Ki mit szeret?

Ki mit szeret? Könnyűnek tűnik a kérdés, ha csak köznapi dolgokra gondolsz. Mert látod, hogy a másik mit eszik, mit iszik, mit ölt magára. Mert hallod a szavát, a hangját, olvasod az írását. Könnyeden felsóhajtasz, mert a kérdésre hamar találtál válaszokat.

       Ki mit szeret? – e fontos kérdés mégis ott lüktet benned, ami nehézzé akkor válik, ha túltekintesz a tárgyi világon, a felszínnek mondott valóságon és az emberben a kikutathatatlannak tűnő lelket veszed alapul. Az érzéseket, melyeknek legtöbbször csak a csúcsa látszik. A gondolatokat, mikről csak sejtésed lehet, hisz még a szó is kevés, hogy körülírja, elmondja az ember mit érez, gondol, akar és szeret. Akkor hát honnan tudhatod meg, hogy mit rejt a másik ember lelke? Mitől lesz boldog? Mitől csillog az ember szeme? – kérdezed, és hirtelen a „hogyan” jut eszedbe. Rádöbbensz, hogy a „hogyan” visz a másikhoz egészen közel - ahogyan beszél, ahogyan mozdul, ahogyan rezdül az arca. Ahogyan mondja, amit mondani akar vagy kell. Érted, érzed, hogy a „hogyan” a lényeges. 

             A mondanivalónak van külső formája: a szavak, amelyek megformálják a valóságot, a valóságodat. De mindez csak akkor lesz igazán beszédes, ha a „hogyan”-ra is figyelsz. S így tárul fel az igazi világ, tetten érve a szeretet, a közömbösség, a gyűlölet mozdulatát. Csak figyelni kell. Figyelni a szavakon túl és át a rezdülésekre, mit a másik ember ad át. Figyelni szemének csillogására, arcának mimikájára. Figyelni hanglejtésére, hangsúlyára, tempójára. S máris leplezetlenül áll előtted a másik ember, még akkor is, ha nem vagytok közeli ismeretségben, ha nem ismered. 

           Pár nappal ezelőtt a kisfiam iskolai szavalatra készült. Meg kellett tanulnia Az alföld című verset. Elvonult a maga csöndességébe, és csaknem fél óra múlva előbújt rejtekéből azzal a boldog megelégedettséggel, hogy már tudja is a verset, és felmondja nekem. Gyorsan elhadarva fel is mondta. S már lépett is volna tovább, hogy ennek a terhét letudta. A lecke ki van pipálva. Ám ekkor megálltunk egy pillanatra. Kértem, hogy maradjon még, és beszélgessünk. Beszéljünk erről a versről. Mert a versnek van lelke. Azt nem lehet csak felmondani, azt el kell mondani. Felolvastam neki. Kissé meghatottan. Mert az Alföld az Alföld – az én szülőföldem is, úgy, mint Petőfinek. Eszembe ötlött, hogy már diákkoromban hányszor mondogattam magamban az első kettő és az utolsó versszakát, mert a sajátomnak éreztem. Mintha a lelkemből született volna.

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom,

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.

...

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

Itt borúljon rám a szemfödél, itt

Domborodjék a sír is fölöttem.”

Az Alföld az otthonom, a bölcsőm, a gyermekkorom, az ifjúságom, a szabadságom. Olyan végtelen, mint a tenger. Mintha az égig érne, egészen a JóIstenig. Az Alföld maga a csoda, ami a végtelenségével ölel körül. Szépek a hegyek, a völgyek, de szívemig nem érnek. Csak az Alföld.

        Ahogyan olvastam a verset, kisfiam áhítattal figyelt. Nem is az volt a fontos megjegyzése, hogy ő ilyen szépen nem tudná elmondani, hanem az a közbevetése, hogy „Anya, én a hegyeket szeretem.” A hegyeket, és nem az Alföldet. De mégis ezzel együtt el kell mondani a verset. Azt a verset, ami Petőfinek az Alföld iránti szerelméről szól. Mert szerelem ez, ami a szülőföldhöz köt, ami lángolás, izzás, hol a tűz nem emészt meg, hanem táplál, erőt és biztonságot ad.

             Kértem a kisfiamat, hogy mégis próbálja meg elmondani a verset. Gondolja végig, hogy miről szól a vers. Képzelje el, és mondja úgy, mintha ott lenne, amiről beszél. Ágoston belekezdett. Szépen szavalta. Már nem hadart. Nem sietett. Szüntet tartott, és voltak hangsúlyok is a szavakon. Elmondta, ahogyan kellett. Szabályos volt sokáig, egészen addig, míg el nem jutott a következő versszakokhoz:

„A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban;

Odafészkel a visító vércse,

Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj

S kék virága a szamárkenyérnek;

Hűs tövéhez déli nap hevében

Megpihenni tarka gyíkok térnek.”

Itt már ragyogott a szeme, hangja szeretettel volt tele. A nyárfaerdő, a visító vércse, a tarka gyíkok világa egészen magával ragadta. Magával ragadta, hisz arról beszélt, ami lelkének az egyik legfontosabb zuga, világa. Ez a természet, a fák, a növények és az állatok. Az, amiért, én is tudom, hogy rajong. De most nem kellett ez a háttérismeret, önkéntelenül is elárulta magát a költő szavain át.

Mikor a vers végéhez ért, magamhoz öleltem. Ragyogott a szeme és az enyém is, mert szép volt a szavalat, volt érintése és kisugárzása. Érintése, mert megtalálta benne azt, ami az övé, ami a lelkéből szólt. El is mondtam neki, hogy mennyire megfogott. A megpihenni térő tarka gyíkokról még soha nem hallottam senkit ilyen szeretettel beszélni. Elmosolyodott. Nem szólt semmit. De mosolyának és szavalatának élménye az enyém lett. Ezután már én is más szemmel nézek a tarka gyíkokra – oly szeretettel, mint a kisfiam.

Ki mit szeret? – fogas kérdés. Hisz nem látunk bele a másik lelkébe. De elég egy pillanat, hogy feltáruljon az, ami általában rejtve van. Rejtve, mert nincsen elég idő és alkalom arra, hogy az ember beszéljen róla. Rejtve, mert az ember rejteni akarja a hamis, az őszinteséget nélkülöző világban. Rejtve, mert nem korszerű és nem elég modern szíve szeretetének, rokonszenvének tárgya. Rejtve, mert fél attól, hogy mi történik akkor, ha megmutatja ki is ő valójában.

          Az ember sokszor rejtőzködő életmódot folytat, hogy illeszkedjen a külső elvárásokhoz. Pedig nem vagyunk egyformák. Ugyanazt a verset sem tudjuk egyformán elmondani. Nem is kell. Az ember arra született, hogy megmutassa egyéni színét, tehetségét, lelkesedését, lelkének egyedi és különleges tartalmát. Az ember arra született, hogy megmutassa, mit szeret, és nem azt, amit megvet. Az ember arra született, hogy megtalálja azt, amit magáénak érez a szeretet jegyében és nem a gyűlöletében. Milyen más lenne a világ, a politika, a kommunikáció, ha az emberek a sok hangsúlytalan dolog között a számukra lényegesekről beszélnének, és úgy mondanák a szavakat egymásnak, hogy abban nem az ellenségeskedés, hanem a szeretet lángja lobogna! Ha nem csak letudni akarnák azt, amit éppen tesznek, hanem megélni, és adni a kincsből, mi bennük van.

            Szó, mozdulat, tekintet – ezek jellemeznek minket. Gondold meg „mit” mondasz ki, és „hogyan” üzensz! A „hogyan” sokat elárul Rólad. A hangodnak lehet érintése, a szemed csillogása felfedheti igazi lényeged. Ahogyan beszélsz, megmutatja mit szeretsz! S vedd észre, lásd meg, „hogyan” szólal meg a másik, mert kiderül valójában milyen, mit szeret...