Esti séta

Kora ősz van. Még simogat az este. Lágyan érint a szellő, mely bejárja az utcát és a teret Veled együtt. Most a szellő a társad, őrangyalként Melléd szegődött. Oly finomság, egyszerűség és tisztaság árad Feléd, mit felfogni alig bírsz.

Este van, lágy fuvallat tölt be. A szíved lassanként a saját ritmusára ver, és betölt a csend. A csend a kisimult nagyvárosi forgatagban, hol nappal csak izzik a lélek és rohanás van. De most csak csend, mi harmóniát ajándékoz nyugtalan szívednek.

Van időd rácsodálkozni az életre, a magasba nyúló házak szépségére, az utcán járó-kelő emberekre, kiket most nem hajt előre semmi sem, csak sétálnak és élvezik a múló perc pillanatát, a lenyugvó Nap alkonyát. A Nap helyébe a Hold lép. Halovány holdsugár világít. E fény éppen elég most Neked, hogy a Lélek hangja megérintsen, áthatolva a szürkületen. A Nap már nyugovóra tért, de szórt fénye még világít, a horizont lassan elmosódik és néhány csillag már fénylik.

Megremegsz. A nappal lassan éjszakává lesz, miben a sötétség tör előre. A sötétség, mely kietlen és rideg, s oly hontalan benne az ember. A sötétség, mi elveszi a fényt és nem látsz mást, csak a következő lépést. De a sötétség fátyolán, mi elveszi szemed fényének a ragyogását, apró csillagszemek jelennek meg. S miközben sétálsz, azon kapod magad, hogy csak a csillagok fényében réved el a szemed, és az éj sötétje a barátoddá lesz. Barátoddá, hisz a fény szűrődik át, és csillaghímessé válik az éjszakád.

Kint vagy a téren. Feletted már ezernyi csillag ragyog. S a barátaidra gondolsz, kik oly sokan vannak, mint a csillagok, megszámolni sem tudod. S a fényük még káprázatosabb annál, mit most az égen látsz. Mert ragyogásukat a szeretet melegsége hatja át.

Kint vagy a téren. Szellő fújja lágyan az arcod. S ebben a lágy ölelésben a múltra és a jelenre a gondolsz. Eddigi életed, a Te történeted, mint egy film pereg le előtted. Eszedbe jut a múlt lázas munkája, tenni akarása, buzgósága. Az álmaid, melyek mindig hajtottak előre, várva a következő Nap hajnalát. Ám egyszer csak kitört egy féktelen vihar, és álmaid birodalma zajtalanul omlott össze. S Te meredten és némán álltál, szemlélve a pusztítást, mi kíméletlen és kemény orkán. Ám a Lélek, mint korábban sokszor, karon ragadott, és felforgatott életedbe harmóniát adott.

Most a csillag szőtte égbolt alatt újra álmokat álmodsz. Álmokat, melyekkel hozzátennél a világhoz. Erőt, reményt és hitet, hogy az emberek élete ne üresedjen meg. Hisz tudod és érzed a nagy igazságot, mit Dosztojevszkij így fogalmazott: „Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és boldogság! Ugy tetszik, mintha szívünket más szívbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanók, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.”

Örömet adni és boldogságot átragasztani. Oly könnyűnek tűnik és természetesnek. Az is. Ám hogy ezt megtehesd, Neked kell előbb boldognak lenned. Boldognak a terhek súlya alatt. Akkor is, ha roppan a lelked, s úgy érzed, hogy meghasadni látszik a szíved. Akkor is, ha feszül lelked minden húrja, s kiáltanál keservesen meddig, meddig tart még az éjszaka?

Éjszaka van, de a csillagok világítanak. A csillagok, melyekben barátaid arcát látod, kikben a Lélek ereje ragyog, és üzenik: összetartozunk.

„Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák)