A Lánchíd

Mindig örömmel tölt el, ha meglátom a Lánchidat. Talán ez az egyik legszebb ajándék, hogy minden nap láthatom. Szép, robusztus, az oroszlánok alakja tekintélyt parancsoló. De mégsem ez érint meg igazán, hanem azoknak az embereknek a lelkesedése, akarata, elszánása, akik építették és építtették. A munkásoké, a mecénásoké, a pártolóké és Gróf Széchenyi Istváné. Gróf Széchenyi István alakja tündöklik számomra a legfényesebben, aki hitte és komolyan vette, hogy igenis felépülhet az első állandó híd a Dunán. Egy álmot kergetett, mi túlzónak és lehetetlennek látszott, de ami testet öltött. Nem is akármilyet. Mert Széchenyiben volt hit és lelkesedés. Hit és lelkesedés, ami nem csak azt mondogatja „De jó volna, ha lenne ilyen!”, hanem tesz is érte. Ha valóban lelkesedés támad, és a hit vezet előre, akkor az hatással van az álmot álmodó környezetében lévőkre. Az álom édes nektárjával átitatja az emberek szívét, kik nem csak azt látják, ami van, hanem azt, ami lehet – és lesz is. Az álmot álmodó többé már nem egymaga tekint előre, hanem egy csapattal, egy közösséggel együtt halad előre. Ha egy közösség magáénak érez egy jó ügyet, akkor csodák történnek. A csoda meg is történt. A Lánchíd 1849-ben átadásra került, amihez hosszú és embert próbáló évek vezettek. De a híd elkészült, mert volt mögötte egy álmot álmodó, és emberek, kik társául szegődtek szívvel-lélekkel, közös akarattal.

Az első lépés az álom megvalósulása felé az volt, hogy Széchenyi István 1832-ben megalapította a Hídegyletet. Lehet úgy kifejezni, hogy azért, hogy a társadalmi és az anyagi bázist megteremtse. De én ezt úgy fogalmazom meg, hogy azért tette, hogy az álmot, mi ott élt szívében, valóra váltsa, s ehhez ügyesen találta ki és meg a lehetőségeket. A Hídegylet beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Széleskörű támogatást nyert, lelki és anyagi téren. Olyan emberek is csatlakoztak hozzá, mint Derra Anasztáz, Budapest egyik leggazdagabb embere, vagy Sina György bécsi bankár, kikről hallva azt gondolnánk, hogy nem, ilyen nem lehetséges. Mert egy bankárnak mit számítana egy kis ember, vagy nép célkitűzése? A valóság mégis rácáfol a hitetlenkedésre. Egyre többen lettek, kik Széchenyivel akarták ezt az álmot. A Lánchíd Részvénytársaság megalapításával a bécsi Salomon Rothschild és a pesti Wodianer Sámuel és Fia bankház is társult hozzá. Gazdag, nagyon gazdag emberekről van szó, akiknek mégis többet számított a közösség nemes ügye, a Lánchíd felépülésének álma, mint maga a vagyon, ami felett rendelkeztek. A pénz, ami itt valóban azzá lett, aminek lennie kellene: egy eszközzé vált egy álom megszületésében.

Mindez arról beszél, hogy álomra mindnyájunknak szüksége van. Álomra, ami túlmutat a személyes érdeken, és egy közösség csodálatos ügye lehet. Álomra, ami túlmutat a mindennapok egyszerűségén, ami nagy és hatalmas, szétfeszíti a szűk kereteket – melyekről azt gondoljuk, hogy csak közöttük szűkölködhet és vegetálhat az ember. A Lánchíd nekem arról mesél, hogy lehet és kell nagyot álmodni. Ne azt mondd ki, hogy merjünk kicsik lenni, hanem azt, hogy merjünk nagyot és hatalmasat álmodni! Olyat, ami a közösség javára lehet, miből mindenki kap és nyer. Hidat, melyen átmehet az ember a hullámzó Duna felett. Hidat, mi összeköt embert emberrel. Hidat, mely megmutatja, hogy van út a másik part felé, mit a semmiből kell/kellett megépíteni, hol először nem volt – és ma sincsen más, ha álmokat tűzöl ki – csak hit, akarat és lelkesedés.

Ahol van álom, ott megjelennek a kétkedők, az irigyek, a gúnyolódók. Kiknek arra futja csak, hogy becsméreljenek és hátráltassanak, s cinikusan megjegyezzék: megalománia mindez, van ennél fontosabb. Nem értik, nem érzik az álom nagyszerűségét, s nem tesznek mást, mint csak a saját kicsinységüket, tehetetlenségünket leplezik. Holott álmokra nekik is szükségük volna. Álmokra, melyek jó ügyet szolgálnak, melyek nem rólad vagy rólam, hanem rólunk szólnak.