Mosolyog a Nap

Mosolyog a Nap. A szél belekap a hajadba. Átjár a szabadság érzése, színe és íze. Legszívesebben szárnyra kelnél, és a hófehér felhők között időznél, felülről szemlélve az utcákat, a tereket, a lágyan hömpölygő Duna csillogó folyamát, a zöldellő parkokat. Lélekben meg is teszed, pedig lent a földön jársz, kelsz, magadba szívva az ősz szívet melengető hangulatát.

   A perc, amit átélsz, maga az örökkévalóság, és szeretnéd, hogy semmi se törje meg a pillanat varázsát. Mintha tavasz lenne, hisz a lelkedben színes virágok nyílnak, az élet bontogatja a szirmait.

     A holnap az álmaid megvalósulásának ígérete, tele vagy derűvel, lendülettel, erővel. A hited a jóságban, a szeretetben, az egyenességben és az őszinteségben határtalan. Dacára a sokféle tapasztalatnak, amely azt súgja, hogy a sarkaiból kiforgatott valóság a természetes. Nem. Ez csak egy parányi részlete a változatos életnek, hol a jó mellett helyet kap a rossz, s az igazságot időlegesen beárnyékolja a hitetés ármánya. Ez mindig így volt és így lesz. Örök törvény, hogy a jó sarkában ott liheg a gonosz. Ezért ezzel nem is kell sokat foglalkoznod. Mire nézz akkor? Önmagadra, az álmaidra, a jóságba és az igazságba vetett hitedre, és egyetlen percre se tagadd meg ezeket! Miért pazarolnád el arra az idődet, hogy önmagad árnyéka légy, mikor a napfénye is lehetnél?

     Ha a saját meggyőződésed vezet, egyszerre elkezd előtted kinyílni minden és jól érzed magad a bőrödben. Nemcsak a Nap mosolyog, hanem a lelked is. A szél pedig a hátára vesz, és felröpít a felhőkig.

Szívem minden szeretetével

    A kislányom kezembe adott egy halvány rózsaszín fedelű könyvet, melynek az első oldalán egy kézzel írott üzenet van. A legjobb pillanatban adta oda nekem. Amikor úgy éreztem, hogy a lüktető világ sűrű labirintusában el vagyok veszve. Amikor a lelkem megfeszült és a szívem nyughatatlanul vert, és nem vágytam másra, csak egy hangra, ami oázássá lehet.

      A könyv első oldalára a személyes üzenet évekkel ezelőtt íródott. Az írója bíztat, hogy a könyv üres lapjait töltsem meg gondolatokkal, érzésekkel, melyek legyenek eszközzé abban, hogy megvalósítsam az álmaimat. Azóta is igyekszem ennek a kérésnek eleget tenni, leírni a mindennapos tapasztalatok lelkemen átszűrődő benyomásait. 

      Ám ami most megfogott, az az első sor: “Szívem minden szeretetével kívánom, hogy….” Csak ez forgott bennem, és hirtelen jóleső simogatást éreztem a lelkemen. Hisz fontos, hogy mit kívánnak, igaz, de még hangsúlyosabb az, hogyan. Az üzenet írója évekkel azután, hogy üzenetét megírta, zsúfolt életem nyugtalanságában azt adta, amire szükségem volt az adott pillanatban. A tiszta szeretetet, ami leegyszerűsíti a hullámvölgyeket és a hullámhegyeket. A létezés boldogságának édes zamatát, ami elfedezi a keserű élmények fanyarságát. A béklyók között felszabadultságot, hisz a lélek szárnyalásra született, s nem lehet gátja semmi sem. A rossz nem kötözhet meg, mert a lélek alaphangja lényeges, és az, hogy szeretnek. 

        Ahogy újra elolvastam az első sort, egyszerre kitisztult bennem minden. Bár a nehézségek tövise a szívembe mart, mégsem a fájdalommal foglalkoztam. Az az ösvény tárult fel előttem, amit az álmaimmal rajzoltam meg. Ehhez pedig nem kellett több, csak a szeretet áramlásának megtapasztalása.

      A mindennapok végeláthatatlan útvesztőjében talán te is sokszor lélekszakadva futsz előre, hogy teljesítsd azt, amit kell. Közben pedig mit sem törődsz magaddal és az érzéseiddel, mert a kell, a muszáj egyszerű parancsa határozza meg, mit és hogyan cselekedj. A lelked pedig beleszürkül a külső keretek monotóniájába, és a mosoly ritka vendégként ül ki az arcodra. Ilyenkor állj meg, és ne menj tovább! Teremts időt magadnak arra, hogy elérjen a szó, a mondat, a hang, ami elmondja neked azt, amire szükséged van: "Szívem minden szeretetével…” veled vagyok, kívánom, hogy az álmaid testet öltsenek, és ne add fel a szebb és jobb világba vetett hitedet!

     “Szívem minden szeretetével” oly szokványosnak látszik ez a megfogalmazás, mintha mindennap minden ember mondaná és megkapná. A való élet sűrű forgatagában azonban ritkaság, mert legtöbben a szeretet kinyilvánításától idegenkednek a leginkább. Holott a szeretet az, ami inspirál, és igazi tartalmat ad minden vágyadnak és álmodnak. Ne légy hát te sem szűkmarkú a szeretettel! Ahogy megkaptad, add is tovább, megsokszorozva lélekemelő kisugárzását, hogy virág fakadjon minden ember lelkében, hogy a szebb és jobb világ, a boldog élet ne csak illúzió legyen!

Egy végrendelet pozitív üzenete

A végrendelkezéshez negatív érzések társulnak. Hiszen aki megfogalmazza, az már előre tekint, hogy mi lesz majd az ő halála után. S bár már nem tud aktívan közreműködni az akkor kialakult helyzetben, de leírt szavai által mégis el tudja mondani, mi az akarata. 

    A végrendelet általában az örökség anyagi részének elosztását rendezi el. Ám most egy olyan végrendeletről van szó, amiben az anyagai javak egyáltalán nem jelennek meg. Ugyanis az örökhagyónak nem volt vagyona, amit szétoszthatott volna. Ám felbecsülhetetlen lelki gazdagsággal rendelkezett, és ezt nem szétosztotta, hanem megsokszorozta.

    A Végrendelkező még a mennybementele előtt arra kérte a tanítványait, hogy folytassák azt, amit ő megkezdett. S mit kezdett meg? Azoknak az elfogadását, akik valóban a lét peremén éltek, s úgy érezték, hogy egyedül vannak, nincs, aki szóba álljon velük, vagy segítsen rajtuk. A  Végrendelkező pedig a kirekesztettek mentsvára lett. Odament a szegényekhez, a kiszolgáltatottakhoz és új értelmet adott az életüknek. Lehet, hogy most arra  is gondolsz, hogy természetfeletti erejével visszaadta a betegeknek az egészségét. Ezt is megtette. Valóban. Ám ennél sokkal többet adott: megmutatta, hogyan lehetséges igazán, feltétel nélkül szeretni. Úgy szeretni a másikat, mint saját magadat. Vagy még annál is jobban.

    Gondold csak el, ha te is igazán szeretsz valakit, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, akkor a maga természetességével hátra helyezed magad. És ennek nem is kell hangot adnod, mert meglátszik rajtad, hogy valóban olyan fontos a másik, mint te saját magadnak, sőt még fontosabb.

    Úgy szeretni a másikat, mint önmagadat korántsem idegen érzés. Otthonos, természetes. Talán az édesanyai és édesapai szeretet mutatja meg a legteljesebben. Elég csak kinyitni a szemed, hogy lásd, hogy te is sokszor megtapasztaltad már. S elég felidézni néhány pillanatot, ami a te szíved mélyéről feltörő, őszinte és tiszta szeretetről tanúskodott. Ám azt is látod, hogy olykor nehéz szeretni, és könnyebb  közömbösnek vagy elzárkózónak lenni. 

    Ez a végrendelet, amiről most mesélek, arról szól, hogy mégse add fel a szeretet erejébe vetett hitet, és őrizd meg, folytasd a Végrendelkező által megkezdett utat. Talán most úgy érzed, hogy ez túl sok. Talán azok is ugyanígy éreztek, akik először szembesültek ezzel a kéréssel.

    Lehetséges volna úgy élni, úgy szeretni, ahogyan a Végrendelkező tette?  Hisz  annyi minden más is számít. Például az, hogy ki mit mond majd rólam, kinek mi lesz a véleménye, ha például szóba állok egy kiközösített emberrel, vagy idealista módon kezet nyújtok egy segítséget kérőnek? A szív szavát elnémítja  az érdek is. Hány és hány ember válik kőszívűvé, mert azt gondolja, hogy előmenetele ezt kívánja. Mintha a külső megítélés, és az élet alá- és fölérendelt viszonyaiban elfoglalt hely lenne a legfontosabb. 

    A Végrendelkező azonban helyrebillent. A legfontosabb a szeretet megélése, az, hogy tudj adni és segíteni. Ettől vagy jó és értékes. Nem attól, hogy milyen pozíciód és mekkora vagyonod van. A rang és a pénz félrevezet, mert a mindenhatóságnak és a hatalmasságnak csak az illúzióját adja meg. Azt, hogy bármit, bárhogyan és bármikor megtehetsz. De ez csak egy tünemény, ami pillanatok alatt darabokra hullhat szét. 

    A szívedből születő szeretet az, ami valóban felemel. Semmi más. S nemcsak téged, hanem a másikat is. Egyformán. 

    Az élet elmúlik hamar. Mintha csak egy pillanatig tartana, olyan gyorsan repül. A Végrendelkező ezzel tisztában volt, és ezért a legfontosabbat hagyta hátra: ne csak őrizzék szavait, hanem kövessék is a példáját. Hallgass te is a szíved belső indíttatására, a Lélek szavára! Ne késlekedj sohasem szeretni, jót cselekedni és a másik embert lélekben örömre hangolni!

Tényleg létezik barátság egy életen át?

Sok barátság szövi át az ember életét. De vajon van maradandó, örökké tartó baráti kapcsolat, ami minden nehézséget kibír? 

  Sok barátod lehet, de igaz barát talán már jóval kevesebb. S vajon lehetséges volna, hogy örök időkig együtt maradtok jóban és rosszban? Hiszen itt nincs eskü, hivatalos papír vagy kőbe vésett ígéret, amivel elkötelezitek magatokat egymás mellett. De egy fontos dolog mégis akad: a szív szava. A szívetek pedig együtt dobban az öröm magaslataiban és a mélység fájdalmában. Hogyan és miként történik ez? Nem tudod megmagyarázni, csak a szeretetet tudod megjelölni.

Te és a barátod összetartoztok. A kötelék szoros, pedig még vérségi kapcsolat sincsen, ami magától való közösséget teremtene. Többről van szó. A lelketek egyszerűen egymásban talált társra. Így vált számodra fontossá a barátod élete, s lettél te is lényeges a másik szemében. Nem csak egy pillanatra, hanem folyamatosan. Mert a szeretet közöttetek nem veszti el fényét, és az évek múlása sem koptatja meg. 

A szeretet nem múlik el soha - mondták már sokszor, és mondod te is. De nem azért, mert szépen hangzik, és lélekemelő ebben hinni. A tapasztalat mondatja veled, hogy létezik örök barátság, s igazi szeretetet. Hiszen a barátod mindig melletted állt, akár napfényes, csendes vizeken hajóztál, akár az örvények között levegő után kapkodtál.

Nem utópisztikus a múlhatatlan szeretet, és teljesen valóságos az örökké tartó barátság létezése. Bár nem vagy próféta, de mégis megérzed, hogy van oly kapcsolat, ami a sírig tart. Nincsen rá racionális magyarázat, sem ésszerű ok. Mert az igazi barátság nem ésszel, hanem szívvel és lélekkel köttetik. Bárhogy is keresnéd benne az érdeket vagy az irigységet, sohasem találnád meg. Ám nem is keresed, mert tudod, hogy nem is kell. Az élet szabad és tiszta levegője ez, ahol minden porcikádat átjárja a boldogság. Többet nem is kívánsz. 

A létezés legnagyobb magaslata az, amikor őszintén, tisztán és önzetlenül szeretve vagy, és ugyanígy szereted te is a másikat. Tűzbe mész, sőt vízen is jársz, ha a barátodnak szüksége van rá. Ha cselekedni kell érte, nem ismersz lehetetlent. Ha pedig csak csendesebb vizeken hajóztok, az otthonosság érzése akkor is maradandó. Jó és tiszta szavakkal tápláljátok egymás lelkét, és önfeledten sokat nevettek, mintha nem is felnőttek, hanem gyerekek lennétek.

Sok barátod lehet, de igazi már jóval kevesebb. Ám nem is kell sok. Elég annyi, hogy az egyik kezeden meg tudod számolni. S érzed, hogy valamennyi igazi. 

Az igaz barátság pedig örök. Érzed. Érzitek. Bár nincs eskü, hivatalos papír vagy kőbe vésett ígéret. De egy fontos dolog mégis akad: a szív szava. Ez pedig éppen elég, többre nincs szükség.

Mosom kezeimet

Az ítélet után a bíró kibújt a felelősség alól, és megmosta kezét. Mozdulatából megszületett az önigazolás szállóigéje. 

Ártatlan volt a 33 éves férfi, mégis elítélték. Pilátus ugyanis szabad kezet adott a népnek. Megtehette, mert a jog lehetőséget biztosított rá, és kényelmes is volt számára. Formálisan többé nem őt terhelte a felelősség Jézus kereszthalála miatt. Az ítéletet a tömeg követelte ki.

    A helytartó azonban belül érezte, hogy ki is kell mondania, amit gondol: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől.” (Máté 27,24b) Szavait pedig egy jelentéktelennek látszó cselekedettel hitelesítette: megmosta a kezét. A nagypénteki történetben ez egy elhanyagolható, apró részletnek tűnik. A Biblia mégis hosszabb említést tesz róla, mert Pilátus mozdulatának nem higiéniai oka, hanem szimbolikus jelentése van. A helytartó így bújt ki az ítélethozatal felelőssége alól. A kézmosással a lelkiismeret-furdalását akarta enyhíteni, mert tudta jól, hogy Jézus ártatlan. 

    Miért nem mentette fel akkor Jézust? Miért okozott saját magának belső nyugtalanságot? Hiszen természetes lenne, hogy az ember a meggyőződésével összhangban hoz döntéseket. Elvileg. Gyakorlatban azonban sokszor van egyéb szempont vagy érdek, amit figyelembe vesz. 

    Pilátus számára az egyéb szempont az volt, hogy a zsidó vallásos vezetők mindenáron Jézus vesztét akarták. Kockázatos vállalkozás lett volna ezzel az akarattal szembe fordulnia. A nép körében az amúgy forrongó hangulat zavargásba fordulhatott volna át. Már Jézus perének idején is jól látszott, hogy a tömeget fellázították. Pilátus ezért inkább taktikusan döntött. 

    A helytartónak azonban mégsem sikerült a politikai érdekből meghozott ítélettel azonosulnia. A kézmosással elhatárolódott saját magától is. Túlságosan nagy volt annak a lelki terhe, hogy az ártatlanul megvádolt Jézus halálos ítéletének meghozatalában részt vett. 

    Az igazság nem jutott érvényre Nagypénteken. Még ha meg is volt a jóra való szándék, kevés volt az ereje a győzelemhez. Végül a helytartó is Jézus ellen tette le voksát. Jézust kivégezték, és a kereszthalálának eseménye bevonult a történelembe. Ám Pilátusról sem feledkezett az utókor. Személyét a felelősséget elhárító ember jelképévé tette. Mosom kezeimet. Ma is sokszor elhangzik önigazolásként. Ha valaki úgy tesz, mintha korábban nem működött volna közre egy helyzet vagy emberi sors rosszra fordításában.

Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást!

A csúfoló egy valós esemény emlékét őrzi, ami néhány nappal húsvét előtt történt. A halál és az élet egyaránt kapcsolódik hozzá.

    Ez az egyik legismertebb csúfoló, amire még a gyerekkorból kinőve is emlékszik az ember. Nem csak a szövegre, hanem arra az érzésre is, ami hozzákapcsolódott. A játékos pajkosságra, ahogyan gyerekként megfogalmazta őszinte érzését az egysoros versikén keresztül, hogy kinevesse és távol tartsa magától a nem kívánt tulajdonságot. Az árulkodás valóban rossz jellemvonás, mert a másik elárulása társul hozzá. 

Miért éppen Júdás az árulkodó a csúfolóban? Miért nem Mihály vagy István? Ritmikailag ez a két név is tökéletes volna. 

A válasz egyszerű. Júdás volt az, aki az utolsó vacsora után beárulta a Mesterét a főpapoknak és a zsidó írástudóknak. Nem mondott sokat, csak annyit, hogy hol találják meg. Fizetséget is kapott érte, harminc ezüstöt. Ennek az értéke nem volt jelentős. Ha a korabeli viszonyokat a maival összevetjük, körülbelül egy havi bért jelent. Igazából nem is ez az érdekes, hanem a tény, hogy megtette. 

A csütörtökről péntekre virradó éjszakán Júdás katonák kíséretében tért vissza Jézushoz és a tanítványokhoz, akik már a Gecsemáné kertben voltak. "Akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok el! És azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! - és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: Barátom ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták.” (Máté 26,48-50) - írja a Biblia.

Mindenki megkapta tehát, amit akart. A főpapok Jézust, Júdás pedig az ezüstpénzt. Jézust ezután kihallgatták, elítélték és keresztre feszítették. De mi lett Júdással? Júdás látva, hogy Jézust elítélték, megbánta tettét. Visszavitte az ezüstöt. De már késő volt. Az események alakulása visszafordíthatatlan lett. A főpapok nem foglalkoztak az áruló lelkiismeretet-furdalásával. “Ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát.” (Máté 27,4-5) Nem élte meg a végkifejletet és a húsvéti örömöt sem. A csúfoló vers ezt úgy fogalmazza meg, hogy nem kap piros tojást. 

A húsvét egyik jelképe a tojás, mert új élet születik belőle. A maga egyszerű szimbolikájában visszaadja, hogy Jézus a halála utáni harmadik napon feltámadt, visszatért az életbe. A fájdalmat és a szomorúságot öröm váltja fel. A hagyomány és a csúfoló szerint is a húsvéti tojás színe piros. Ez egyszerű visszautalás arra, hogy Jézus vérét az ellenségei kiontották a kereszten.

Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást! - az egyik legismertebb csúfoló, ami a húsvéti események rövid összefoglalása. És mégis függetlenné vált az ünneptől, mert a mindennapokra is érvényes üzenetet közvetít. 

Meglepő titokra derült fény!

Meglepő titokra derült fény! - ez az a mondat, amit szinte életed minden napján kimondasz. Mert olyan esemény jön szembe veled, vagy éppen olyan epizódnak vagy részese, amiről álmodban sem gondoltad, hogy végbe mehet. Egyszerűen meghökkensz, a szó pedig belül marad, és percekig néma maradsz. Tágra nyílt szemekkel próbálod befogadni azt, amit hallasz és tapasztalsz. 

     Meglepő titokra derült fény. Hihetetlen a történés. Elbizonytalanodsz, hogy ez valóban valóságos, vagy csak egy furcsa álom, hol nincsenek határok? Azután gondolatban még tovább lépsz, és felteszed a kérdést: Végre kiderült a valóság, vagy még több lett az áltatás? Nehéz eldönteni, mert sok függ a tálaláson. A valóságot sokszor megkoptatja a szavak ereje, és az ezzel ellentétes fantázia kel életre. Aztán előbb vagy utóbb kiderül az igazság. Inkább utóbb, amikor már levetett magáról minden felesleges ruhadarabot, ami rárakódott. 

Meglepő titokra derült fény - oly könnyű kimondani, és még leírni is összegezve egy hihetetlennek tűnő történést. Odaállni valami mellé, és állást foglalni. Ám valaminek becsületesen utána járni, hogy valóban igaz-e, már hosszabb út és küzdelem. Igazi utánajárás. Vajon van-e egyáltalán ilyen? Lehetséges-e?

Meglepő titokra derült fény! - elhangzik újra és újra, és magadban azon tűnődsz, hogy a világ tengernyi titkából valójában mennyit markolsz? Első felindulásodban talán azt mondod, hogy sokat. Ám ha a mélyére nézel az összefüggéseknek, rájössz, hogy csupán leheletnyit. Csak arról van valós ismereted, ami téged érint. Ám nem csak ismereted, hanem felelősséged is van, hogy jól és jóra használd a tényeket. Egyszerűen csak őszintén beszélj, igazat szólj! Ha így teszel, szavadnak súlya és ereje lesz. Eloszlatod a bizonytalanságot és a zűrzavart, amit mások árnyékkal teli megszólalása ad.

Az egyenes és tiszta szó elhozza a világosságot, hol a titkoknak nincsen, nem lehet helye. Máris jobbá válik az a hely, amit világnak nevezel. Egyre kevesebbszer mondják ki, hogy meglepő titokra derült fény, mert egyszerűen nincs titok, ha valaki őszintén és egyenesen él, s nem felejtett el igazán szeretni.

Nem is lehetnél ennél boldogabb!

Nem is lehetnél ennél boldogabb! A mosoly ott ragyog visszavonhatatlanul az arcodon. Pedig a világ nem változott meg. Csak annyi történt, hogy végre megtaláltad benne a helyed. A Nap sugarai még a ködös időben is fénylenek, és nem érzed az utcán szaladva a hideget. Mert belülről átjár a Lélek melegsége. 

    Otthon vagy, mert ahol vagy, ott szeretettel fogadnak. Nyitottan, reád kíváncsian. Van lehetőséged, hogy megmutasd azt, aki vagy. 

       Egy új világ tárul fel előtted, és lelkesen haladsz előre, hogy megismerd minden színét, ízét és hangulatát. Látni és érezni akarod a lüktetését, a ritmusát, eggyé válni vele teljes valóddal. Ráhangolódsz, teljesen átadod magad neki. Szárnyal a lelked, és a boldogság érzése árad szét benned.

      Az új világban nem vagy egyedül. Akik melletted vannak, többre vezetnek és segítenek, hogy amit csak lehet felfedezd és a magadévá tedd! A boldogságod teljessége pedig a hála érzésének testet öltése, hogy ebben a csodában részed lehet. Az a tapasztalat, hogy igenis lehet a valóságnak meseszerű oldala. 

       A feladat, a jó ügy csapattá formál, és nem számít, hogy te vagy én mit tettél, hanem csak annak van hangsúlya, hogy együtt, közösen mit vittünk véghez, és hogyan mutattuk meg a világ változatos színeit a többi embernek. A magasságot és a mélységet. Egymást felváltva. Vagy éppen egyszerre. Pontosan úgy, ahogy általában az ember éli meg. Talán csak nem tudatosul benne. Mert az embert sokszor a jó annyira felemeli, hogy a feledi a rosszat. Másszor pedig a búskomorság létezik csak, mintha a boldogság csak utópia volna.

       Az igazi öröm azonban az, hogy a mélység és a magasság között egyensúlyozva, te mégis felemeled a fejed, és csak felfelé tekintesz. Keresed és megtalálod a jót, még ha olykor kevés is lenne rá az okod. Felfelé tekintesz a Lélek erejéből merítve.

        A mélység mindig ott van. Mint árnyék követ. Az emberi élet ilyen, és nem változik meg. De te tehetsz ellene. Csak emeld fel a fejed, és hagyd, hogy a Fentről érkező ragyogás átjárja a bensődet! Nem várat sokáig a pillanat, hogy felkiálts: Nem is lehetnék ennél boldogabb!

A túlcsorduló idő

Vannak pillanatok, amikor a szív beszél. Egyszerűen megnyilatkozik. A lélek csak áramlik, sodró erővel előre. Ám minden hullámát békesség járja át. Úgy érzed, hogy otthonra találtál.   

   Az idő, amit megélsz, túlcsordul. Mert olyan élményben van részed, hogy az időt kétszeresen éled meg. Intenzíven. Mintha az együtt töltött idő sokkal, sokkal több volna. Pedig az idő kerekét nem forgattad fel, de most  minden pillanatnak van tartalma, hangja, sugárzása. Ez élettel tölt meg. Élettel akkor, amikor a világ, amiben élünk, már-már saját árnyává sorvad a valódi találkozások hiánya miatt. Hisz kevés az alkalom, amikor a másik ember egész lénye előtted van. Csak a távoli hang, csak a távoli kép adatik a biztonság érdekében. Ám a lélek közben szomjazik, és keresi olykor bizonytalanul, olykor elkeseredve, legtöbbször szárnyaszegetten az igazi találkozások valós csodáját, amiből feltöltekezhet. A hosszú várakozás után eljön az újjászületés csodája, a találkozás öröme. Ahol együtt vagytok. Testben és lélekben. Nem csak a távoli hang szólal meg, nem csak a másik képmását látod, hanem a valódi embert. A szavakat megerősíti a lélek hangja, a szempillantások csodálatos sugara. A mondavaló megállíthatatlan folyama. Tettetés nélkül. Őszintén megszólalva.   

       Ez lehet, hogy máskor fel sem tűnne neked. De most igen. Mert túl hosszúra nyúlt a várakozás ideje, és az elérkező közös idő, túlcsorduló folyammá lesz. Azt érzed most, hogy önmagadra találtál. Van célod, és lendületed. Szárnyalsz. 

      Cél. Lendület. Szárnyalás. Eddig is meg volt benned. Azt hitted, hogy ezeket sohasem veszíted el, fényük sem kophat meg, mert a cél, a lendület és a szárnyalás te magad vagy. A hétköznapok lefokozott volta azonban ezeket a mélységbe száműzte, és te csak tétován kerested a helyed. Ám elég volt a személyes találkozás csodája, hogy ismét az légy, aki mindig is volt, aki vagy. Csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ami lent van, felszínre kerüljön és átjárjon benned mindent.

       Érted már, hogy a csodához nem kell sok minden. Elég csak egy, kettő, három, négy, vagy talán öt ember, hogy együtt legyen. Kik engedik, hogy szabadon áramoljon a szó, a gondolat, az érzés, a lélek. Az idő a maga természetességével túlcsordul. S nem az emléke örök, hanem az elevensége.

Mintha csak tegnap beszélgettünk volna…

Mintha csak tegnap beszélgettünk volna. Mintha tegnap lett volna az a nap. Ültünk az asztalnál, és repültek a percek. Amire emlékszem, az a derű a szemedben, ami átható nyugalmat árasztott, akár a hullámhegy tetején, akár a hullámvölgy mélységén osztoztunk.

    A világ kietlenségét az otthonosság melegségével töltötted meg, és a nehézség mindig könnyebb lett. Célokat tűztünk ki, fogalmaztunk meg, és azonos dinamizmussal haladtunk a megvalósulásukért előre. Megmutattad, hogy nem az évek számától függ a lendület, az belül van, és ha igazi, sohasem kopik meg. Mindig volt tovább. Mindig. Csak most nincs már. Mert hirtelen mögötted lett az élet, és többé egyetlenegy beszélgetésünk sem lesz.

    Ám kitörölhetetlen a lelked fénye, a bölcsességed, a tanácsaid sora. Szavaid, melyek sokszor prófétaiak voltak. Nem azért, mert a jövőbe láttál, hanem azért, mert jól ismerted a világot, és benne az embert, annak a napfényes és az árnyékos oldalát. A tapasztalataidból tanultál, és minket is tanítottál.

    Nem egyeztél ki sohasem a lehetetlennel, küzdöttél a jóért lángoló lélekkel. Téged csak tisztelni lehetett. E tekintélyt a magad egyszerű természetességével és nemes szíved erejével vívtad ki. Olyan jó volt a közeledben lenni. Olyan nagyszerű ajándék volt együtt dolgozni.

Bagi Sándor gondnok úr emlékére

    Ma korszerűtlen a közösségben való gondolkodás. Régmódinak hat. Pedig az egyik legnagyobb öröm forrása. Hisz a másik ember szemének csillogása, a közös előrehaladás megtapasztalása mindent betöltő boldogság. Jól ismerted ezt, talán ez motivált leginkább. Amikor a közös munkánk egy-egy állomásra értünk, nemcsak másoké, hanem a te szemed is ragyogott. S te tudtad, tudtuk, hogy mennyi munka volt mögötte, de megérte, és bármilyen nehéz is volt sokszor a feladat, ha visszapörgethettük volna az időt, ugyanúgy újra kezdtük volna. Mert a tétlen,  közömbös élet nem ér semmit sem. Tenni, építeni és haladni kell. Az ember munkára született.

    Felelősséget éreztél azért a közösségért, amelyhez tartoztál, amelynek elöljárója voltál. Elöljárója szívből, hitből és elkötelezettségből. Ha szavakkal festenék egy képet rólad, akkor a hűség, a rendíthetetlenség, az egyenesség, a bátorság és az önzetlen szeretet kerülnének fel a vászonra. Mintha csak tegnap beszélgettünk volna. 

    Mintha a tegnap ma lett volna. Ez a benyomás azért oly erős, mert maradandó nyomot hagytál, kitörölhetetlen a lelked fénye. Elég csak felidézni azt, aki voltál, máris olyan érzés kerít hatalmába, hogy ma is itt vagy. Csak a mi szívünk fázik didereg, csak a mi arcukon folynak a könnycseppek, mert nem találkozhatunk többé veled. Az emlékek azonban elevenek.