A
boldogság iránti vágy tünékeny álom. Az ember sokszor úgy érzi, mintha a kapujában
állna, mintha megérinthetné, mégis hirtelen szertefoszlik. Semmivé lesz. Talán
azért van ez az érzés, mert az ember maga sem tudja, hogy mi teszi boldoggá.
Elfelejt befelé fordulni, a lelkébe tekinteni. Csak éli az időt, amit kapott,
de nem éli meg. Philip Zimbardo egy szemléletes hasonlatot használ ezzel
kapcsolatban: „Ha elveszünk a múltban vagy elmerülünk a jövőben, nem vagyunk
jelenvalóak, és a boldogság úgy suhan el mellettünk, mint egy ínyencfalatokat
tartalmazó menü, amelyet a fogorvoshoz menet a kocsiban fogyasztunk el.”
A
boldogság kulcsa az idő, a megélt, amit önmagunknak és a másiknak tudunk adni.
S talán erről felejtkezünk el igazán. A technikai fejlettség, a rohanás a
megélt idő minőségétől foszt meg, és taszít boldogtalanságba. Ha nincsen
magunkra és a másikra szánt idő, a társas kapcsolataink is megüresednek, és
ettől érezzük magunkat boldogtalannak.
Egy
kis közbevetés. Az egyik legkedvesebb barátnőm reggel háromnegyed hatkor
felköszöntött a születésnapom alkalmából. S valóban másként kelt fel a Nap. Ettől
már csak az lesz a csodálatosabb, amikor személyesen is találkozhatunk, és egymásnak
időt adhatunk az életünkből. A születésnapom boldog lett minden egyes
pillanatában, amikor felköszöntöttek. Amikor a majd három éves keresztfiaim
énekeltek nekem, amikor a barátaimtól üzenet érkezett, amikor rózsát kaptam a
gyermekeimtől, amikor egy kedves barátnőm társaságában megettük a születésnapi
spagettit és a két nagyobb gyermekem által sütött gofrit. A születésnapom
boldog volt, pontosabban voltak boldog pillanatai. Pillanatai, amikor a
jelenben felidéződött a múlt sokféle öröme, melyben a közös vonás az
összetartozás, és a Rózsaszál, ami mindig ott volt az asztalon, cicoma és
díszítés nélkül…
A
boldogság tünékeny álom. Vagy mégsem? Nem az, mert a megélt idő adja. A másik
ember, akivel együtt vagyunk. S ennek erejét érezzük a találkozás után, és a
hiányát is, ha Valakit nélkülöznünk kell hosszabb vagy rövidebb ideig. Ha a
hiány, a nélkülözés állapotában vagyunk, akkor segítségünkre lehetnek a megélt
idők boldog emlékei. Az emlékek, amelyeket jó felidézni, és beléjük burkolózni,
és vágyni a szebb jövő felé, hogy túléljük a jelen nyomorúságát.
Ha
a másikra nézünk, akkor azt gondoljuk, hogy az arckifejezéséből meg tudjuk
határozni, hogy boldog-e vagy sem. Talán még a hangszínéből is. A testbeszéd
sokat elárul. De még többet mond egy ember boldog vagy boldogtalan állapotáról
az, ahogyan él, ahogyan a másikkal bánik, ahogyan a másikhoz viszonyul. Hisz a boldog ember nem okoz rosszat és fájdalmat. Sonja
Lyubormisky kutatása szerint a boldog emberek a következőket cselekszik:
segítenek a munkatársaiknak és a járókelőknek, kifejezik hálájukat az iránt,
amijük van, időt áldoznak családjukra, barátaikra és társas kapcsolataikra,
élvezik az élet örömeit és megpróbálnak a jelenben élni, rendszeresen végeznek
testmozgást, derűlátóak a jövőjükkel kapcsolatban, életcélokat tűznek ki és
igyekeznek megvalósítani, jól kezelik az életben adódó gondokat.
Boldogság.
Tünékeny álom? Nem. Közel van, csak szem és szív kell hozzá, és a szeretet
hangja. A szereteté. A szereteté, mely apát, anyát, gyermeket, barátokat tart
egyben örökre, és boldog pillanatokat hoz az életbe.
„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A
Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb
ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük
mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.” (Maurice
Polydore Marie Bernard Maeterlinck)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése