületet! Ne add fel az Életed bármilyen nehéz is az utad! Tarts ki, alkoss, építs, gyarapíts! Használd ki a Benned rejlő páratlan tehetséget, lásd a fényt a sötétség ellenében, és megtapasztalod, hogy az éj feketesége elmúlik hamar, és világosságot hoz a Benned lévő fény sugara.

Ki mit szeret?

Ki mit szeret? Könnyűnek tűnik a kérdés, ha csak köznapi dolgokra gondolsz. Mert látod, hogy a másik mit eszik, mit iszik, mit ölt magára. Mert hallod a szavát, a hangját, olvasod az írását. Könnyeden felsóhajtasz, mert a kérdésre hamar találtál válaszokat.

       Ki mit szeret? – e fontos kérdés mégis ott lüktet benned, ami nehézzé akkor válik, ha túltekintesz a tárgyi világon, a felszínnek mondott valóságon és az emberben a kikutathatatlannak tűnő lelket veszed alapul. Az érzéseket, melyeknek legtöbbször csak a csúcsa látszik. A gondolatokat, mikről csak sejtésed lehet, hisz még a szó is kevés, hogy körülírja, elmondja az ember mit érez, gondol, akar és szeret. Akkor hát honnan tudhatod meg, hogy mit rejt a másik ember lelke? Mitől lesz boldog? Mitől csillog az ember szeme? – kérdezed, és hirtelen a „hogyan” jut eszedbe. Rádöbbensz, hogy a „hogyan” visz a másikhoz egészen közel - ahogyan beszél, ahogyan mozdul, ahogyan rezdül az arca. Ahogyan mondja, amit mondani akar vagy kell. Érted, érzed, hogy a „hogyan” a lényeges. 

             A mondanivalónak van külső formája: a szavak, amelyek megformálják a valóságot, a valóságodat. De mindez csak akkor lesz igazán beszédes, ha a „hogyan”-ra is figyelsz. S így tárul fel az igazi világ, tetten érve a szeretet, a közömbösség, a gyűlölet mozdulatát. Csak figyelni kell. Figyelni a szavakon túl és át a rezdülésekre, mit a másik ember ad át. Figyelni szemének csillogására, arcának mimikájára. Figyelni hanglejtésére, hangsúlyára, tempójára. S máris leplezetlenül áll előtted a másik ember, még akkor is, ha nem vagytok közeli ismeretségben, ha nem ismered. 

           Pár nappal ezelőtt a kisfiam iskolai szavalatra készült. Meg kellett tanulnia Az alföld című verset. Elvonult a maga csöndességébe, és csaknem fél óra múlva előbújt rejtekéből azzal a boldog megelégedettséggel, hogy már tudja is a verset, és felmondja nekem. Gyorsan elhadarva fel is mondta. S már lépett is volna tovább, hogy ennek a terhét letudta. A lecke ki van pipálva. Ám ekkor megálltunk egy pillanatra. Kértem, hogy maradjon még, és beszélgessünk. Beszéljünk erről a versről. Mert a versnek van lelke. Azt nem lehet csak felmondani, azt el kell mondani. Felolvastam neki. Kissé meghatottan. Mert az Alföld az Alföld – az én szülőföldem is, úgy, mint Petőfinek. Eszembe ötlött, hogy már diákkoromban hányszor mondogattam magamban az első kettő és az utolsó versszakát, mert a sajátomnak éreztem. Mintha a lelkemből született volna.

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom,

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

...

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.”

Az Alföld az otthonom, a bölcsőm, a gyermekkorom, az ifjúságom, a szabadságom. Olyan végtelen, mint a tenger. Mintha az égig érne, egészen a JóIstenig. Az Alföld maga a csoda, ami a végtelenségével ölel körül. Szépek a hegyek, a völgyek, de szívemig nem érnek. Csak az Alföld.

        Ahogyan olvastam a verset, kisfiam áhítattal figyelt. Nem is az volt a fontos megjegyzése, hogy ő ilyen szépen nem tudná elmondani, hanem az a közbevetése, hogy „Anya, én a hegyeket szeretem.” A hegyeket, és nem az Alföldet. De mégis ezzel együtt el kell mondani a verset. Azt a verset, ami Petőfinek az Alföld iránti szerelméről szól. Mert szerelem ez, ami a szülőföldhöz köt, ami lángolás, izzás, hol a tűz nem emészt meg, hanem táplál, erőt és biztonságot ad.

             Kértem a kisfiamat, hogy mégis próbálja meg elmondani a verset. Gondolja végig, hogy miről szól a vers. Képzelje el, és mondja úgy, mintha ott lenne, amiről beszél. Ágoston belekezdett. Szépen szavalta. Már nem hadart. Nem sietett. Szüntet tartott, és voltak hangsúlyok is a szavakon. Elmondta, ahogyan kellett. Szabályos volt sokáig, egészen addig, míg el nem jutott a következő versszakokhoz:

„A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.”

Itt már ragyogott a szeme, hangja szeretettel volt tele. A nyárfaerdő, a visító vércse, a tarka gyíkok világa egészen magával ragadta. Magával ragadta, hisz arról beszélt, ami lelkének az egyik legfontosabb zuga, világa. Ez a természet, a fák, a növények és az állatok. Az, amiért, én is tudom, hogy rajong. De most nem kellett ez a háttérismeret, önkéntelenül is elárulta magát a költő szavain át.

Mikor a vers végéhez ért, magamhoz öleltem. Ragyogott a szeme és az enyém is, mert szép volt a szavalat, volt érintése és kisugárzása. Érintése, mert megtalálta benne azt, ami az övé, ami a lelkéből szólt. El is mondtam neki, hogy mennyire megfogott. A megpihenni térő tarka gyíkokról még soha nem hallottam senkit ilyen szeretettel beszélni. Elmosolyodott. Nem szólt semmit. De mosolyának és szavalatának élménye az enyém lett. Ezután már én is más szemmel nézek a tarka gyíkokra – oly szeretettel, mint a kisfiam.

Ki mit szeret? – fogas kérdés. Hisz nem látunk bele a másik lelkébe. De elég egy pillanat, hogy feltáruljon az, ami általában rejtve van. Rejtve, mert nincsen elég idő és alkalom arra, hogy az ember beszéljen róla. Rejtve, mert az ember rejteni akarja a hamis, az őszinteséget nélkülöző világban. Rejtve, mert nem korszerű és nem elég modern szíve szeretetének, rokonszenvének tárgya. Rejtve, mert fél attól, hogy mi történik akkor, ha megmutatja ki is ő valójában.

          Az ember sokszor rejtőzködő életmódot folytat, hogy illeszkedjen a külső elvárásokhoz. Pedig nem vagyunk egyformák. Ugyanazt a verset sem tudjuk egyformán elmondani. Nem is kell. Az ember arra született, hogy megmutassa egyéni színét, tehetségét, lelkesedését, lelkének egyedi és különleges tartalmát. Az ember arra született, hogy megmutassa, mit szeret, és nem azt, amit megvet. Az ember arra született, hogy megtalálja azt, amit magáénak érez a szeretet jegyében és nem a gyűlöletében. Milyen más lenne a világ, a politika, a kommunikáció, ha az emberek a sok hangsúlytalan dolog között a számukra lényegesekről beszélnének, és úgy mondanák a szavakat egymásnak, hogy abban nem az ellenségeskedés, hanem a szeretet lángja lobogna! Ha nem csak letudni akarnák azt, amit éppen tesznek, hanem megélni, és adni a kincsből, mi bennük van.

            Szó, mozdulat, tekintet – ezek jellemeznek minket. Gondold meg „mit” mondasz ki, és „hogyan” üzensz! A „hogyan” sokat elárul Rólad. A hangodnak lehet érintése, a szemed csillogása felfedheti igazi lényeged. Ahogyan beszélsz, megmutatja mit szeretsz! S vedd észre, lásd meg, „hogyan” szólal meg a másik, mert kiderül valójában milyen, mit szeret...

ANYA "A" BETŰVEL...

Játsszunk egy játékot! Anya „a” betűvel... Az anya szóhoz társíts „a” betűvel kezdődő mellékneveket, amelyek leginkább jellemzik őt! Mit jut eszedbe?

Én is papírt ragadok, és gyűjtöm a jelzőket. Először megtorpanok. Mit lehet „a” betűvel írni? Aztán a megtorpanást lendület váltja fel, és édesanyámra gondolva írok és írok.

Csupa pozitívum van a felsorolásban. Nem jutott eszembe negatív jelző. Pedig az anyukám sem tökéletes ember. Olyan, akinek vannak könnyebb és nehezebb pillanatai. Olyan, akinek a legszebb muzsika a csend, szereti a kiszámíthatóságot, és igyekszik mindent előre megtervezni és időben elvégezni. Gondol a jövőre. Fontos a rend és a fegyelem. Olyan régivágású, mely a három unokája esetében főnyeremény – még ha ők nem is mindig értenek egyet azzal, amit mama mond, de hallgatnak rá és tanulnak tőle.

Tanulnak, ahogyan én is. Nem csak a régi időket idéző kedves történeteiből, hanem abból, ahogyan mondja, ahogyan megszólít, ahogyan mellettem van, ahogyan szeret. Szeret, azzal együtt, hogy gyermeki lelkemben sokszor lángolt, hogy én jobban tudom, mint Ő. Jobban tudom naivan, tapasztalanul. Ő mégis elmondta csendesen, döntési szabadságomat meghagyva, én meghallgattam és utána cselekedtem. Volt, hogy a tanácsától eltérve, ami olykor engem igazolt, olykor meg Őt. Azért nem adta és nem adja fel, elmondja, amit gondol, így szabva irányt és mértéket. Szava azonban nem ismer kizárólagosságot, sem önkényességet. Csak tanácsol, mintha egy őszinte barát szólna – az is.

A felsoroláshoz visszatérve, mi jutott legelőször eszembe? Az, hogy ajándékozó. Születésemtől fogva megajándékoz. Megajándékoz szeretettel, törődéssel és bölcsességgel. Azt a jó érzést adja, hogy a legfontosabb vagyok Neki, és mindig számíthatok Rá. Ha öröm ér, az Ő szeme még az enyémnél is jobban csillog. Ha bánat költözik a szívembe, letörli könnyeimet, és Ő csak akkor sír értem, ha én nem látom. Erős, acélerős, kibír minden vihart. Már-már megingathatatlan, kőszikla és erős bástya, máskor meg könnyen szálló szellő, ki cirógatja az arcom.

A jelzők egymásba fonódnak. Mert a következő, mi megformálódik bennem, az, hogy aktuális. Tartja velem a lépést, a ritmust, annak ellenére, hogy fordulatokban gazdag az életem és gyorsan változik minden, s olykor ő is csak kapkodja a fejét, mikor mibe fogok, milyen célt tűzök ki és veszek valamit a fejembe makacsul. Tartja velem a lépést, annak ellenére, hogy én már más nemzedékhez tartozom. Külsőleg nézve az én helyzetem, kihívásaim és problémáim mások, mint az Ő korában ilyenkor voltak. De belülről nézve, a lényeget tekintve, mégiscsak hasonló problémákkal küzdök. Mert ember vagyok, és az ember nem változik, ugyanúgy érez, gondolkodik, cselekszik, mint évtizedekkel ezelőtt. Csak a technikai fejlettség és a korszellem más, talán még a szokások. De ugyanúgy útkeresésben, a jó és a rossz közötti választás folyamatos döntési helyzetében vagyok, mint a „régiek”. Ugyanúgy jól szeretném végezni azt, ami rám van bízva; mint a gyermekeim édesanyja, mint a férjem felesége, és úgy is, mint dolgozó nő, aki nem csak letudni akarja a munkát, hanem szeretne értéket továbbadni, közösséget és személetet formálni. Ez nem könnyű. Önmagamra hagyva lehetetlen. Ezért is nagy kincs számomra az édesanyám bölcsessége, tapasztalata és tanácsoló szava. Már nincsen bennem a gyermeki lángolás, hogy én jobban tudom, mint Ő. Lelki összhang van közöttünk.

Lelki összhang az én alázatos anyukámmal, aki sohasem kérkedik vele, hogy mennyi mindent megtett értem. Nem vár kitüntetést az átvirrasztott éjszakákért, az időért, a figyelemért, mit rám fordított. Nem mondja sohasem, látod én megmondtam, hogy nem így kellett volna. Csak a szeretet erejével csiszolja a tökéletlenségem, és megajándékoz új és új reménnyel, hogy ne adjam fel, nincsen olyan hiba, mit ne javíthatnék ki. Bármi történt velem, mindig ott volt mellettem a háttérben, nem várva semmit sem érte. Mégis kapott és kap viszonzást. Mert a szeretetből szeretet születik, és azt tudom neki visszaadni, amivel megajándékozott és megajándékoz ma is.

Igazi adakozó lélek: egyszerűen csak odaadja magát, idejét, a meghallgatás képességét, az otthon melegségét, az elengedni tudást és a hazavárást, a hazafogadást – még ha az otthonom földrajzilag már máshol is van. De ez nem számít. Aktív a jelenléte. Egyébként aktív a sajátjának mondott életében is, van konyhakertje, lekvárt főz és befőttet tesz el, biokultúra egyesületbe jár, fontos neki a város és a közösség, ahol él, a hagyomány, mi nem merülhet feledésbe. S fontosak vagyunk mi, az unokákkal együtt, hol a szeretetbe olykor aggodalom vegyül. Aggodalmaskodónak is lehetne őt jellemezni, de valójában ez csak a féltő szeretet, nehogy bajunk essen.

Anyák napján egy lélegzetvételre sorra vettem az „a” betűs mellékneveket. Csak az „a” betűseket. Felsóhajtok, mennyi más maradt még ki! Mert ezt a felsorolást csak egy pillanat szülte. Egy pillanat, mi papírra vetette azt, amit gondolok Róla, ahogyan érzek. A pillanat lényének egy-egy részletét emelte ki, melyek nem élnek külön életet, csak együtt, egymásra hangolva léteznek.

Anyák napi felsorolásom végéhez érek. A legszebbet utoljára találom meg. Ez pedig nem más jelző, csak annyi, hogy aranyszívű. Ettől csillog, ragyog az ő lénye, és hoz éltető fényt az életembe. Hisz annyi gyöngédség, szeretet van benne: becéz, érint, simogat és ölel, megbocsátja tévedésemet is, hisz másként nem tehet. Aranyszívű – ízlelgetem ezt a jelzőt. S már eszembe jut, ha az aranynak, akkor az aranyszívnek is van értéke. De mennyi? Mit ér az anya aranyszíve? A világot, mindent. Nem is próbálkozom azzal, hogy számokban kifejezzem, hisz oly lehetetlen feladat elé helyezném magam, mintha az élethez szükséges oxigénnek az értékét akarnám meghatározni. Nem lehet. Mert ahogyan az oxigén, a Nap vagy a víz nélkül élet nincsen, úgy az anya aranyszíve nélkül is elképzelhetetlen lenne az élet.

„A” betűs melléknevek sorakoznak előttem: ajándékozó, acélerős, aktuális, alázatos, adakozó, aktív, aggodalmas és aranyszívű. Izgalmas játék volt szavakat gyűjteni, és a szavak által kifejezni azt, amit a hétköznapokban talán kevéssé szoktam elmondani. Mert az élet zajlik, halad és sokszor rohan, fut. Futhat is, mert van motorja, háttérre, fészke: az anya egyszemélyben.

E mai ünnepnapon állj meg Te is az életed nagy futamában! Játszd el az Anya „a” betűvel játékát! Ízlelgesd a szavak tartalmát! Izgalmas játék lesz belőle, és egy csodálatos vallomás, ami édesanyád felé ajándék lehet az anyák napi virág mellett…