A Nap fénye

       

Egy piros műbőr borítású szék áll a gangon. Időről időre kiül rá egy törékeny, idős néni, ahonnan felfelé tekint. A Nap felé. Arcán a boldogság röpke pillanata jelenik meg. Mintha az élete tökéletes lenne. Pedig nem az. Hisz már pár lépés is teher számára. Hátát meggörbítette az idő folyama, haja is megfakult már, az arcán mély barázdák.

     Elmerengek, mi lehet mögötte? Arcának ráncai mennyi fájdalmat és szenvedést rejtenek? Mit hozott számára a múló idő terhe, hogy testében ily kiszolgáltatott lett? De oly furcsa, mikor Reá nézek, csak a sugárzó szemét veszem észre, melyből erő sugárzik az erőtlenségben. Valahogy Te is így vagy ezzel. A gyengeségben vagy egészen acélos. Egyszerűen azért, mert a gyengeséget ki kell bírni, el kell hordozni. S ez nem megy magától. Nem segít a ráncolt szemöldök, sem a vicsorgó fog. Nem segít a könnypatak, mi ömlik-ömlik az arcon. Csak az lehet a segítség, az erő, ha az ember egyszerűen csak a Napba néz, mint a törékeny idős néni a piros széken ülve. Hisz ő már tudja, érzi, hogy a sötétséget csak a fény oszlatja szét.

       Ha úgy érzed olykor, hogy az erőtlenség hatalma nagy és már csak a gondok takarója takar, akkor a sötétség foglya vagy, mely Rád telepszik és a markában tart. Kísért, bánt és nyomaszt. Ha több a felhő, mint a Nap sugara, akkor keress egy piros széket, és ülj ki a gangra, a Nap felé fordítva arcod! S rájössz, hogy a múló idő alkonyában ugyan időd minden nappal fogy, és van sötét felleg feletted is sok, de a Nap is ott ragyog az Égen, sőt a fellegtől csak sugárzóbb a fénye.

         Sokszor megkevesbedik a fény, s van, hogy a napok terhe egyre súlyosabb, s sötétlőn köszönt Reád a holnap. S van, hogy úgy élsz, mintha teljes sötétség volna. Holott a fény nem tűnik el, a Nap ott ragyog az Égen, a JóIsten tart a kezében. Csak nyisd ki a szemed, és vedd észre! S ha meglátod a fénylő Napot, még a száraz kenyér is ízleni fog. Bár jó volna olyan, mi friss és puha, de táplálékod mégiscsak van. A szeretet jó ízét érzed, és enyhül, enyhül meggyötört lelked. Siralom, panasz és könny helyett mosoly jelenik meg tekintetedben, melyben ott van a Nap fénye.

         A múló idő nyomot hagy rajtad. Barázdát váj az arcodon, és lopja szemed fényének sugarát, hisz oly sok a sötét felhő, mi feledtetni, takarni akarja a Napot. Ám ha van törekvés Benned, a Nap fényét sohasem veszíted el. Csak ülj ki a gangra, mint az idős néni: a szívedet, a lelkedet napoztatni, engedve, hogy a Nap fénye elérjen, hogy erős legyél az erőtlenségben!