Látogatás

Az ünnep együttlét. Látogatás látogatást ér. Te mész, vagy Hozzád jönnek Barátok, Rokonok. A Szeretet a közös nevező. Miközben írok, a négyéves kislányom az ölembe bújik, s együtt írunk. Ő meg én. Hol is tartottam? Keresem a szavakat és a betűket, kivédve a kislányom apró kezeit, aki ide-oda nyomkodja a billentyűzetet. Mert Ő is írni akar, mint Anya. Nevetünk. Egy kis szünet után ismét írok, most már háborítatlanul, érezve különösen is a Szeretetet kislányom önfeledt bohóckodása és a látogatások után, melyben részünk volt és van.

Látogatás. Varázsa van. Mert egymásra figyeltek. Arra, ami a Szívben van. A hang és a szó egymáshoz ér. Nincsen kényszer, hogy azért látogatod meg a másikat, mert ez a hagyomány, ez a szokás. Nem, itt a Szív diktál. Oda mész, ahova a Szíved húz, vonz. S mikor megérkezel, nincsen álarc sem, és semmilyen feszélyezettség. Nincsen az az érzés, hogy azt mondd, amit a Másik hallani akar. Csak egyszerűen és őszintén beszélsz, játszol, hegedülsz, zongorázol úgy, ahogyan a Lélek adja, hogy szólj. Ennél nincsen csodálatosabb. Ez az igazi élmény.

Látogatás. Ízlelgetem ezt a szót. S eszembe jut, hogy Jézust is meglátogatták a pásztorok, a bölcsek és együtt örültek. Az Égből való Szeretethez látogatás társul. Hol a Szeretet megtestesül, ott a láb elindul, a kéz simogat, az arcon mosoly fakad, csillog az ének, és a bátorítás hangja szól. Karácsony után látogatások közben, áthat az öröm és a szeretet. Holott az Élet nem változott meg, de a Szeretet más színben láttat mindent. Jóérzés. Mennyei. A JóIstentől való.

Tudod, hogy Van, Akire számíthatsz, legyen bár áthatolhatatlannak látszó sötét felleg, vagy éppen sűrű köd körülötted. Legyen dermesztő hideg csontig hatoló északi széllel, mégis melegít a Szeretet, és a Fény sugárzik. Felnyílik három szelence is, miként Betlehemben is… A Nap fényének aranyát találod az egyikben, mely oszlatja a csontot porlasztó bút, s felvértez a gyermeki reménység egyszerűségével, mely rendületlenül hisz, remél és bízik. A másikban tömjén illatozik. A Lelked a JóIstenével találkozik. Érzed, tudod, az imádság szavai nem oszlanak szerte az alacsony föld felett, hanem eljutnak az Égbe, hol hall a Szív és a Lélek. Végül a harmadik szelencében mirhát találsz, mi gyógyítja sebeidet, segít elhordozni azt, ami a külső szemlélőnek elviselhetetlen. Tisztul a Szíved, tisztul a Lelked. Érzed, hogy a JóIsten melletted van, és Védelmez.

Látogatás. Oly természetes és megszokott. Barát megy a baráthoz. Rokon a rokonhoz. Mégis természetfeletti erővel bír, és elhozza Neked és Nekem az Ünnep igazi lényegét. Mert a látogatásban szeretet van. S ahol szeretet van, ott a JóIsten látogat.

Egy érintés...

Egy érintés, mibe belesűrűsödik a világegyetem. Milliónyi fénylő csillag a sötét éjszakában, a szellő simogatása, a tenger sós illata, a hullámok halk morajlása, a homokos part, mibe belesüpped a lábad. Egy szempár, egy puha ajak… Egy erős váll, melyhez simulva megnyugszik a Szíved. Mi most a párnád, mire ráomlik Kedvesed barna, hosszú haja, és az otthon melegségének bársonyát adja, mellyel betakarózik Lelked is, és csodálatos harmónia lesz úrrá Rajtad.

      Egy érintés adatik csupán. Nincsen folytonosság. Nem úgy élsz, ahogyan régen éltél. Hol az érintés oly természetes volt, miként a Nap felkel. Az érintés most ritka és becses ajándék. Talán bele sem gondolsz, mily nagy kiváltság az, ha ott lehet Melletted az, Akit szeretsz. S kérned sem kell, utaznod sem kell, és várni sem kell, hogy megérinthesd és szerethesd, ki a Szívednek a legkedvesebb…

     Karácsonyeste van. A Jézuska már elment. Meghozta az ajándékokat énekszó és imádság kíséretében. Felelevenedett a régi, szép történet, mi Betlehemben játszódott le… Szép történet, melyben a szeretet lángol, és ahogy mesélted a gyermekeidnek, nem is figyeltetek az egyszerű körülményekre, mert ott volt Mária, József, a pásztorok, az angyalok és a bölcsek. S a Kisded, Kiben fénylik az Égi szeretet.

         A régi, szép történet megérintett. S a gyermekek lázas öröme után, miután megfejtették, hogy mit rejt a csomag, végig gondolod Magadban újra, miről meséltél… S érzed, hogy a karácsonyeste a szeretettől szép. A szeretettől, mikor kört alkotva kéz a kézben imádkoztok, és együtt vagytok, s becsukott szemmel kéritek, hogy a Jóság és a Békesség láthatóvá váljon. A körből azonban hiányzik Valaki. Valaki, Akinek ott kellene lennie gyermekei és kedvese mellett…

        Az emlékezet most felértékelődik. Felidézed, mikor Kedvesed maga volt az Élet és az Otthon, mikor átölelte derekad, mikor gyermekeit erős karjával felemelte és önfeledt kacagást hozott az életükbe, mikor csak leült a zongora mellé, és karácsonyeste az Ő kíséretében énekeltetek. Mikor kezébe kulcsoldat ujjaidat, vagy egyszerűen csak az arcát cirógattad, és tekintetetek szerelmesen találkozott.

       A fehér terítővel terített asztalon mécsesek lángjai járnak táncot. A lángok oly vidámak és bohók, mint máskor… Te azonban más vagy, mint máskor. Emlékeidben révedsz el, hogy érezd, az Élet igenis lehet szép és maga a csoda… Egyszer úgy lesz, mint régen volt… De míg az egyszer el nem érkezik, maradnak az emlékek, és az érintés, mi ritka vendég, mibe mégis belesűrűsödik a világegyetem, hol az Ég a Földdel találkozik…

Fényár

Fényárban úsznak az utcák, és a lámpások alatt embertömeg kavarog. Lépni is alig lehet oly sok az ember, kik között az egyik Te vagy, ki társtalan járod az utadat. Hiába van sok ember, de nincsen köztük, Akit keresel, Aki felé kinyújthatnád Kezed, Ki az otthont jelenthetné a végtelen emberrengetegben.

     Mész előre, utcákon és tereken át. A Bazilikán lélegzetelállító fényjáték, mit ámulattal csodálnak. A hófehér jégpályán fénybe öltözött fenyőfa magasodik. Feletted és Melletted is fényfüzér űzi el a sötétséget, és észrevétlenül ünneplőbe öltözteti a Lelkedet. A Lelkedet, mi a fényár lenyűgöző csodájában is gondolataiba réved, és próbálja felidézni a múltat és azt, Ki szívednek oly kedves. Kinek Alakja lassan ködbe vész már, mintha csak emlékeidben élne… De érzed, hogy az Angyalod Ő… S ha feltekintesz a sötét égboltra, a csillagok között látod ragyogni, és fényének melegsége átjár… Csend van… Szemedben könny csillog, oly tiszta, mint a Lélek maga. Kristályként hullik öledbe, és ahogy megcsillan, látod Arcát, mit felidézni is oly nehéz már.

     Meleg szellő érinti arcod, mintha Ő simogatna meg, de csak a képzelet játszik Veled. Mégis kedves ez a játék. Mintha az álmod lenne valóság, s a valóság puszta rémálom. Szívedben lángol a tűz, és a sötétség takarója oszlik. Szemed becsukódik, és lélekben együtt vagytok. Kéz a kézhez simul. Nem számít már semmi sem. Csak ketten léteztek. S nem tudtok betelni egymással. Esőcseppek kopognak a járdán. Csuromvizesen ölelitek egymást. Nincsen szó, mit mondhatnátok. Csak ölelés, érintés. Mintha először találkoznátok… Az élet ünnepel… s hallejuhát zeng a szíved… nincsen tegnap és holnap, csak a pillanat…

      A pillanat természete azonban az, hogy egy pillanatig tart. Mégha szeretnéd is az örökkévalóságig tágítani. A csend megtörik. Szemed kinyitod, és látod már, hogy egyedül állsz az esőben. De a belső fénysugár fogva tart és nem ereszt el. Tétován és elkeseredetten keresed a csillagokat az égbolton. A felhő azonban eltakarja őket. Nem tudsz mást tenni, mint lelked erejével egyet felrajzolni az Égre, hogy tovább mehess, hogy az élet igazi ünnepéhez megérkezhess egyszer. Mert az életnek vannak igazi ünnepei, mikor a lélek is fényárban úszik nemcsak az utca. Igaz ünnep – ha az Égből alászáll a szeretet a maga teljességében. Mihez nem kell fényfüzér, sem karácsonyfa csak a szív kitárt karja, mely békességet és jóakaratot akar.

      Felsóhajtsz. Kínoz a Reád nehezülő teher, egyedül vándorolni szenvedés. Mária mellett is ott volt József, és együtt mentek előre. Neked más rendeltetett. Egyedül vagy, egészen egyedül. De az Isten melletted van, és erőt, hitet ajándékoz Neked. Erő és a hit a két legfontosabb. Mert nélkülük semmi, de semmi sem vagy. Elveszíted azt, ami a legfontosabb. Azt, ami segít, hogy képzelet szülte álmod elérd és a pillanatot az örökkévalóságig tágítsd.

     Zuhogó esőben, fekete felhők alatt a hömpölygő tömeg magányában fénysugár támad a szívedben. Ez a Te karácsonyi ajándékod. És hinni kezded, hogy a fényár is fog ömleni Reád, ahogyan emberiséget is bevilágította az a csodálatos ragyogó betlehemi csillag azon a varázslatos éjszakán…

Csoda

A csoda a kétkedőnek illúzió. A kétkedőnek, kinek nem volt és nincsen hite, és balgán azt hiszi, hogy csak magára számíthat. Mintha nem lenne lelke és csak a ráció létezne. Ám minél többet élsz, kinyílik a szemed annak meglátására, hogy a létezés több mint, amit az ember felfoghat, megérhet és irányíthat.

      Csoda már az is, hogy élsz és lélegzel. Csoda, hogy álmokat álmodsz, hogy van jövőképed. Csoda, hogy a Föld végtelennek tűnő emberdzsungelében barátokra, társakra találsz, kikkel egy a hit és a meggyőződés, az igazság iránti elköteleződés. Csoda, hogy megtalálod a másik Feled, kivel a szívdobbanásotok lélek szerint egy ütemre ver. Csoda, hogy gyermekek vannak Reád bízva, kiknek átadhatod ezernyi álmod, a csillagos éj holdsugarának dallamát, a kelő Nap fényének simogatását, mely arra kér csendesen, hogy indulj el újra és újra, folytasd megkezdett utad Szíved elkötelezésében, hogy hol csak jóság, emberszeretet és tenni akarás van. Csoda, hogy lelked a Lélekkel kapcsolódik egybe, és minden kiszámíthatatlanság, csapás ellenére belső nyugalmad van. Harmónia.

    Csoda. Ezernyi arca van. Elérkezik egy találkozásban, egy eseményben vagy események láncolatában, vagy csak egy pillanatban. Mit nem a véletlen szült, hanem a csoda adott. Váratlanul és kiszámíthatatlanul. A csoda azért is csoda, mert nem lehet felkészülni rá. Várni lehet csupán. Ám amikor csodára vársz, ne feledd, mindig beszorítod emberi értelmed keretei közé, és határt szabsz, hogy miképpen és hogyan érkezzen el. A csoda azonban szabad, nincsen a Te hatalmad alatt. Csak elfogadhatod, csak örülhetsz, mikor érkezik, mikor megnyilatkozik.

       Az ember gyarló módon nem mindig veszi észre a csodát. Csak a csapást, a katasztrófát látja. Holott már az is csoda, hogy csapás csak olykor-olykor éri, és nem állandóan. „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.” (Márai Sándor)

       A csoda az, hogy a csapások közt is Lélek formálta ember maradsz. Nem változol meg, és nem választod a rosszat, a hamis utat, hanem kitartasz. Gondold csak el Te is mennyi emberről hallottál már, és mennyi embert ismersz személyesen is talán, kikhez a veszedelem formálta küzdésben érkezett meg a csoda, és formált ki olyan jellemvonásokat, melyekről addig nem is gondolták, hogy övék lehet, és a maguk idejében hőssé, mártírrá tette és teszi őket. Miért? Mert a vész ellenében sem adták fel, ami a lényegük: a Jó melletti tántoríthatatlan ragaszkodásuk és kiállásuk.

    A csoda a külső szemlélőnek lenyűgöző és lelkesítő. Akinek azonban lélek szerint része van a csodában, csak egyetlenegy üzenetet érez: szeretve vagy. Ez elég erő ahhoz, hogy a világ szövevényes emberdzsungelében folytassa az útját, felemelt fejjel, hittel a szeretet lelkületében.

Labirintus

Labirintus, ha benne vagy, elveszettnek érzed Magad. Elindulsz jobbra, és következik a fal, azután vissza, és mész a másik irányba kutatva az utat, mely bevezet a közepébe, hisz tudod, ide kell megérkezned. A labirintus oly idegen, rideg és félelmetes, mit más épített, és rakta a téglákat egybe, hogy egy áthatolhatatlan építmény legyen belőle, szobákkal, folyosókkal, hol van, hogy az ajtó nem vezet sehova. Kell mindig egy másik ajtó, szoba, vagy csak egy ablak, egy folyosó, hogy eljuss a célba. Kívülről nézve csupán izgalmas játéknak látszik, ahogyan keresi az utat a labirintusba került ember, de útkeresőként a labirintus keserves. A labirintus, mit mások emeltek, mégis Te vagy benne.

Az életed útját járva, megkísért az érzés: labirintusban vagy, hol nemcsak fal, hanem csapda is van. Csapda, mi elnyelni akar, hogy esélyed se legyen arra, hogy elérd azt, ahova tartasz. Csapda, mi elveheti életedet is, a hitedet is romokba döntheti, hogy feladd és visszafordulj, lélekben összetörten a hiábavalóságon elmélkedve. Egy másodperc törtrésze alatt ez átvillan a lelkeden, de Te nem foglalkozol vele. Mert bár magas, áthatolhatatlan komor falak vesznek körül, és kelepcét sejtet minden terem és alagút merre menned kell, mégis csak mész lángoló és tiszta fénnyel a lelkedben. S ez a fény, ami Égből való ajándék, oly világosságot ad eléd, amivel képes vagy megkülönböztetni a jót és rosszat, az igazat és a hamisat. Csak annyit kell tenned, hogy teret engedj a Felülről való vezetésnek, amiben igaz szeretet, gondviselés és bölcsesség van. Mintha Benned lenne a mindenség, pedig csak egy ember vagy, a mindenség apró részlete, de betelsz a Lélek erejével.

Miközben a labirintusban jársz, elkezded megismerni és érteni, hogy milyen logika alkotta meg a folyosót, a termeket, és a tanulás, a felismerés javadra lesz. Az ismeret az Égi fénytől bölcsességgé lesz, és más emberként haladsz már előre, hogy elérd végre a labirintus közepét. Mert el kell érned, nem lehet más választásod, ha a Jóság és az Emberszeretet eresztett gyökeret a lelkedben. Thészeusznak sem volt döntési lehetősége: mennie kellett Minotauroszhoz az embertestű, bikafejű szörnyeteghez a labirintus közepébe, hogy az athéni emberáldozatoknak véget vessen. Minotaurusz asztalára hét athéni ifjú és leány került évente. Az ő életük nem számított Minósznak, Minotaurusz apjának – mert bármilyen szörnyeteg is volt a fia, életben tartotta. Thészeusz azonban másként gondolkodott és érzett, az értelmetlen pusztítással nem értett egyet. S így nem volt választása sem: mennie kellett előre, hogy a gyász fájdalmát és a gyalázatot megszüntesse, ami a hazáját érte. Ment, Ariadné fonalával, és egy bűvös karddal az oldalán, nem tévesztve sohasem szem elöl, hogy mi a célja.

A mondából kiderül, hogy Thészeusz sikerrel járt, és utána még a labirintusból is kitalált. A fonal és a bűvös kard bizonyosan sokat jelentett, de ha tovább olvasod az életét, megérted, hogy az utad iránya és eredményessége a szívedben dől el, és az számít, hogy mennyire vagy lélekben az Éghez közel.

Mit tehetnék Érted?

Mit tehetnék Érted? – hallod, és a kérdés a szívedig hatol, s felsejlik előtted egy fénysugár, megérezve az összetartozást. Összetartozni Valakivel jóban és rosszban nemcsak szó, hanem eleven valóság, mi most az elevenedbe vág. Kiszolgáltatott, didergő szíved enyhet, melegséget kap. Formálnád a szavakat, de hang nem hagyja el ajkadat. A szemedben könny csillog. Megfogod a kezét a másiknak, és hallgatjátok a csendet, majd egy dalt, mely újra kérdez: „Mit tehetnénk érted, áruld el nekem!”

„Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok

És azt hiszem, már észrevetted, a jótündér sem én vagyok.

De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,

Úgy érezném, vannak még csodák. Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod?

Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.

Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem!” (Bródy János)

Mit tehetnék Érted? – kérdezed Te is, együttérzéssel a szívedben, ha látod és érzed, hogy a sötét bánat sokasodik meg a másik ember lelkében. Kérdezed, mert nem akarod elvéteni az irányt. Azt akarod adni, ami szükséges és fontos, hogy végre lásd a Nap sugarát a másik szemében, hol nem lemondás, hanem remény és derű születik meg.

Együttérzés. Talán kevésszer használják ezt a szót. Gondolni sem gondolnak rá, mert megszokták már, hogy oly kietlen és rideg a világ, hol általában az ember csak önmagát nézni, ha cselekszik is a másikért, érdekből teszi. Mintha a szív már nem szeretne, senkit és semmit sem, kivéve a tükörben kirajzolódó tükörképet. Ki nem szeret már, kiben az együttérzés is odalett már, s valóban csak egy tükörkép, melyben sem lélek, sem érzés nincsen. Csak torzított képe, mása annak, ami lehetne, ha a szíve szeretne.

Az együttérzés hiánya nagy a világban. Az emberek többnyire közömbösek, némák a másik ember szenvedése láttán. Talán félnek, hogyha közösséget vállalnak a szenvedővel, a szenvedés őket sem kerüli el. Megfakul a Nap felettük is, és nem kapnak mást útitársul, csak fájdalmat, félelmet, szorongó szívet. Inkább nem kérnek belőle. „Kinek hiányzik ez?” – mondja a megkeményedett szívű közömbös ember. „Megérdemelte” – mondja a másik, és a szenvedő fájdalmát még meg is sokszorozza, mert eltorzult lelkében örömet, diadalt a másik fájdalma, megalázása ad. Ettől érzi magát erősnek, holott valójában csak gyenge, vak és féktelen.

Együtt érezni csak az tud, akinek a szívében igazi szeretet vert gyökeret. Aki a másikban testvért, barátot lát, s legvégül önmagát. Önmagát, emlékezve arra, hogy neki is mennyi nehéz küzdelme, perce volt már eddig, s megélte, hogy az élet szabad lélegzetvétele, ha van Melletted egy együtt érző ember, aki a Lelked megsimogatja, erőt és reményt ad, mikor Te még nem látod Magad előtt az utat, mikor a könny jobban csillog, mint maga a Nap.

Együttérzés. A szív együttdobban. S az együttdobbanás pillanatában a boldogság fénye is megcsillan. Szeretni, jót kívánni és adni, a másiknak segítő jobbot nyújtani a harmónia, összhang megtapasztalása. Tudod, mert átélted. Tudatod, mert így élsz.

Ember embernek társa, barátja, testvére lehet az együttérzés, a szeretet jegyében. Hol többé már nincsen harag, büszkeség, kevélység és indulat, csak az egyszerű jóakarat, mikor úgy cselekszel a másikkal, amint szeretnéd, hogy Veled cselekedjenek. Oly egyszerű ez, mégsem természetes. Tehetsz azonban érte, hogy másként legyen! - legyen bármilyen is a világ és a környezeted még mindig a jóakarat és a szeretet a fájdalom és a szenvedés gyógyszere, mely akkor igaz, ha nemcsak szó, hanem a Másikért való tett, kioltva az ellen szavát és indulatát örökre.

Pillanatkép

Nagy tömeg. Tolongás a sorokban. Egy koncertre gyűlnek az emberek. Ki türelmes, ki türelmetlenebb. Az igyekezet fűti a lelket. Az előcsarnokban már szabadabb a tér. A tömeg oszlik, helyére igyekszik. Egy nő azonban megáll, és nézi a sokaság oszló folyamát. Oly megnyugtató ez a hullámzás, mintha csak a Duna partján ülne, hol csendesen hullámzik a víz felszíne.

        Ismerős arcok tűnnek fel. Egyik a másik után. Felcsillanó szempár, mosoly repül hozzá. A nő továbbra is mozdulatlanul áll. Csak arcával felel az üdvözlésekre, és nem tesz egy lépést sem. Vár. Várja a pillanatot, mikor elindulhat szabadon. Nem siet, hisz az idő jó barátja már, aki megtanította arra, hogy a sietség többet árt, mint használ.

         A nő áll, a tömeg mozdul. A sokaságban megjelenik egy újabb ismerős arc. Egy arc, ami a padlót bámulja, és az előcsarnokban álló nőre egy pillantást sem vet. Lefelé néz meredten. S izzadságcseppekkel a homlokán megy előre mereven és némán. Lerí róla, hogyha tehetné, elbújna. Az emberrengeteg segítségére van.

            A nő továbbra is áll. Nézi azt az arcot. Azt az arcot, mi elvette életéből a sugárzó Napot. Mily különös, az arcot néző nő tekintetében nincsen vihar, csak a fájdalom holdsugara csillan. S eltöpreng magában azon, kinek lehet nehezebb a pillanat súlya most? Annak, ki a fejét leszegi, és nincsen ereje felemelni, áldozatával szembenézni.

Megragadó ez a pillanatkép, mi az előcsarnokban lejátszódik. Megtorpan a lélek, és a szemlélő szíve is eltöpreng. Mert a tekintet, a mozdulat üzen. 

A szó fegyverré lehet

Félhomály. Képek. Forgatag. Váll vállhoz ér, érzed a másik levegővételét. A sóhajt, mi a szív mélyéről felfakad. A múltad a jelenben lecsapódik. Szavak kavarognak Benned, mit a képeken látsz, és amit Te adtál, kaptál és hallottál.

Egy tiszta tekintetű szőke kisfiú szeme alatt véraláfutás, mely egy szót mintáz. Sokszor elhangzik. Mintha csak egy kötőszó lenne, pedig szívet sebző valóság minden betűje. Egy barna kislány mellkasán zúzódás, mely tudtára adta, hogy ő nem más, mint egy hiba. Egy férfi arcán egy ütésnyom, mit nem ököl, hanem egy Szó okozott, hogy elhiggye, nincsen értéke.

A látvány szívedbe markol. Előtted egy ember és egy szó. Belül pedig a Te lelked és a Te Szavad, és megérted, hogy Te is bántalmazott, áldozat vagy. A Szó fegyverré lehet. Fegyverré, ami céloz, lő és sebez, hogy kioltsa a lélek lángolását, hangját, színét, erejét. Külsérelmi nyom nincsen, hiszen csak a szívedet törték össze. Fájdalmadról csak szemed sugara üzen, és a némaságod. Miért is beszélnél? Miért fednéd fel lelkedet? Hogy töltényt adj a fegyverbe?

A szóbeli bántalmazás lefegyverez. Nem vérzik más csak a szíved. Védtelenül állsz a célkeresztben. Azután golyóval a szívedben összerogyva. A föld közelebb van, mint az ég, és minden perc emberfeletti szenvedés. Ám erődet összeszedve a Jóban való hited felemel. Visszhangzik Benned egyre erőteljesebben: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róma 12,21) Lehetséges volna? Igen, lehet. Mert Te döntöd el, mire fókuszál a szemed! Az Égre néz, vagy a földet kaparja, és ha nem vigyáz, a Szót maga is fegyverként használja.

        Különleges képek vannak Előtted, melyek felkavarják érzéseidet, s égnek rajtad a sebek, mit a szavak keltettek. Szavak, melyek otrombák, lekicsinylőek, érzéketlenek voltak. Szavak, melyek irigységből, ártó szándékból és hamisságból táplálkoztak. S Te ma is hordozod ezeket. A részeddé lettek. A múlt a fájdalom közelsége.

Időben azonban még hátrább lépsz. Visszagondolsz azokra az időkre, milyen voltál akkor, mikor még a szó fegyvere nem sebzett meg. Milyen színes volt a világ, és minden embert édeninek gondoltál. A világ most más, valóságos. Túllépett az illúzión. S különös módon hála is van a szívedben a fájdalom mellett. Mert a szó fegyverével okozta sebek erőssé tettek, és megtapasztalhattad azt, hogy a szeretetnek van a legnagyobb teherbíró képessége. Az életed is megmutatta, hogy bár sötét a világ és van rossz elég, túl sok is, mégis világlik a jó is. A jó szó, ami balzsam és gyógyír a rossz okozta fájdalmakra. A jó szó, amiben az együttérzés lüktet, és érzed az igazi szeretetet.

         A szó fegyverré lehet. A Weapon of Choice képei erről beszélnek, melyhez társul az életed tanulsága, a szóbeli bántalmazás kietlen világa. Mégis a szeretet melegsége jár át, mit jó szavak formájában jó emberektől kaptál. Jó emberektől, kik az Égre néznek, mint Te és a szeretet erejében hisznek.

A szó fegyverré lehet. Ez az élet rövid tanulsága. Ám e kurta összegzés önmagában kevés. Mert a képek, s az Éggel összeérő Lelked arra ösztönöznek, hogy a Jó Szó győzhet a Rossz felett – bár időt, kitartást és türelmet is kér Tőled. S nem kevesebbet, mint a szeretet lelkületét, melyben ártó, sebző szándék nincs. Ne fáradj meg, ne keseredj el, és ne fásulj bele a szavak okozta sérülésekbe! Csak vedd tudomásul, hogy milyen lehet az ember, és ne harcolj, csak küzdj a szó fegyvere ellen úgy, hogy Te nem fegyverkezel!

„Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.” (Wass Albert)

7 nap

7 nap 61 évvel ezelőtt, október 28. és november 3. között, mely az október 23-án kitört forradalom akaraterejében és elszántságában nyert diadalt, s megélte, hogy a vágyott szabadság elérkezhet, ha a nép szíve összeforr és a testvér testvérnek ad kezet.

7 nap 1956 őszén, mi pirosló aranyként csillogott, és a nép hitte, hogy az október 23-án való elindulásuk nem volt hiábavaló, mikor megmutatták, hogy nem adják fel, mennek előre, vállalva a szabadságba vetett hitüket, és többet, a hit cselekedetét, mely nemcsak álmodni mer, hanem tenni és utcára menni. A szabadság lángja átjárta a szíveket, és egyre-egyre többen lettek. A tömeg duzzadt, a lelkek a szabadság eszméje alatt megbátorodtak. A Sztálin-szobor porba hullott, a magyar zászlóba szabadon kapott bele a szél, a lyuk az első elégtétel volt a magyar nép szívén. A nép, mi védtelennek látszott és a tekintet nélküli hatalomvágy kiszolgáltatottja volt, felállt büszkén és ment előre, nem törődve a ropogó sortűzzel, és a szerda után következő véres csütörtökkel. A remény lángja hatalmasabb volt. A remény lángja, mely hiszi, hogy az igazságtalanság nem érhet célt. Az igazság győzni fog, győznie kell, bár volt már másként a történelemben, de most nem lehet.

A lehetetlenséggel vívott küzdelemben a magyar nép lelke eggyé lehet, és eljött 7 nap, mikor fiatal és idős egyaránt hitte, hogy a vérrel áztatott utcákra és terekre a béke és a demokrácia beköltözhet. Hol egyenlő lehet mindenki, hol a munkának az értéke a Tied: ha Te vetsz, Te aratsz. Hol a gondolat és a szó szabad, nincsen béklyóba kötve, nem kell megfelelni a Rendszernek. Hol hihetsz a Másiknak, mert közös akarat a szabadság eszméje alatt. Ember embernek többé nem farkasa, hanem barátja, miből előrehaladás születik az egyénnek és a közösségnek. Az álom 7 napig valóságosnak tűnt. 7 napig, mely a menny és a pokol találkozása volt. S a 8. napon jött a szörnyű ébredés. Szörnyű ébredés a valóságra, mely megmutatta, hogy nemzetünk véres színtere a nagyhatalmak politikájának. A szabadság 7 napja csak a megtévesztés politikája. Titkos alku a háttérben, majd Forgószél hadművelet a nyílt színen, mely tipor, pusztít, rombol és gyilkol. 3300 halott.

A forradalom vereséget szenvedett. De a szabadságba vetett hit mégsem győzetett le, mert efelett nincsen hatalma a fegyvernek, a tanknak, sem a bitófának. S az áldozatok vére csak táplálja azt a meggyőződést, hogy az ember szebb jövőt állítson utódai felé, hol nem csak propaganda szöveg a szabadság, egyenlőség és testvériség. Olyan jövőt, melyben szabadon teheted a Jót és nem a Gonoszt. Olyan jövőt, hol a boldogulás, a kiteljesedés Közös. Olyan jövőt, hol van hitele a Szónak, és még papírt sem kell írni, mert mit mondasz, cselekszel Őszinte és Igaz. Olyan jövőt, hol a cselvetés már csak a regények világa, és nem kell attól tartanod, hogy hátba támadnak.

E jövő, mit Magad elé is állítasz, valóságosnak tűnik, de olykor talán még Te is csóválod a fejed, hogy ily szép jövő nem is jöhet. Talán igazad van. De ha hiszel mégis Ebben, a közelébe érhetsz, mert Hitednek, jövőképednek van sugárzása, és ekképp a Másik Emberre is átragad. S először lehet, csak Ketten vagytok, de a kettőből, négy, nyolc és sok lesz, mert a szabadságban érzi otthon magát az ember. A szabadságban, melynek alapja a hit, fala a szeretet, teteje a testvériség. Az ablakán pedig a megújuló reménység sugárzik.

Ne add fel! Légy bátor, kitartó, türelmes és elkötelezett! Hisz a szabadság Magyarországra is elérkezett, mégha évtizedek következtek is el.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.

A jövő eljön...

A jövő eljön. Akár akarod, akár nem. Ha kihasználatlanul telik el az idő, akkor a jövő is üressé lesz, és nem lesz eredményessége. Oly nyilvánvaló ez, mégis oly kevesen hiszik el, és élnek ennek jegyében. Talán azért, mert a múló időben nincsen idejük megállni, és gondolkodni, a régi tanítások sorát a jelen életükkel, döntéseikkel összevetni.

     Eszembe jut a talentumok példázata. Egy ódon könyvből, mit sokan vettek már kézbe – hol az a leglényegesebb, hogy a Szó a lelket megérintse. S ha megérint Téged is, akkor érted, hogy a talentum nem csak pénz, hanem tehetség, rátermettség, mihez nem elég az okosság, kell a motiváltság, és a pozitív jövőbelátás. Mondhatod úgy is, hogy reménnyel teli jövőperspektíva.

    A példázat szerint az öt és a két talentumot megduplázták. Csak az egy talentum nem hozott semmit, mert a szolga elásta, és várta a jó szerencsét. Gondolkodom azon, hogy a cselekvés, a hit és a munka, vajon manapság hány ember választása? S mennyien vannak azok, kik kihasználják az időt és a lehetőséget, a tehetségüket? A kérdéseket felteszem, de nem kívülre tekintek. Mert az a fontos, hogy Én hogyan élek, és Te – mikor Magadba tekintesz – milyen feleletet fogalmazol meg.

    Az öt talentumot kapott szolga a talentumait megduplázta. Nem sopánkodott, hogy mily nehéz feladatot kapott. Nem várt másra sem, hogy majd valaki cselekszik helyette. Kezét sem tárta szét tátott szájjal, szemében értetlenséggel, hogy dolgoznia kell. Másra sem mutogatott, mert nem érdekelte, hogy ki mennyi és milyen feladatot kapott. Csak cselekedett. Egyszerű és tiszta lélekkel. Tudta, hogy a jövő eljön. S az nem lehet eredménytelen, üres. A jelenét a jövőbe fektette. Pozitív jövőkép, ez hajtotta előre. Pozitív jövőkép a földi életében és az eljövendőben. Az eljövendő. Oly rejtelmes és félelmetes sokaknak ez a megfogalmazás, hisz a földi létezésen ível át, és elvezet a Mindenség Forrásához és Mozgatójához. Oda, ahol igenis számít, hogy Ki vagy, milyen Ember vagy, hogyan Élsz, és mit Mondasz. S nem a kényszer, hanem a felszabadultság érzése alatt, hisz oda érkezel meg egyszer, igazán haza. Az eljövendőbe vetett reménység azonban mégsem tesz túlvilágivá. A pozitív transzcendentális jövőképed életedbe értelmet és célt ad. S nem kevesebbet, mint a lehetetlenséggel is szembeszálló lendületet, motiváltságot akkor, mikor emberileg nézve talán nincs is rá okod. S közben felfedezed, hogy nagy tettekre vagy képes, még akkor is evezel, ha hatalmas hullámok csapnak fel, és hihetetlennek látszik, hogy az élet, mit élned kell, egyensúlyt nyer.

     Az élet nem könnyű. Kihívásai, szenvedései, küzdelmei vannak. Áldozatot is vállalni kell, másképp az ember csak vesztes lehet. Látod, érted ezt. Birkózol a jelennel, s tudod, érzed, hogy a fatalista passzivitás nem a Tied. S így a valóság durvasága is csiszolódik, tisztább lesz, és nyilvánvalóbb a sok-sok elrejtett szépség, melynek ára a kitartás és az áldozat vállalása.

       A jövő eljön… Akár akarod, akár nem. Ne feledd, Rajtad is múlik, hogy milyen lesz: tartalmas vagy üres! Mikor éled a jelent a jövő jegyében, akkor idézd fel a talentumok példázatát, hogy a Szó a lelkedhez érjen, és erőt, célt, lendületet, és megújuló reménységet nyerj, tudva azt, hogy nemcsak Magadért felelsz, hanem azokért is, kik Reád vannak bízva. Gondolj gyermekeidre, unokáidra, mindazokra, kiknek továbbadhatod azt, amiben Hiszel, azt, AKI VAGY!

„Minden döntésünkben szem előtt kell tartanunk, milyen hatással lesz a hetedik nemzedékre… még ha ehhez oly vastagnak is kell lennie a bőrünknek, mint a fenyő kérgének.” (Irokéz indiánok szövetségi megállapodása – részlet) 

A munka

„Hat jó ok van arra, hogy dolgozzunk: függetlenek lehetünk, eltarthatjuk a családot, munkát teremthetünk másoknak, mentorálhatunk másokat, kihasználhatjuk a tehetségünket és megváltoztathatjuk a világot.” (Steve Biddulph, ausztrál író)

Ízlelgetem ezt a szót: munka. Gondolkodom, hogy mi jut róla eszembe? Elmélyedés, szeretet, frissesség, élvezet, öröm, jóleső melegségérzés. Hisz jóleső melegségérzés jár át, ha van feladat és cél, amit meg kell valósítani. Feladat és cél, ami épít. Építi az ember lelkének belső világát. A lélek volt és van mindig az első helyen, és a világ megváltoztatásának szándéka apró lépésekben. Egy beszélgetés, egy szó, egy érintés, egy mosoly apró lépés, mégis világot és embert formáló erővé válik, ha ott van benne a szeretet, az erő és a hit. A hit a jóban még a romok ormán is, a vihar tépte fák alatt is, vagy a parton, mit elöntött ár. Még akkor is, ha valaki kényszernek érzi a munkát, és még nem fedezte fel annak csodálatos ajándékát. Mert a munka iránt lehet lelkesedni, örömmel végezni. Érezve, hogy az ember része egy egésznek, és amit végez, azzal hozzátesz közösségének az életéhez. S mi lehet nagyobb öröm annál, mikor körülötted csillogó szempárok jelennek meg, mikor azt látod kirajzolódni a másik arcán, hogy az élet szép. Az élet szép, mégha olykor vagy sokszor van keménysége, éle, próbatétele, szenvedése.

     A munka függetlenség, anyagi biztonság, segítségnyújtás mások felé. Ám mindez akkor válik értékessé, ha a helyünket megtalálva saját, egyedi és páratlan tehetségünkkel a világ megváltoztatásának szándékával dolgozunk. Tehetség és világot megváltoztató szándék, olyan, mint a vér lüktetése az erekben. Sohase engedd, hogy e kettő kivesszen Belőled! Mert ez tesz mássá. Mert e kettő teszi a munkát hivatássá, melyben ott dobog a szíved!

      A munka visszahat Rád, és arra a közösségre, amiben Benne vagy. A jóleső érzés mindenkit átjár, hisz az épülést, építést jókedv, öröm és harmónia kíséri. Ki szívével részese ennek az örömnek, annak sohasem lesz irigy és hiú szeme.

    Esténként mindig elhaladok az Országház mellett. Csodálattal és áhítattal van tele a szívem. Steindl Imrére gondolok, akinek az álmát megvalósulva látom, aki a neogótika és a barokk stílus elemeit használva egyedi épületet, egy szentélyt alkotott. A kupola ragadja meg először a szemem. A kupola, mely azt az érzést kelti bennem, mintha egy templom lenne előttem. Egy templom, a magyar nép temploma, mely az égbe nyúlik magasan. Azután felfedezem a homlokzaton a 90 kőszobrot. Alakjuk ismerős, és a szobrok arcképcsarnokában úgy érzem, mintha a múlt hősei itt lennének most velem. Tekintetem fókusza tágul, amint hátrébb lépek, és látom már az épület tömegét egészben. A Parlament két hatalmas szárnyát, az alsó és a felső házat, mely egymással egységben van.

        Jóleső melegség jár át, hisz az alkotás, a munkaszeretet, a tudás és a kreativitás áll megtestesülve előttem. A munkára gondolok, amit végez általában az ember, és arra, hogy abban mennyi szeretet és lelkesedés lehet? Milyen gondolat, cél vezérli az embert, amikor reggel felkel? Van-e álma, mi több a kenyérnél? Van-e benne lelkesedés, mely a tettek mezejére vezérli, hol igazán ragyog a szem és a szív, és megcsillan a tehetség? 

      Kedves Olvasóm, a tehetségedet és a világot megváltoztatni szándékodat sohase engedd el! Hagyd, hogy ez vezessen, ez lüktessen Benned, mint a vér az erekben. S ha alkalomadtán meglátsz egy szép épületet, gondolj mindig a tervezőre, az építészre! Engedd, hogy megérintsen kőbe, téglába vésett álma, szíve, érzése. Hisz az alkotás mögött ott van az Alkotó. Ez ösztönözzön arra, hogy Te is alkotó, építő ember legyél, ki a világmegjobbító szándék lelkesítő erejében dolgozik!

Esti séta

Kora ősz van. Még simogat az este. Lágyan érint a szellő, mely bejárja az utcát és a teret Veled együtt. Most a szellő a társad, őrangyalként Melléd szegődött. Oly finomság, egyszerűség és tisztaság árad Feléd, mit felfogni alig bírsz.

Este van, lágy fuvallat tölt be. A szíved lassanként a saját ritmusára ver, és betölt a csend. A csend a kisimult nagyvárosi forgatagban, hol nappal csak izzik a lélek és rohanás van. De most csak csend, mi harmóniát ajándékoz nyugtalan szívednek.

Van időd rácsodálkozni az életre, a magasba nyúló házak szépségére, az utcán járó-kelő emberekre, kiket most nem hajt előre semmi sem, csak sétálnak és élvezik a múló perc pillanatát, a lenyugvó Nap alkonyát. A Nap helyébe a Hold lép. Halovány holdsugár világít. E fény éppen elég most Neked, hogy a Lélek hangja megérintsen, áthatolva a szürkületen. A Nap már nyugovóra tért, de szórt fénye még világít, a horizont lassan elmosódik és néhány csillag már fénylik.

Megremegsz. A nappal lassan éjszakává lesz, miben a sötétség tör előre. A sötétség, mely kietlen és rideg, s oly hontalan benne az ember. A sötétség, mi elveszi a fényt és nem látsz mást, csak a következő lépést. De a sötétség fátyolán, mi elveszi szemed fényének a ragyogását, apró csillagszemek jelennek meg. S miközben sétálsz, azon kapod magad, hogy csak a csillagok fényében réved el a szemed, és az éj sötétje a barátoddá lesz. Barátoddá, hisz a fény szűrődik át, és csillaghímessé válik az éjszakád.

Kint vagy a téren. Feletted már ezernyi csillag ragyog. S a barátaidra gondolsz, kik oly sokan vannak, mint a csillagok, megszámolni sem tudod. S a fényük még káprázatosabb annál, mit most az égen látsz. Mert ragyogásukat a szeretet melegsége hatja át.

Kint vagy a téren. Szellő fújja lágyan az arcod. S ebben a lágy ölelésben a múltra és a jelenre a gondolsz. Eddigi életed, a Te történeted, mint egy film pereg le előtted. Eszedbe jut a múlt lázas munkája, tenni akarása, buzgósága. Az álmaid, melyek mindig hajtottak előre, várva a következő Nap hajnalát. Ám egyszer csak kitört egy féktelen vihar, és álmaid birodalma zajtalanul omlott össze. S Te meredten és némán álltál, szemlélve a pusztítást, mi kíméletlen és kemény orkán. Ám a Lélek, mint korábban sokszor, karon ragadott, és felforgatott életedbe harmóniát adott.

Most a csillag szőtte égbolt alatt újra álmokat álmodsz. Álmokat, melyekkel hozzátennél a világhoz. Erőt, reményt és hitet, hogy az emberek élete ne üresedjen meg. Hisz tudod és érzed a nagy igazságot, mit Dosztojevszkij így fogalmazott: „Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és boldogság! Ugy tetszik, mintha szívünket más szívbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanók, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.”

Örömet adni és boldogságot átragasztani. Oly könnyűnek tűnik és természetesnek. Az is. Ám hogy ezt megtehesd, Neked kell előbb boldognak lenned. Boldognak a terhek súlya alatt. Akkor is, ha roppan a lelked, s úgy érzed, hogy meghasadni látszik a szíved. Akkor is, ha feszül lelked minden húrja, s kiáltanál keservesen meddig, meddig tart még az éjszaka?

Éjszaka van, de a csillagok világítanak. A csillagok, melyekben barátaid arcát látod, kikben a Lélek ereje ragyog, és üzenik: összetartozunk.

„Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák)

A boldogság

A boldogság iránti vágy tünékeny álom. Az ember sokszor úgy érzi, mintha a kapujában állna, mintha megérinthetné, mégis hirtelen szertefoszlik. Semmivé lesz. Talán azért van ez az érzés, mert az ember maga sem tudja, hogy mi teszi boldoggá. Elfelejt befelé fordulni, a lelkébe tekinteni. Csak éli az időt, amit kapott, de nem éli meg. Philip Zimbardo egy szemléletes hasonlatot használ ezzel kapcsolatban: „Ha elveszünk a múltban vagy elmerülünk a jövőben, nem vagyunk jelenvalóak, és a boldogság úgy suhan el mellettünk, mint egy ínyencfalatokat tartalmazó menü, amelyet a fogorvoshoz menet a kocsiban fogyasztunk el.”

       A boldogság kulcsa az idő, a megélt, amit önmagunknak és a másiknak tudunk adni. S talán erről felejtkezünk el igazán. A technikai fejlettség, a rohanás a megélt idő minőségétől foszt meg, és taszít boldogtalanságba. Ha nincsen magunkra és a másikra szánt idő, a társas kapcsolataink is megüresednek, és ettől érezzük magunkat boldogtalannak.

       Egy kis közbevetés. Az egyik legkedvesebb barátnőm reggel háromnegyed hatkor felköszöntött a születésnapom alkalmából. S valóban másként kelt fel a Nap. Ettől már csak az lesz a csodálatosabb, amikor személyesen is találkozhatunk, és egymásnak időt adhatunk az életünkből. A születésnapom boldog lett minden egyes pillanatában, amikor felköszöntöttek. Amikor a majd három éves keresztfiaim énekeltek nekem, amikor a barátaimtól üzenet érkezett, amikor rózsát kaptam a gyermekeimtől, amikor egy kedves barátnőm társaságában megettük a születésnapi spagettit és a két nagyobb gyermekem által sütött gofrit. A születésnapom boldog volt, pontosabban voltak boldog pillanatai. Pillanatai, amikor a jelenben felidéződött a múlt sokféle öröme, melyben a közös vonás az összetartozás, és a Rózsaszál, ami mindig ott volt az asztalon, cicoma és díszítés nélkül…

           A boldogság tünékeny álom. Vagy mégsem? Nem az, mert a megélt idő adja. A másik ember, akivel együtt vagyunk. S ennek erejét érezzük a találkozás után, és a hiányát is, ha Valakit nélkülöznünk kell hosszabb vagy rövidebb ideig. Ha a hiány, a nélkülözés állapotában vagyunk, akkor segítségünkre lehetnek a megélt idők boldog emlékei. Az emlékek, amelyeket jó felidézni, és beléjük burkolózni, és vágyni a szebb jövő felé, hogy túléljük a jelen nyomorúságát.

          Ha a másikra nézünk, akkor azt gondoljuk, hogy az arckifejezéséből meg tudjuk határozni, hogy boldog-e vagy sem. Talán még a hangszínéből is. A testbeszéd sokat elárul. De még többet mond egy ember boldog vagy boldogtalan állapotáról az, ahogyan él, ahogyan a másikkal bánik, ahogyan a másikhoz viszonyul. Hisz a boldog ember nem okoz rosszat és fájdalmat. Sonja Lyubormisky kutatása szerint a boldog emberek a következőket cselekszik: segítenek a munkatársaiknak és a járókelőknek, kifejezik hálájukat az iránt, amijük van, időt áldoznak családjukra, barátaikra és társas kapcsolataikra, élvezik az élet örömeit és megpróbálnak a jelenben élni, rendszeresen végeznek testmozgást, derűlátóak a jövőjükkel kapcsolatban, életcélokat tűznek ki és igyekeznek megvalósítani, jól kezelik az életben adódó gondokat.

         Boldogság. Tünékeny álom? Nem. Közel van, csak szem és szív kell hozzá, és a szeretet hangja. A szereteté. A szereteté, mely apát, anyát, gyermeket, barátokat tart egyben örökre, és boldog pillanatokat hoz az életbe.

„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”  (Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck)

A vihar

A hegyek felett fekete felleg tornyosul. Beborít mindent. Mintha éjjel lenne, holott nappal van, mégis sötétség borul a világra. Szélvihar zúg, mi betölt időt és teret. Örvénylik körülötted minden. Csak állsz, és szemléled, mi történik Veled. Mintha az elemek fegyvert ragadtak volna. Égi háború dúl. Villámok cikáznak, és hevítik a levegőt. Nagy robajt hallasz, az ég mennydörög. Az eső elered. Zúdul, zúdul Rád a víz. Levegő után kapkodsz először, s szaladnál a robaj elöl. De nyílt a tér, nem mehetsz sehova. A vihar tombol, és Te csuromvizes vagy. Rettent a hangzavar, és a szélvihar, amiben Benne vagy. Úgy érzed, mintha egy felhőtölcsér lenne a lakásod, mely hirtelen felemel a földről, melyhez annyira ragaszkodsz. Először azt mondod, hogy kifordult a világ négy sarka, semmi sem az, aminek gondoltad - pedig a természetnek csak a valós arca mutatkozik meg. A lábad alatt már nincsen talaj, csak a levegő nagy sebességű áramlata.

       A vihar úgy játszik Veled, mint a gyermek a kedvenc játékszerével. Vagy talán még sem, mert abban van szeretet. Itt úgy érzed, mintha árva, védtelen és kiszolgáltatott lennél.

       A vihar erős, tépi tested, zúzza lelked. Csak a könny zápora sűrűbb az esőjénél. Mikor azonban kiszárad a szemed, és légáramlat hatalmas súlya szálkásítja izomzatodat, könnyűnek érzed magad. Könnyűnek, mintha csak egy viharmadár lennél a felhőtölcsér rejtekében, hol zúdul az eső, csattog az ég, és mindenki fél.

       A vihar szárnyára vesz, és úgy érzed, mintha repülnél. Vért könnyezve ott találod magad a fekete fellegek között, hol csak sötétség honol. A Nap immár száműzött és idegen. De Te mégis itt vagy a magasban, másként, mint megálmodtad. De mégis szállsz a magasban. Érzések és gondolatok kavarognak a lelkedben, és csak ez számít Neked, nem az, amiben vagy.

Gorkij sorai életre kelnek, és lüktetnek a szívedben:

„Tajtékzó, vad tenger felett

szél hajszol kósza felleget.

Felhő alatt, tenger fölött,

mintha sötét villám volna,

büszkén száll a Viharmadár.

Szárnya olyankor hullámot ér,

máskor nyílként fellegbe fúr,

és a felhők hallják hangját,

harsány, bátor hangja boldog.

Mert dalában vihart áhit!

Bús haragját, szenvedelmét

s reményét a győzelemben

hallják hangjából a felhők.

Sirály surran el sikongva,

riadt szívét nyögve rejti

tengerhullám hűvösébe,

mert remeg, fél a vihartól.

Dunnalúdnép is kiáltoz,

de az élet szent harcában

nem érezhet üdvösséget,

villámlástól visszaretten.

Balga pingvin lomha teste

sziklák közt megbúvik gyáván.

Csak a büszke Viharmadár

szárnyal merész ívben ott fenn,

tengerár felett a légben.

Mind alantabb s egyre zordabb

felhő tornyosul az égen,

s zúgva tör a tengerhullám

villámfények magasába.

Mennydörgés közt tajtékozva

reng a tenger, küzdve széllel.

Most a szél erős marokkal

felragadja víz hullámát,

és haraggal dobja vissza

sziklakőre – pozdorjává

törve össze szín-smaragdját

Viharmadár büszkén szárnyal,

mintha sötét villám volna,

olykor nyílként fellegbe fúr,

szárnya víz hullámát tépi.

Ott suhan, mint zordon démon,

vihardémon...száll sötéten,

most kacagva, majd zokogva...

fellegek fölött kacag most,

örömében zokog máskor.

Mindentérző démon - érzi:

fáradóban a vihar már,

tudja jól, hogy nem sokáig

takarja a napot felleg,

nem soká takarja már!

Szél süvölt...és mennydörög még,

kékes lánggal tündökölve

száll a felleg víz tükrére.

Tenger fogja fel a villám

nyílvesszőit és eloltja.

Tűzkígyóként felcikázik

víz tükrében, majd elvész a

villám vakító visszfénye

-Vad vihar jő nemsokára!...

Viharmadár hangja szól így

villámlások közt merészen,

zúgó tengerár fölött is

győzelemnek prófétája:

-Jöjj, vihar, s légy még erősebb!” (Makszim Gorkij: A viharmadár)

       Megérted, hogy a vihar célja, hogy az élet titkát felfogd, és túlláss a rózsaszín, köd festette álmon. Lásd a valóságot, és így légy ember. Ember, AKI a jóba vetett hitét a fekete fellegek között sem veszíti el, és repül, mint egy madár, mégha nem is így álmodta meg a magaslatra jutást. S kimondod bátor, nyílt és őszinte szívvel: - Tűzkígyók és nyílvesszők között is repülök, és keresem a Napot. A Napot, amiről tudom, hogy a sötét fellegek felett ragyog.

A Nap fénye

       

Egy piros műbőr borítású szék áll a gangon. Időről időre kiül rá egy törékeny, idős néni, ahonnan felfelé tekint. A Nap felé. Arcán a boldogság röpke pillanata jelenik meg. Mintha az élete tökéletes lenne. Pedig nem az. Hisz már pár lépés is teher számára. Hátát meggörbítette az idő folyama, haja is megfakult már, az arcán mély barázdák.

     Elmerengek, mi lehet mögötte? Arcának ráncai mennyi fájdalmat és szenvedést rejtenek? Mit hozott számára a múló idő terhe, hogy testében ily kiszolgáltatott lett? De oly furcsa, mikor Reá nézek, csak a sugárzó szemét veszem észre, melyből erő sugárzik az erőtlenségben. Valahogy Te is így vagy ezzel. A gyengeségben vagy egészen acélos. Egyszerűen azért, mert a gyengeséget ki kell bírni, el kell hordozni. S ez nem megy magától. Nem segít a ráncolt szemöldök, sem a vicsorgó fog. Nem segít a könnypatak, mi ömlik-ömlik az arcon. Csak az lehet a segítség, az erő, ha az ember egyszerűen csak a Napba néz, mint a törékeny idős néni a piros széken ülve. Hisz ő már tudja, érzi, hogy a sötétséget csak a fény oszlatja szét.

       Ha úgy érzed olykor, hogy az erőtlenség hatalma nagy és már csak a gondok takarója takar, akkor a sötétség foglya vagy, mely Rád telepszik és a markában tart. Kísért, bánt és nyomaszt. Ha több a felhő, mint a Nap sugara, akkor keress egy piros széket, és ülj ki a gangra, a Nap felé fordítva arcod! S rájössz, hogy a múló idő alkonyában ugyan időd minden nappal fogy, és van sötét felleg feletted is sok, de a Nap is ott ragyog az Égen, sőt a fellegtől csak sugárzóbb a fénye.

         Sokszor megkevesbedik a fény, s van, hogy a napok terhe egyre súlyosabb, s sötétlőn köszönt Reád a holnap. S van, hogy úgy élsz, mintha teljes sötétség volna. Holott a fény nem tűnik el, a Nap ott ragyog az Égen, a JóIsten tart a kezében. Csak nyisd ki a szemed, és vedd észre! S ha meglátod a fénylő Napot, még a száraz kenyér is ízleni fog. Bár jó volna olyan, mi friss és puha, de táplálékod mégiscsak van. A szeretet jó ízét érzed, és enyhül, enyhül meggyötört lelked. Siralom, panasz és könny helyett mosoly jelenik meg tekintetedben, melyben ott van a Nap fénye.

         A múló idő nyomot hagy rajtad. Barázdát váj az arcodon, és lopja szemed fényének sugarát, hisz oly sok a sötét felhő, mi feledtetni, takarni akarja a Napot. Ám ha van törekvés Benned, a Nap fényét sohasem veszíted el. Csak ülj ki a gangra, mint az idős néni: a szívedet, a lelkedet napoztatni, engedve, hogy a Nap fénye elérjen, hogy erős legyél az erőtlenségben!