A barátság

Tavaszi napfény. Csobogó szökőkút. Díszköves tér. Szellő, mely kellemesen érinti az arcod. Nincsen annál csodálatosabb dolog, mint megfürödni a fényben a végtelennek látszó téren, ahol nem vagy egyedül. Nem, mert a téren mások is napfényfürdőt vesznek. Gyermekek is szaladgálnak. Lüktet az élet.

          Kint vagy. A szabadban szabad vagy. Mosoly ül ki az arcodra, mert szívedet belül egy kedves gondolat melengeti. Egy kedves gondolat, amit Ady Endre írt Móricz Zsigmondnak: „Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.” Ez a sor most többet mond neked bárminél. Mert éppen úgy vagy, ahogyan Ady. A barátság édes íze jár át, s próbálod te magad is megfogni a barátság csodáját. Ám azt érzed, hogy saját szavaid elégtelenek. Többre van szükség. Talán Adyra, talán arra a barátra, akivel most éppen együtt vagy kint a téren. A barátra, akivel beszélgetsz, akinek lénye betölti a lelked, és érzed, tudod, kimondod: barátságotok fény, levegő és szabadság. Fény, mert fénylően tündököl a lélek és csak a szeretet szórja a sugarát. Nincsen palástba burkolózó lélek sehol sem, aki a maga homályát öntené rád, barátnak adva ki magát. A verejtékkel játszott emberi színjátékról már rég lehullott a lepel. Tudod, hogy ki az igaz barát, és ki nem. Érzed, mert mögé látsz az ember által kivetített külső képnek. Barátod csak az maradt, aki nem hordott sohasem álarcot. Miért is hordott volna? Mikor lelkének igaz fényét adta és adja. Elpalástolni csak a homályt és a sötétséget kell, hogy ne látszódjék a métely.

           A barátodra nézel, és érzed, hogy nincsen áporodott levegő, minden friss, tiszta, és üde, még akkor is, ha megpróbált titeket az élet. Lenne min szánakozni és keseregni, de mégsem ezt teszitek, hanem előre néztek reménnyel. Tervek, vágyak, elképzelések fakadnak fel, hogyan lehetne még szebb és teljesebb az élet. Egészen szabadok vagytok. A szabadság könnyű érzése ural el, mert szabadon szárnyalhat a gondolat, az érzés, a szó. Nincsen semmi, ami gúzsba kötne, megállítana, figyelmeztetne. Bárhogy is keresnéd a kétkedő kérdést, hogy mit érdemes, lehet vagy szabad csak szólni, kimondani, nem találnád meg. Hisz a barátságban nincsen érdek, számítás, nincsen benne hamisság és áltatás, sem irigység, sem kérkedés. Csak igaz szó, ami sorra vesz bennetek jót és rosszat is, örömet és fájdalmat is. A nehézség súlyát mégsem érzed, a kritika is simogatóvá, balzsamossá lesz, mint a tavaszi szél, ami szárnyára vesz, és felfelé repít.

          Ady után visszhangzik benned egyre jobban „Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.” Ezt érzed barátod közelében, és az ő ereje a Te erőddé lesz, ahogyan a Te erőd is élteti a barátodban a lelket. Mert barátságotok lényege, hogy mindkettőtök lelkében erős az Élet. Kibírtok mindent, áldást és átkot is, mert az Életet nem lehet legyőzni.

         Kint vagy a téren. Átjár kívül-belül az Élet. Megvan minden, amire szükséged van: fény, levegő, szabadság; és a barát, az igazi barátság.

Felfelé

A Thököly úton egy fiatal lány a villamosra várt. Egy férfi megpillantotta, odalépett hozzá és megszólította: „Már húsz méterről felismertem a nyers márványban a szobromat. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész vagyok. Azt a nőt kell megformáznom, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök.”

            A fiatal lány döbbenettel hallgatta végig a szavakat, és idő kellett neki. Idő, hogy a találkozásuk pillanatának csodája megérintse, és megértse, felfogja, mi is történhet, történik vele. A pillanat csodája, hogy múzsa lett, ihletet adó személy, alak. A művész már tudja, hogy a szabadságot hogyan öntse formába. A forma, sőt a szabadság lelke ez a fiatal lány, akiről később ezt mondta a szobrász mester: „Senkiben nem éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban.”

            1947-ben felállították a Gaál Erzsébetről mintázott Szabadság-szobrot a Gellért-hegy tetején. Alakja méltóságot tükröz, már-már királynői. Kezében pálmaág, a győzelem jelképe. Felfelé tekint. Haját fújja a dunai szél. Egy bronzba öntött nő alakja, akiben lángol a lélek.

        A szabadság a valóságban is bronzba öntött, mintha mázsás súlya lenne, de mégis könnyed és tiszta lángolás. E kettősség hatja át. Hisz szabadnak lenni a jóra felelősségteljes küldetés, hogy ne csorbuljon a jog, a másik ember joga. Ezt úgy lehet csak teljesíteni, ha az ember szíve tiszta és nemes, ami valóban hisz a jóban és az igazságban. Mert az igazság tesz szabaddá valóban.

Különös, hogy a magyar Szabadság-szobor, ellentétben az amerikai Szabadság-szoborral, felfelé tekint és nem előre. Oly megkapó és sokatmondó ez a tekintet. Hisz az igazi szabadság nem emberektől érkezik, hanem felülről, a világosságból, ahol minden egyértelmű és tiszta, ahol nem sérül a jog, ahol nem támad gyűlölet, békétlenség, harag. Fent békesség és egyetértés honol. A szeretet izzik. A lélek szabad. Valóban az. Nincsen, mi béklyóba fogja, megkötözze, meggyötörje. Szárnyalhat, repülhet könnyedén, mintha nem volna alatta mélység.

A Szabadság-szobor tekintete az Égre vetül, és tanít minket szavak nélkül, hogy a szabadságot, mi oly fontos nekünk, hol és merre keressük. Tanít, hogy hol töltekezhetünk fel mi is belső lángolással akkor, mikor szívünket jeges kéz szorítja, hogy kioltsa bennünk azt, ami éltet, erőt ad, mosolyt csal az arcunkra. Tanít, hogy honnan merítsünk erőt, mikor lehetetlenségekkel nézünk szembe és úgy érezzük, mi már kevesek vagyunk ehhez. Tanít, hogy hogyan lehetünk tiszta lelkű, lélekben nemes emberekké, akikért érdemes küzdeni másoknak is – hiszen a szabadság sohasem csak egyszemélyes ügy, hanem egy közösségé, egy népé.

Kell az erő, mert oly könnyen megfáradunk és belekeseredünk abba, amiben élünk. A mélység mintha közelebb lenne, mint az Ég. Van, hogy úgy tűnik, hogy az igazságot csak mi ismerjük. Az igazság maga és annak elérése oly utópisztikus. Mintha soha nem jutna érvényre, mert oly nagy a hamisság és az ámítás ereje. Mintha szabadság sem volna, bár annyit beszélnek róla. S már tele lennénk keserűséggel, mint a múzsa maga. Gaál Erzsébet a szobor felállítása után évtizedekkel (1984) már ezt mondta: „Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat.” Sok a méltatlan ember, aki nem viszonozza a jót jóval, akiben nincsen sem tisztelet, sem megbecsülés, sem szeretet. A bőrén érezte a hátratételt. Bár élete végéig „Szobor” lett a beceneve, de még a Szabadság-szobor felállításának az ünnepségére sem hívták meg. Az ihletet adó múzsa alakjára a feledés homálya borult, és magára maradt. Meg kellett küzdenie minden egyes napért, a talpon maradásért. Nehéz sors jutott neki. Nehéz sors, melyet mindnyájan ismerünk. Hiszen elég csak a saját életünk megpróbáltatásaira, szenvedéseire, a mindennapok kisebb vagy nagyobb küzdelmeire tekintenünk, ahol a mélység és a magasság ütközik meg újra és újra. Az élet terhét nem könnyű hordozni. Ám egy apró, mégis fontos mozzanat rajtunk múlik. Az, hogy méltósággal felfelé emeljük a tekintetünket. Felfelé, az Ég felé, hittel és reménnyel, hogy a győzelem, az igazság diadala elérkezik egyszer. Ha a fejünket felemeljük, és felfelé nézünk, nem magunk elé, akkor a problémák és kihívások már nem is tűnnek olyan nagynak és legyőzhetetlennek, hisz tudjuk, van segítség és van erő. Lehetséges, sőt valós dolog győzelmet aratni az igazságért. Lehetséges, sőt valós dolog az Ég közelében lélekben szabaddá válni, mintha nem volna alattunk mélység.

A Lánchíd

Mindig örömmel tölt el, ha meglátom a Lánchidat. Talán ez az egyik legszebb ajándék, hogy minden nap láthatom. Szép, robusztus, az oroszlánok alakja tekintélyt parancsoló. De mégsem ez érint meg igazán, hanem azoknak az embereknek a lelkesedése, akarata, elszánása, akik építették és építtették. A munkásoké, a mecénásoké, a pártolóké és Gróf Széchenyi Istváné. Gróf Széchenyi István alakja tündöklik számomra a legfényesebben, aki hitte és komolyan vette, hogy igenis felépülhet az első állandó híd a Dunán. Egy álmot kergetett, mi túlzónak és lehetetlennek látszott, de ami testet öltött. Nem is akármilyet. Mert Széchenyiben volt hit és lelkesedés. Hit és lelkesedés, ami nem csak azt mondogatja „De jó volna, ha lenne ilyen!”, hanem tesz is érte. Ha valóban lelkesedés támad, és a hit vezet előre, akkor az hatással van az álmot álmodó környezetében lévőkre. Az álom édes nektárjával átitatja az emberek szívét, kik nem csak azt látják, ami van, hanem azt, ami lehet – és lesz is. Az álmot álmodó többé már nem egymaga tekint előre, hanem egy csapattal, egy közösséggel együtt halad előre. Ha egy közösség magáénak érez egy jó ügyet, akkor csodák történnek. A csoda meg is történt. A Lánchíd 1849-ben átadásra került, amihez hosszú és embert próbáló évek vezettek. De a híd elkészült, mert volt mögötte egy álmot álmodó, és emberek, kik társául szegődtek szívvel-lélekkel, közös akarattal.

Az első lépés az álom megvalósulása felé az volt, hogy Széchenyi István 1832-ben megalapította a Hídegyletet. Lehet úgy kifejezni, hogy azért, hogy a társadalmi és az anyagi bázist megteremtse. De én ezt úgy fogalmazom meg, hogy azért tette, hogy az álmot, mi ott élt szívében, valóra váltsa, s ehhez ügyesen találta ki és meg a lehetőségeket. A Hídegylet beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Széleskörű támogatást nyert, lelki és anyagi téren. Olyan emberek is csatlakoztak hozzá, mint Derra Anasztáz, Budapest egyik leggazdagabb embere, vagy Sina György bécsi bankár, kikről hallva azt gondolnánk, hogy nem, ilyen nem lehetséges. Mert egy bankárnak mit számítana egy kis ember, vagy nép célkitűzése? A valóság mégis rácáfol a hitetlenkedésre. Egyre többen lettek, kik Széchenyivel akarták ezt az álmot. A Lánchíd Részvénytársaság megalapításával a bécsi Salomon Rothschild és a pesti Wodianer Sámuel és Fia bankház is társult hozzá. Gazdag, nagyon gazdag emberekről van szó, akiknek mégis többet számított a közösség nemes ügye, a Lánchíd felépülésének álma, mint maga a vagyon, ami felett rendelkeztek. A pénz, ami itt valóban azzá lett, aminek lennie kellene: egy eszközzé vált egy álom megszületésében.

Mindez arról beszél, hogy álomra mindnyájunknak szüksége van. Álomra, ami túlmutat a személyes érdeken, és egy közösség csodálatos ügye lehet. Álomra, ami túlmutat a mindennapok egyszerűségén, ami nagy és hatalmas, szétfeszíti a szűk kereteket – melyekről azt gondoljuk, hogy csak közöttük szűkölködhet és vegetálhat az ember. A Lánchíd nekem arról mesél, hogy lehet és kell nagyot álmodni. Ne azt mondd ki, hogy merjünk kicsik lenni, hanem azt, hogy merjünk nagyot és hatalmasat álmodni! Olyat, ami a közösség javára lehet, miből mindenki kap és nyer. Hidat, melyen átmehet az ember a hullámzó Duna felett. Hidat, mi összeköt embert emberrel. Hidat, mely megmutatja, hogy van út a másik part felé, mit a semmiből kell/kellett megépíteni, hol először nem volt – és ma sincsen más, ha álmokat tűzöl ki – csak hit, akarat és lelkesedés.

Ahol van álom, ott megjelennek a kétkedők, az irigyek, a gúnyolódók. Kiknek arra futja csak, hogy becsméreljenek és hátráltassanak, s cinikusan megjegyezzék: megalománia mindez, van ennél fontosabb. Nem értik, nem érzik az álom nagyszerűségét, s nem tesznek mást, mint csak a saját kicsinységüket, tehetetlenségünket leplezik. Holott álmokra nekik is szükségük volna. Álmokra, melyek jó ügyet szolgálnak, melyek nem rólad vagy rólam, hanem rólunk szólnak.

A bolond

„Bolond vagy!” – szalad ki a szánkon, mikor nem tudjuk értelmezni sehogyan sem azt, amit a másik tesz vagy mond. Bármennyire is szeretnénk összefüggést és értelmet találni, nem sikerül. A következő mondatban már fel is világosítanánk, hogy szerintünk miért illik rá ez a nem éppen szép jelző. Van, hogy meg is tesszük, olykor azonban elhallgatunk, és magunkban mondjuk, mondogatjuk. Naponta talán többször megtörténik velünk, mert mindig találkozunk olyan eseménnyel, ami túllép a józan ész szabta kereteken, s bárhogy is próbálkozunk, annak a felfogása nem megy. Már értjük is, hogy a Magyar Nyelv Szótárának (1862) meghatározása miért épp így hangzik. A bolond „Eszement, eszeveszett, kinek elméje s ítélőtehetsége megzavarodott, eltébolyodott, s valamely rögeszme körül keringnek gondolatai és beszédei, s mint olyan a lelki nyavalyában szenvedők különös osztályába való.”

Felsóhajtunk. Legalább van magyarázat a megmagyarázhatatlanra, ami már önmagában is ellentmondás. De mégis megtaláljuk a szótár meghatározásában a legfontosabb információt: az ítélőtehetség vagy mai szóhasználattal élve az ítélőképesség megzavarodott. Egyszerűen ez azt jelenti, hogy a bolond nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. „De sok bolond van!” – ötlik fel bennünk, azután az, hogy „Én is bolond lennék?”. Mert nem könnyű és nem mindig sikerül különbséget tenni jó és rossz között. Azért, mert mindkettő viszonylagos. Ami nekem jó, az a másiknak nem mindig, vagy éppen nem úgy jó. Ami számomra kellemes, az a másik embernek lehet, hogy szörnyű. Azután, ha megvizsgáljuk, hogy a szavak és a tettek milyen eredményt hoznak, akkor megint más színben látjuk a jó és a rossz valóságát. S még nem is beszéltünk arról, hogy a rossz dolgok legtöbbször jónak álcázottak, és így teszik bolonddá az embert, ki eszementen halad előre. Halad, fut, lehet, hogy rohan is, ám a várt fejlődés elmarad. Mert a bolondság nem visz előre, nincsen íve. Nem más, mint egyhelyben állás, rosszabb esetben pedig visszalépés a kiindulási helyzethez viszonyítva.

Azt gondolom, hogy az ember fejlődésre vágyik. Előre szeretne jutni. Minden erejével azon van, hogy íve legyen az életének. Ám ez nem mindig következik be. A hiba pedig nem feltétlenül a körülményekben van, hanem az ember önmaga lesz gátja a saját fejlődésének. A saját bolondsága a hátráltató erő.

Ha ez így van, akkor mit tehetünk, hogy kivédjük a bolondság okozta károkat? A védelem a saját ítélőképességünkben rejlik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a bölcsességünkben, ami akkor működik helyesen, ha van benne önismeret. Önismeret, amikor áltatás nélkül nézünk szembe magunkkal. Mondhatjuk úgy is, hogy keressük saját magunkban a hibát, mert van. Elgondolkodás. Elgondolkodom életem eseményei felett, nem csak a felszínt nézem, hanem a mögötte lévő szándékokat, értékeket, célokat. Igyekszem mélyebben látni és érezni, hogy megértsem és átérezzem a motivációt, hogy ki és miért cselekszik így vagy úgy. Leteszem az elfogultságot. Ez azért fontos, mert miután emberek vagyunk, végtelenül szubjektívek is tudunk lenni, nélkülözve az objektivitást. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb bolondság, ami érhet. Akit hatalmába kerít a szubjektivitás, az képesnek érzi magát, hogy a fehérről bebizonyítsa, hogy fekete, és nincsen benne méltányosság, szeretet, békesség. Eljutunk ahhoz, hogy az objektivitás ritka és nagy kincs, mely akkor fénylik igazán, ha mellette van a belátás. Amikor az igazság keresésében ott van szeretet. Amikor látom, hogy a másik ember is éppen olyan, mint én, és eszerint bánok a szavaimmal, eszerint cselekszem. Nem akarok rosszat. Ám ehhez más lélek kell. Olyan lélek, amit a Felülről érkező Lélek jár át. Tudom, hogy ez már a vallásszabadság kérdése. De én úgy tapasztalom, hogy csak Isten Lelkétől van a bölcsesség, a helyes ítélőképesség. Nélküle csak zavarodottság, rosszabb esetben téboly és káosz születik. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy Istent elfogadni vagy elutasítani, már a hit kérdése. Én ezzel vitatkozom. Mert ha belső csendességet talál az ember, akkor többé nem hiszi, hanem megtapasztalja, hogy Isten van, jelen van, aki világosság, fényesség és csupa jóság. S ha Ő átjár, akkor az ítélőképességünk is helyére kerül. Megtanulunk különbséget tenni a jó és a rossz között. Egyszerűen azért, mert ráhangolódtunk Isten Lelkére. Egyszerűen azért, mert a Biblia, amit ha a kezünkbe veszünk, akkor nem egy történelem tankönyv, nem is szép történetek tárháza, nem is a műveltség forrása csupán, hanem érzékenyítő üzenetek sora. Melyek érzékenyítenek a másik ember és Isten felé, gondolkodásra, tanulásra, lelki növekedésre késztetnek. Mindazzal megajándékoznak, ami a bölcsességet és a helyes ítélőképességet kiformálja bennünk. A rosszat rossznak látjuk, de mégsem leszünk kegyetlenek és gonoszak. A nehéz sorsú emberrel való találkozás segítségnyújtásra késztet, nem pedig elfordulásra és bántásra. Ha a közöny és a meg nem értés kemény falával találkozunk, akkor úgy érezzük, hogy eljött az időnk, a kemény falakat le kell bontani. Az ember így valóban más lesz, mássá lesz. Bár lehet, hogy a lélekben és az értelemben földhöz ragadt emberek tartják majd bolondnak, pedig ennek a fordítottja az igaz. Mert jót tenni, jóvá válni az isteni mérték és Lélek szerint az igazi okosság és bölcsesség.

„Bolond vagy!” – szalad ki a szánkon. „Bolond vagyok” – olykor ezt gondoljuk magunkról, mert az Istenben való hittől függetlenül ott van bennünk a szívünkbe írt törvény, a lelkiismeret. Milyen jó, hogy ott van, még akkor is, ha el lehet némítani, ha az ember mellőzi a tükörbe nézést. Jó a lelkiismeretre hallgatni. Még jobb azonban Isten Lelkére hangolódni, mert így tökéletesedik az ítélőképességünk – s talán kevesebbszer kell kimondanunk másokra „Bolond vagy!” és saját magunkra „Bolond vagyok.”

A jó hír nem hír

A jó hír nem hír. Mondhatnánk azt is, hogy a jó természetes és megszokott, nem kelt különösebb feltűnést, s ezért nem kell róla beszélni. Holott a jóból, a jó hírből merít erőt a lélek, és a jó megtapasztalása révén mondja ki az ember, hogy érdemes küzdeni, dolgozni, tenni, a reménységben megújulni.

A rossz hír már hír, ami megállít, felkavar, megdöbbent, olykor izgalommal tölt el. Valami olyan, amiről érdemes beszélni, tovább adni. „Hallottad?” „Hallottam.” „Tényleg?” „Ez nem lehet igaz!” – s nem is minden rossz hír igaz, nem is úgy igaz, ahogyan mondják, de kell a szenzáció.

A jó hír nem hír. A rossz hír a hír, még akkor is, ha annak hallatán nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. A rossz hír hitetlenkedést, csalódottságot, fájdalmat okoz, felháborodottsághoz vezet, elveszi a komfort- és biztonságérzetünket, félelmet kelt, hogy valami hasonlóan rossz velünk is megtörténhet. S nem kell soká várni, míg a rossz hírekből táplálkozó ember valóban csak a szoba négy fala között érzi jól és biztonságban magát, és elveszíti az örömre való természetes képességét, a szépre és a jóra való rácsodálkozás lehetőségét – mintha a jó valójában nem is létezne, csak a rossz.

A Bibliában az Újszövetség első négy könyve az evangélium (jelentése: örömhír) elnevezést kapta. A négy evangélium Jézus történetét meséli el, és már a könyvek műfajának a meghatározásában elhangzik a legfontosabb üzenet: Jézus léte a Földön örömhírt jelentett. Ezt nem nehéz felfogni, csak végig kell gondolni mindazt, amit Jézus cselekedett, mondott. Az élet napfényes oldalát mutatta meg. Mai szóval talán úgy fogalmaznánk, hogy optimizmust hozott. Azt, hogy érdemes hinni jóban, és tenni a jóért, derűsen és reménnyel előre tekinteni. Ha a Jézusról szóló történeteket megnézzük, kiderül, hogy az élet magaslatát, pozitív lehetőségeit mutatta meg és hozta egészen közel az arra fogékony embereknek. Különös mégis azzal szembesülni, a Bibliát olvasva és talán saját személyes tapasztalatainkat is számba véve, hogy nem mindenki fogékony a jóra és a világosságra. Voltak és vannak, akik a sötétségben, a homályban érzik otthonosan magukat, és ennek áporodott levegőjét árasztják magukból, s erőltetik rá a környezetükre. Miért? Erre csak ők tudják választ. Bár kétségkívül meg lehet próbálkozni a válaszadással, amivel ha megpróbálkozunk, odajutunk, hogy a sötétség az önszeretetből táplálkozik, amihez hozzátapad a bármi áron való érvényesülés, a hataloméhség a másik élete felett, az irigy szem, a hamis száj és a kegyetlen szív. A felebaráti szeretet még csak nyomokban sem vehető észre.

Jézus korában a negatív emberi oldalt a farizeusok és az írástudók mutatták meg rendkívül hangsúlyosan. A korabeli „hivatalos” egyház képviselői, akik körömfont módon keresztkérdésekkel, Jézus munkásságához sajátos magyarázatot illesztve próbálták lehetetlenné tenni és végül keresztre küldeni őt. Holott tudniuk és látniuk kellett volna, hogy a számukra adatott messiási próféciák teljesedtek be Jézus személyében. Látták vagy sem, értették vagy sem, nem az a fontos, hanem az, amit és ahogyan tettek. Jézus mégis hirdette az örömhírt – a jót és a nem rosszat. Hirdette az örömhírt a szabad ég alatt, a pusztában, a városokban, a falvakban, a házakban. Vándorlás lett az útja és a kiszámíthatatlan emberi élet. S megtörtént a csoda. A lelket, a testet gyógyító szavai és tettei nyomán sok ember került összeköttetésbe Istennel, a világosság sugara megcsillant és ragyogott, a boldogság beköltözött a szívekbe. A szívekbe, ha nem is mindenkiébe. Mert sokan elutasították Jézust. Még a meggyógyított 10 leprás közül is csak egyetlen egy szívében termett meg a hála. Itt nem is a hálátlanságra, mint emberi jellemzőre akarok rámutatni. Sokkal inkább arra, hogy abban az egy emberben volt fogékonyság a jóra. Ám ezért az egyetlen emberért már megérte a gyógyítás, sőt mind a 10 leprás meggyógyítása. Még akkor is, ha ez alkalmat adott a farizeusoknak az újbóli támadásra Jézus ellen, a jó hír negatív átértékelésére. Még akkor is, ha csak egy gyógyult leprás értékelte és értette meg, hogy mi is történt vele. Tízből egy. Kevésnek tűnik. Nem gazdagságos, hisz több volt az energia-befektetés, mint az eredmény. De mégis megérte. Azért az egy emberért. Ez a mennyei gazdaságtan. Az egy is számít.

A mennyei gazdaságtan logikáját kellene megtanulnunk, aminek a szeretet, a felebaráti és az Isten iránti szeretet a forrása. Nehéznek tűnik? Lehet, de csak akkor, ha kívülről és nem belülről szemléljük. Mert például a nagycsalád sem gazdaságos, mégis olyan szeretet-többlete van, amihez nincsen fogható.

A mennyei gazdaságtanban nem az értelem dolgozik, hanem a szív, a lélek munkál, és a szeretet diktál. S ha az emberek ismernék a mennyei gazdaságtant, akkor csak jó hírekkel traktálnák egymást. „Látod, neki is sikerült.” „Látod, milyen ügyes és tehetséges.” „Látod, kitartott.” „Látod, őszinte és egyenes volt.”„Látod, hogy mennyit segített.” „Látod, meghallgatott.” „Látod, mellém állt.” „Látod, felállt a nehézségből.” A pozitív példák pozitívumokra sarkallnak. A jólelkű szavakra, cselekedetekre és a jó hírekre olyan nagy szükségünk van, mint egy falat kenyérre. Mégis a rossz hírektől van már gyomorrontásunk.

A jó hír forrása a jó. A jó, ami sokszor észrevétlen és természetes. Sokan azt gondolják róla, hogy szóra sem érdemes. Pedig a jó szó, a jó hír az, amit megéri kimondani és tovább adni, mert épít, gyógyít és örömre hangol. Neveljük hát szívünket a jó befogadására, szemünket a jó meglátására, ajkunkat a jó továbbadására!

A saját életünk hírszerkesztői mi vagyunk. Az általunk szerkesztett „híradó” minden nap szól. S mi a szabály benne? A jó hír nem hír vagy a jó hír számít igazán? 

A lélek hangja

A legigazabb beszéd, amikor a lélek szólal meg, és a szív beszél. Ilyet ritkán lehet hallani. Mert általában fecseg a felszín, és hallgat a mély. Te is beleesel ebbe a hibába, mert megtanultad uralni a lelked. Nem akartad. Így alakult. Vannak ugyanis süket fülek, kik úgysem értenék, mit mond a szíved. Nem vagytok egy frekvencián. Más a tartalma a szónak és a gondolatnak, még ha ugyanazokat a fogalmakat használjátok is. Ha süket fülek előtt beszélsz, szomorúan jön az összegzés, kár volt beszélni, csak az idődet tékozoltad el. Vannak gonosz fülek is, kik hamisan éneklik tovább lelked dallamát. Semmi sincsen a helyén abból, amit mondtál. Kifacsart, kifordított szavaid élnek tovább a másik ajkán. Ha rólad beszélnek is, az nem te vagy, mert a te lelked egészen más, mint ahogy bemutatják. Ez olykor fájdalmat és gyötrelmet szül, olykor haragot vált ki, de mindenképp elhozza a bölcs megfontolást, hogy a legjobb a gonosz fülek előtt csöndben, teljesen csöndben maradni. Vannak éhes fülek is, akik csak tudni akarnak, gyűjteni minél több fontosnak tartott információt, mert ugye a tudás hatalom. Hatalom a másik ember felett. Tudni akarnak minél többet, de nem megérteni téged. Nem akarják felfogni világod, érzésed, gondolatod. Mintha csak gép lenne az ember, számító gép, hol csak az érdek a fontos. A gép-ember hallani és ismerni tud csak, de nem megismerni és együtt érezni veled, a lelkesedésre és a veled való sírásra is képtelen. Nincsen közös ritmus, mi dallammá alakíthatná szavad. Lelked, szíved ezért csöndben marad, és fecseg a felszín, hallgat a mély.

Milyen sokszor jön az el, hogy a léleknek hallgatnia kell! Pedig szeretnél szólni, lelked, szíved egészen kitárni, hogy belső világod szerint ismerjenek meg, láthatóvá válj egészen. Mert nem a külső számít, nem a fecsegés, hanem az, amikor a lélek beszél. Amikor súlya és tartalma van annak, amit kimondasz. Amikor őszintén, tettetés nélkül vállalhatod magad. Amikor nem azt mondod, ami illik és szükséges, hanem ami igaz és hiteles. Azt, ami a valód. És neked mégis hordani kell egy álarcot, mit a zord világ reád erőltet. A süket, a gonosz és számító fülek erre kényszerítenek.

Milyen ritka, amikor a lelked beszélhet! Ritka, de eljöhet és el is jön a pillanat. A pillanat akkor, amikor igaz füllel találkozol, ki nem csak hallani, érteni akar téged, hanem megismerni, veled együtt érezni, gondolkodni és szeretni. Ki lelkesen kutatja az élet titkait, kit az foglalkoztat, hogy micsoda is az ember, mily csodálatos és nagyszerű teremtmény. Az ember, aki azzal a küldetéssel születik, hogy jó legyen és lelkének hangja Isten hangja legyen a földön, mely alkot, épít, szeret, harmóniát és békességet teremt. Mily csodálatos, amikor a lelked Isten Lelkéhez jut, és felfakad belőle a legszebb és legigazabb dallam, és ezzel érinti meg a másikat. A másikat, kinek igaz füle, igaz szíve van. A lélek hangjai ekkor érnek egymáshoz egészen közel. Nyílik a virág, lombot hoz a fa neked, és benned is tavasz lesz, nem csak körülötted.

Engedd magadhoz Isten Lelkét, hogy halld te magad is a lelked hangját! S ne félj, lesz utadban olyan ember is, kinek a lelked dalolhatja dallamát! A reményt ne add fel, és a hitedet sem! A világban mindig volt és lesz süket, gonosz és számító ember, de igaz szív is, még ha ritka is. Keresd és kutasd fel őt, őket, hogy lelketek dallama összeérjen, és eljöjjön a földön az Éden!