A hit és a szikla

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsidókhoz írt levél 11,1) El tudom, el tudtam, el tudod mondani. És Hinni. Könnyűnek tűnik, ha minden szép, és könnyedén haladsz előre, mert csak apró kavicsokkal kell szembenézned, és álmod könnyűszerrel valósággá lesz. Hisz szikla nincsen, nincsen. Tágas Előtted a tér és szabad Vagy a cselekvésre, a Jóra.

     Ám egyszer csak mégis megérkezik a Szikla is. Kinek-kinek másképp, sohasem egyformán. Megmutatja súlyát egy vészjósló betegségben, mikor az elmúlással nézel szembe, vagy a Gonosz Áradat tűzében. S felfordul a világ körületted és Benned. Tornádó dobja a Sziklát, és az éles köveket. A sebek beborítanak. Nincsen már ép hely Rajtad. Közben feszül a lelked s minden izmod, s csak annyi időd marad, hogy a forgatagot felfogd. Kiáltanál, de nem teszed, mert leírhatatlan, kimondhatatlan a fájdalom, amit érzel… A kín átjárja minden tagod, és homályosan látod a következő napot. Ám a pusztító forgatagban, mely sebez, sebez folyamatosan, mégis csak állsz szilárdan, és lassanként Csend terem a Szívedben. Csend, hogy rendet tehess a lelkedben. A Csend ölel, és megérint a Fény úgy, ahogyan ezelőtt sohasem. Békességed van. Békességed a JóIstentől. Bár a tornádó kavarog körülötted, és Te némán szemléled, hogy mikor mit kap fel, és dobja Feléd úgy, hogy végre végzetes legyen. Mégis a Szikla alatt, és az éles kövek okozta sebek vérfolyamában a Lelked mégis élni, élni akar. Élni. Az Égi Fénnyel előre menni. Hegyeket mozdítani.

     Hegyeket mozdítani. Lehetetlen volna? A ráció már sorolná is a tehetetlenségi tényezőket, melyekkel számolni kell, és latolgatná, mekkora az esélyed a Reád nehezülő Sziklával szemben. De Te mégsem erre figyelsz, mert a Csend, ami ott van a lelkedben, összeköt az Égi Fénnyel s a sötét forgatagban is emlékeztet arra, hogy nem a Szikla a baj, hanem az, ha a Hited megfogyatkozik, és nincsen Erőd már küzdeni. Eszedbe jut, amit Jézus mondott egyszer: „Igazán mondom nektek: ha csak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: »Menj innen oda!«, bizony az oda is menne. Semmi sem lenne lehetetlen számotokra.” (Máté 17,20) Ha a JóIsten ereje ott van Benned, semmi, de semmi sem lehetetlen. A Jó és a Rossz harcából a Jó győztesen kerül ki. De a küzdelmet meg kell vívni…

        A hit ereje elemi erővel megdobban Benned úgy, ahogyan azelőtt sohasem. Hisz nem volt Szikla, sem tornádó, csak kavics és szélvihar, mi olykor tépázott meg.

     „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsidókhoz írt levél 11,1) El tudom, el tudtam, el tudod mondani. S már teljes valómmal érezni, mit is jelent a Hit. Mert van szenvedés és fájdalom elég, Szikla és tornádó, de Csend is kísér és az Égi Fény. Hegyeket mozdítani nem lehetetlenség…

Néma a sikoly

Néma a sikoly. Van, hogy a szív már megszólalni sem tud, csak hangtalan zokog. A világ szürke, és nincsen színe semminek. Az utcán járó-kelő emberek arca is egyformának tűnik. Bár útnak indulsz reggelente, csillagsugárral a szívedben, de monoton zakatol Veled az élet. Az állomások egymást érik, és semmi, de semmi nem változik. Mintha egy helyben állnál. A Napot szürke köd fonja körbe, és egyre, egyre homályosabb minden. Mintha a tavasz sohasem érkezne el, a téli jeges űr csontos kézzel szorítja a szíved, hogy ne is várj már kinyíló Virágot. A tél örök, és sohasem múlik el. Örök.  A táj nem hófehér, hanem szürke, már-már feketébe hajló. Hisz füst gomolyog. Füst, ami álcáz, hogy elfedje az igazi Valóságot.

       Bezárkózik a szíved. Néma a sikoly, ami elhagyja ajkad. Kietlen a reggel és az este. Bár közben a nap lázas munkával telik el, miben meg-megdobban a szíved, hisz visszahoz abból valamit, ami egykor voltál. Egykor, mikor füst csak elvétve volt, és a Nap szikrázó fénnyel bevilágított minden egyes napot. Akkor hatalmasra nőtt a tér előtted, és azt sem tudtad hirtelen, mit végezz el, mit valósíts meg, hisz annyi terv, gondolat volt a szívedben. Most egyetlen gondolat tölt csak be, hogy a Nap fénye visszatérjen, és átmelegítse dermedt Szíved, melyben most csak az Ég Lelke tartja a lelket. Az Ég Lelke, a JóIstené, kire minden reggel és este könnyes szemmel feltekintesz, és kéred Tőle az erőt, hogy folytathasd az utat, mely a lábad alatt fut. Az utat, melyen éles kövek sebzik csupasz talpad, és a fák ágai folyamatosan Beléd kapaszkodnak, hogy visszarántsanak, és elveszítsd az egyensúlyodat, és végül a földön fekve maradj, hol már nemcsak a sikoly néma, hanem a szív sem dobban.

       Néma a sikoly. Néma már. Nincsen szó, amit mondhatnál. Hisz kimondtad, elmondtad már. A fülek süketek és megkövéredtek. A szív és a lélek érzéketlen.
        Néma a sikoly. Hallható hangja nincsen. Gomolyog a sötét füst, a lélektelen világ fekete-fehéren nyilatkozik meg. De a szürkeség felett az Ég kristálytisztán ragyog. Tudod, érzed, hiszed, hogy a kristálytisztaság a sötét földet is betölti egyszer. S végre láthatóvá válik minden… A színek visszatérnek, az álmok testet öltenek, és nem, nem hagynak el soha többet. Nem is hagytak el igazából sohasem, csak volt és van pillanat, mikor a füstöt érezted és érzed nagyobbnak. Holott az Ég mindig tündöklően kristálytiszta, mi feloldja a néma sikolyt, és Lélekből fakadó szavak formálódnak ajkadon, miközben ömlenek a könnyek, a könnyek az arcodon…

Előbb

Jobb előbb, mint utóbb. Előbb tenni, cselekedni, menni, hogy megelőzd Magad, és nem másokat. A korodat. Ezt látom a négyéves kislányomon, aki már pontosan számol és az abc-vel is ismeretséget kötött. A két nagy testvérével tartja a lépést, és nem akar, nem akar lemaradni. Holott mindennek rendelt ideje van, még nem késett le semmiről. Anyaként ezt könnyű megfogalmazni, és segíteni a törekvését mégis, mert ha örömmel és kíváncsian halad előre, akkor támogatni és nem gátolni kell.

    Jobb előbb, mint utóbb. Előbb tenni, cselekedni, hogy megelőzd Magad, és nem másokat. A korodat. Szorít az az érzés, hogy Önmagaddal tartsd a lépést, ha látod, hogy tennivaló és megjobbítani való van elég, hisz romokkal teli az élet, és újat kell belőle építened. A lélek és a lendület feszít, hogy cselekedj! Jobb előbb, mint utóbb. Mert ha előbb cselekszel, akkor a Lélek vágya hamarabb ölt testet és tovább tarthat az öröm, hisz nincsen rom, csak épület – mi az otthonosság érzését adja meg.

     Jobb előbb, mint utóbb. Előbb tenni, cselekedni, hogy megelőzd Magad, és nem másokat. A korodat. Minden erőd a munkára összpontosul, csak a cél lebeg a szemed előtt. Feszül a lélek, közben mégis csak szárnyalsz, hisz alkothatsz. Olyat, ami még nem volt, csak ahhoz hasonló. Mert szíved érzése ott van az alkotás tégláiban, a papírra vetett szavakban, a megfogalmazott mondatokban, a jelenlétben, mellyel a szeretet jóérzését hozod el a melletted lévőknek.

     Jobb előbb, mint utóbb. Előbb tenni, cselekedni, hogy megelőzd Magad, és nem másokat. A korodat. Ám ha a korodat előzöd meg, akkor csalódás ér. Csalódás, mert hiába ég a szíved és lángol a lelked, a melletted lévőket hidegen hagyja. Hidegen, mert készületlenül érte őket az alkotás lángja, és mindaz, amit épített vagy leírt kezed. Szívük jéghideg még. Jéghideg. Hiába akarja felolvasztani dermedtségüket a Lélek lángja, ők mereven elzárkóznak. Jelszavuk az, hogy jobb utóbb, mint előbb, hisz a tehetetlenség és nem a lángolás hatja át őket. S ha nincsen lángolás, akkor a következő lépés a hátráltatás, hogy ne is legyen alkotás. Furcsa módon a tettek mezejére lépnek, hogy eltiporják azt, aki alkotni merészel. A Lélek lángja nem kívánatos. Maradjon minden a régiben, hisz oly megszokott már a romos és savanyú élet, és a látszatok világa, hol elég csak jónak mutatkozni és nem jónak lenni.

     De Téged, akit áthatott a Lélek lángja, a hátráltatás és az üldöztetés ellenében sem kötsz kompromisszumot. Átjár újra és újra, jobb előbb, mint utóbb. Előbb tenni, cselekedni, hogy megelőzd Magad, és nem másokat. A korodat. Alkotni, életre hívni az újat, hogy virágzó kert legyen az Élet. Már-már Éden, és nem Pokol.

       Ha előbb cselekszel, a szenvedést nem kerülheted meg. De a szenvedés tüzében a Lélek ereje megsokasítja erődet, és elszántan küzdesz, mert az Álmok arra valók, hogy beteljesedjenek.

Gyertyafény

Sötét van. Egészen sötét. A szobában csak a gyertyaláng pislákol. A fény megvilágítja kislányom arcát. Tündöklik tekintete, csodálatos barna szeme, mely maga a világegyetem. Beszélgetünk. A sötétben a gyertya fénye mellett. Csend van. A testvérei már alszanak. De mi várjuk a reggelt… szüntelen… hisz a sötétség ereje oly nagy. S nekünk nincs más, csak a pislákoló gyertyafény, mely megtört szívünk reményét táplálja.

      A gyertya fénye lágy melegséget ad, simogat. Az ember talán el is felejtette már, hogy milyen a varázsa. Annyira megszoktuk a lámpát a modern világban. Pedig a gyertya az gyertya… A kislányom azon tűnődik, hogy mit akar mondani a gyertya lángja, hisz olykor megnyúlik, olykor meghajlik, olykor táncot jár, és végül megáll. Minden rezdülésében azt a benyomást kelti, mintha beszélni akarna, elmondva azt, amire a szó is kevés, mert az ember csak a szívében érzi…

       Ahogy telnek a percek, a láng egyre mélyebbről tör fel. A gyertyák, mint szoktak, csonkig égnek. De közben a kerek gyertya egész testében lámpássá változik, és még több fényt ad. Beszélgetünk. Beszélgetünk arról, hogy az élet is ilyen. Ha a sötétségben, a nehézségben, a szenvedésben világítani kell, akkor a lélek is lángolni kezd. Nem csak egy részletében, hanem teljes egészében. S mégis e lángolásból a békesség árad, és erő. Különös ez, mert a szenvedésben az ember nyugtalan, s van, hogy úgy érzi, elhagyja az erő és az erőtlenség emészti fel, hisz a sötétségben egy szál gyertya van. Vajon elég lesz az ereje? Vagy csonkig ég, mielőtt eljön a reggel?

     A gyertya, mi bevilágítja a szobát, rózsás. Testének fénye még különlegesebb. A rózsa miatt. Két vörös rózsaszál nyugszik a viasz alatt. Kettő és nem egy. Tövis nincsen rajta, csak levelek, és a szár, melyen egybefonódik a két virág. Két virág, mely egykor együtt illatozott… Most a viasz alá rejtve élnek tovább, összetartozva örökre… S noha most nincsen csodálatos illat, de gyertyaként világítanak… Mily különös út rendeltetett számukra. Ki gondolta volna, hogy a két virágból gyertya lesz, és fényükkel a sötétséget oszlatják szét?

     

Gyertyafény. Én és a Kislányom. Benyomások. Rózsa. Emberi sorsok, utak. Egybefonódnak, és erősítenek abban, ha eljön a sötétség ideje, csak Világítani lehet. Lángolni, hogy a Fény ne fogyjon el, míg eljön a reggel. Lángolni Szívből és a Lélek erejéből…

Üzenet

Színpadi forgatag magával ragadó varázslat. Jó és gonosz emberek, sorsok, küzdelmek. Ármány, cselvetés hatalommal és pénzsóvársággal fűszerezve. Szerelem, szeretet, gyűlölet és irigység keveredik, és a történet, mi kirajzolódik a való élet mása. Hol Égbe szálló öröm dallama énekel egyszer, másszor a Poklot járó szenvedés kiáltása fakad fel. Miközben nézed, tudod és érzed, hogy ez nem a regények világa. Valóság, mit Te is leírhatnál és írsz is könnybe mártott tollal, hogy életed történetét elmeséld másoknak. Különbség csak a szereplők személyében mutatkozik meg, de az Üzenet nem változik meg.

     Az Üzenet egyszerű, és ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt. A Gonosz felkel reggel, és azért cselekszik, hogy ne legyen többé reggel. Ne legyen többé hajnala a reménységnek, a Jóba vetett hitnek. Az élet úgy múljon el, mintha nem is lett volna, ne maradjon nyoma. Hogy az Ég az embertől egyre távolabb legyen, és azt gondold Te meg Én lassanként, nincsen más csak sötét felleg. Jobb, ha nem is nézel fel. Elég a fekete föld látványa, hisz abból Vagy. A Lélek gazdagságát és erejét pedig tagadd meg, megüresítve a hűséget, a szeretetet és a hitet. Nem az számít, ami a szívben van, hanem amit megmarkolhatsz. És érnek a próbák, a véget nem érő szenvedések, hogy lelkedet szakítsák darabokra, és por legyél újra… porszem, mit kéjjel széttaposnak…

    Ám mégiscsak ember Vagy, porból és az Ég Lelkéből formálva. S mikor támad a Gonosz, a lelkedben megdobban a Lélek, és nem kopik, hanem ragyog a Fénye. Érzed, hogy nem a Lélek, hanem a föld az idegen. Az Ég közel jön és karjaiba emel, hűségesen ölel, táplálja a szeretet lángját és bátorsággal tölt el, hogy higgy a Jóban rendületlen. Ha lassan érkezik is el a reggel, útját állni mégsem lehet. A sötétség időleges. S míg tart az éjszaka, a csendre figyelsz, hogy a Lélek a lelkedhez érjen, ha körülötted  nem is láthatsz csillagsugarat, belül a szívedben ott ragyog az Égi Jel, mely átjár és visz előre. Igenis az számít, ami a szívben van, és nem az, amit megmarkolhatsz. A Lélek él, és hitet nem, nem cserél…. Nem adja oda a világosságot a sötétségért, mégha szenvednie is kell ezért. Az ember így lesz hőssé a maga regényében. Úgy, mint sokan mások előtte. Kikről színdarabok sem szólnak, de életük üzenete mégis reánk maradt, és csillagporként hullnak az utókorra.

       Felidéződik Benned ezernyi ember alakja, kikkel eddig találkoztál. Embereké, kikkel hosszabb vagy rövidebb ideig összekapcsolódott sorsod. Kik adtak vagy elvettek. Vannak, akiknek az emlékét is kitörölnéd, hisz kezük nyomán csak szenvedés és gyötrelem támadt, megmutatva, hogy mire képes a Gonosz, ha teret kap. Ám vannak, akiknek lélekérintését örökre őrzöd, mi balzsam a sebre, erő az erőtlenségben, s csillogó mosoly a Nap fényében. Küzdeni Mégis érdemes. Nem siratni, hanem megoldani szükséges a gondokat józan, bölcs és nemes szívvel, bátran és a Jó iránt visszavonhatatlanul elkötelezve.

       

Színpadi forgatag magával ragadó varázslat. Hol az igazi varázslatot az Üzenet adja, és Szívedre helyezi: a Jó végül legyőzi a Rosszat… Mert nemcsak por, hanem a Lélekből való lélek vagy.

Szenvedés

Szenvedés. Hallod a szót, és el tudod mondani róla, hogy huzamosan viselt testi vagy lelki fájdalom. Látod, tudod, hogy a szenvedés a létezés velejárója. Ám átérezni csak akkor vagy képes, amikor nem a másiknak, hanem Neked van benne részed. Mikor nem a másik, hanem Te fekszel a kórházi ágyon. Mikor nem csak a hírek szembesítenek vele, hogy az emberi méltóság csorbát szenved. Mikor a koldus és a nyomorult Te vagy. Mikor a Te szemed fátyolozza el a sok gond, és nem csillog sem a Napnak, sem a Holdnak fénye. Mikor a magány pusztító ereje Téged akar letaszítani a mélybe, és a tehetetlenségi erővel folytatott küzdelem testesül meg.

      Szenvedés. Nyomorúság. Kiszolgáltatottság. Bizonytalanság. Hisz megrendül a föld a lábad alatt, és Neked állva kell maradnod, még ha emberileg nézve képtelenség is ez a törekvés. Állva hittel és reménységgel, mely nem szégyenít meg az Égre, csakis az Égre nézve.

   Szenvedés. Nehéz és mégis tökéletes idő, hogy Önmagaddal és a JóIstennel szembesülj. Önmagaddal, mert a szenvedésben lesz a látás mégis tiszta. Látod a valóban fontosat. Az Élet értékét, melyhez nem fogható semmi sem. Eltörpül mellette minden más, a hatalom és az anyagi javak másodlagosak. Nincsen önhittség, sem büszkeség. Csak emberség és összekulcsolt kéz. S lelked, mi a Lélekhez ér. A Lélekhez, mely a JóIstené. Ki melletted áll és erősít a Gonosszal folytatott harcban. Mert minden szenvedés a jó és a rossz egymásnak való feszülésének a színtere. Te, aki naivan csak a Jóban hittél, érzed, hogy a Gonosz is létezik, és perzseli tested, lelked, hogy elszakadj Attól, aki megteremtett. De az Égi kezet elengedni lehetetlenség. Hisz Szíveddel ragaszkodsz Hozzá, és nem hagyod Őt el, bármi is ér, még inkább szorítod a Kezét.

        A szenvedés mérhetetlen fájdalom, de az Égi Kéz ad Hozzá erőt is, hogy elhordozd. S kimondatja Veled, amiről sohasem gondoltad, hogy így fogalmazod meg: A szenvedés maga a Kegyelem. És egyre hangosabban visszhangzik Benned, amit Pál apostol így mondott el: „De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve.” (2Timóteus 3,12-13) Kegyelem az, ha nem csak hihetsz a JóIstenben, hanem szenvedhetsz is Érte. Úgy állsz meg, ahogyan Előtted Jézus tette. Szelíden és szeretettel az Igazságra nézve, el nem múló reménységgel és hittel.

        Létezésed más hőfokon ég. A szenvedés tisztító tűz, és a Jóistentől való teremtettség állapotának az egyszerű tisztasága a Tiéd. Minden gyötrelem és kínzó perc között hálát adsz azért, hogy nem vagy önhitt, és nem homályosult el a látásod.

     Szenvedés nélkül az ember előbb vagy utóbb menthetetlenül önhitté lesz, és azt hiszi, hogy mindent megtehet. A kegyetlenség, az irgalmatlanság itatja át szívét, hisz szenvedés nélkül, hol nincsen harc Jó és Rossz között, a Jó kényszerűen alulmarad. Még írmagja sem marad az emberségnek, és a szavak megüresedett szólamként hullnak a porba.

       A szenvedésben azonban a Szó erőssé és hitelessé válik. Mert nem csupán a múló idő vagy régi történet tanít, hanem Saját életed vihara, hol a JóIsten szorosan fogja a kezed, nem hagy veszni, sem elengedni. A sötétséget feszítő hetek és hónapok között mégis csillog a Nap és a Hold.

Fordult az esztendő

Fordult az esztendő, és vele Te is. Te, aki ugyanaz vagy december 31-én és január 1-jén is. Mégis a lelkedben lévő elképzelések, gondolatok, álmok megrezdülnek a jövőbe vetett reménység pozitív előjelével. Ami eddig nem volt, meglesz. Szolgálatba állsz. Haladsz előre hittel a szívedben, lépésről lépésre.

        Természetesen csak remélni tudod, hogy amiért élsz, az nem hiábavaló, és a sötétlő árnyak között végre felragyog a Nap. Ami rajtad múlik, megteszed. De hogyan? Amikor elindulsz, cselekszel, beszélsz és tenni vágysz, olyanná leszel, mint amikor a papíron húzod a ceruzát, hogy leírj egy egyenes vonalat. Egyenes vonal. Nem mindig sikerül. Görbe lesz legtöbbször. A kezdeti lendület alábbhagy. Ami szépen és ígéretesen indult, a végére ferde lesz. Nem oda érkezik meg a ceruza, ahova eredetileg akartad. Jó lesz így is! – fakad fel belőled, hárítva a felelősséget. Hisz ember vagy, hibázhatsz. Ám ott lehet Benned a Mégis ereje, hogy újrakezd. Újra, mert a vonal igenis lehet egyenes. Húzod újra és újra a vonalat. Addig, míg egyenes nem lesz. Miközben próbálkozol, rájössz, hogy kell hozzá lendület és vasakarat. Lendület, ami nem fogy el. Vasakarat, ami nem törik meg. Ám a titka mégiscsak az, hogy miközben húzod a vonalat, a célt nézed, és nem a ceruzát. S lám sikerrel jársz.

         Egyszerű játék a papíron egyenes vonalat húzni, és a vágyott célra fókuszálni. Ám az Életedben már sokkal nehezebb, mert oly sok minden elszívja a lendületedet. A monoton egyhangúság mindennapjai, mikor úgy érzed, hogy hiába telik az idő, nem jutottál előrébb. A jövő törpévé, a jelen óriássá válik, a lendületed lassanként szertefoszlik. S belesimulsz egy olyan Életbe, ami nem Tied – miben túlcsordul a hamisság és az ártó szándék is. Vasakarat helyett a kényszerű beletörődés alkonya környékez meg, ahol csak egy szomorú rab vagy széttört álmokkal.

       Az esztendő fordult. S az óta is mindennap. Eszmélődsz, hogy minden egyes nap egy új kezdet ígéretét hozza el. A lendületed új erőt nyert. Többé már nem mállik szét, mert áthat az Égi Fény, mi szembesít azzal, hogy alkotásra, építésre születtél. Minden reggel a célod lebeg előtted, melyet nem homályosít el semmi sem. Vasakarattal folytatod az utad, mert egyenes vonalat húzva el kell érned az álmodat.