A bolond

„Bolond vagy!” – szalad ki a szánkon, mikor nem tudjuk értelmezni sehogyan sem azt, amit a másik tesz vagy mond. Bármennyire is szeretnénk összefüggést és értelmet találni, nem sikerül. A következő mondatban már fel is világosítanánk, hogy szerintünk miért illik rá ez a nem éppen szép jelző. Van, hogy meg is tesszük, olykor azonban elhallgatunk, és magunkban mondjuk, mondogatjuk. Naponta talán többször megtörténik velünk, mert mindig találkozunk olyan eseménnyel, ami túllép a józan ész szabta kereteken, s bárhogy is próbálkozunk, annak a felfogása nem megy. Már értjük is, hogy a Magyar Nyelv Szótárának (1862) meghatározása miért épp így hangzik. A bolond „Eszement, eszeveszett, kinek elméje s ítélőtehetsége megzavarodott, eltébolyodott, s valamely rögeszme körül keringnek gondolatai és beszédei, s mint olyan a lelki nyavalyában szenvedők különös osztályába való.”

Felsóhajtunk. Legalább van magyarázat a megmagyarázhatatlanra, ami már önmagában is ellentmondás. De mégis megtaláljuk a szótár meghatározásában a legfontosabb információt: az ítélőtehetség vagy mai szóhasználattal élve az ítélőképesség megzavarodott. Egyszerűen ez azt jelenti, hogy a bolond nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. „De sok bolond van!” – ötlik fel bennünk, azután az, hogy „Én is bolond lennék?”. Mert nem könnyű és nem mindig sikerül különbséget tenni jó és rossz között. Azért, mert mindkettő viszonylagos. Ami nekem jó, az a másiknak nem mindig, vagy éppen nem úgy jó. Ami számomra kellemes, az a másik embernek lehet, hogy szörnyű. Azután, ha megvizsgáljuk, hogy a szavak és a tettek milyen eredményt hoznak, akkor megint más színben látjuk a jó és a rossz valóságát. S még nem is beszéltünk arról, hogy a rossz dolgok legtöbbször jónak álcázottak, és így teszik bolonddá az embert, ki eszementen halad előre. Halad, fut, lehet, hogy rohan is, ám a várt fejlődés elmarad. Mert a bolondság nem visz előre, nincsen íve. Nem más, mint egyhelyben állás, rosszabb esetben pedig visszalépés a kiindulási helyzethez viszonyítva.

Azt gondolom, hogy az ember fejlődésre vágyik. Előre szeretne jutni. Minden erejével azon van, hogy íve legyen az életének. Ám ez nem mindig következik be. A hiba pedig nem feltétlenül a körülményekben van, hanem az ember önmaga lesz gátja a saját fejlődésének. A saját bolondsága a hátráltató erő.

Ha ez így van, akkor mit tehetünk, hogy kivédjük a bolondság okozta károkat? A védelem a saját ítélőképességünkben rejlik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a bölcsességünkben, ami akkor működik helyesen, ha van benne önismeret. Önismeret, amikor áltatás nélkül nézünk szembe magunkkal. Mondhatjuk úgy is, hogy keressük saját magunkban a hibát, mert van. Elgondolkodás. Elgondolkodom életem eseményei felett, nem csak a felszínt nézem, hanem a mögötte lévő szándékokat, értékeket, célokat. Igyekszem mélyebben látni és érezni, hogy megértsem és átérezzem a motivációt, hogy ki és miért cselekszik így vagy úgy. Leteszem az elfogultságot. Ez azért fontos, mert miután emberek vagyunk, végtelenül szubjektívek is tudunk lenni, nélkülözve az objektivitást. Azt hiszem ez az egyik legnagyobb bolondság, ami érhet. Akit hatalmába kerít a szubjektivitás, az képesnek érzi magát, hogy a fehérről bebizonyítsa, hogy fekete, és nincsen benne méltányosság, szeretet, békesség. Eljutunk ahhoz, hogy az objektivitás ritka és nagy kincs, mely akkor fénylik igazán, ha mellette van a belátás. Amikor az igazság keresésében ott van szeretet. Amikor látom, hogy a másik ember is éppen olyan, mint én, és eszerint bánok a szavaimmal, eszerint cselekszem. Nem akarok rosszat. Ám ehhez más lélek kell. Olyan lélek, amit a Felülről érkező Lélek jár át. Tudom, hogy ez már a vallásszabadság kérdése. De én úgy tapasztalom, hogy csak Isten Lelkétől van a bölcsesség, a helyes ítélőképesség. Nélküle csak zavarodottság, rosszabb esetben téboly és káosz születik. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy Istent elfogadni vagy elutasítani, már a hit kérdése. Én ezzel vitatkozom. Mert ha belső csendességet talál az ember, akkor többé nem hiszi, hanem megtapasztalja, hogy Isten van, jelen van, aki világosság, fényesség és csupa jóság. S ha Ő átjár, akkor az ítélőképességünk is helyére kerül. Megtanulunk különbséget tenni a jó és a rossz között. Egyszerűen azért, mert ráhangolódtunk Isten Lelkére. Egyszerűen azért, mert a Biblia, amit ha a kezünkbe veszünk, akkor nem egy történelem tankönyv, nem is szép történetek tárháza, nem is a műveltség forrása csupán, hanem érzékenyítő üzenetek sora. Melyek érzékenyítenek a másik ember és Isten felé, gondolkodásra, tanulásra, lelki növekedésre késztetnek. Mindazzal megajándékoznak, ami a bölcsességet és a helyes ítélőképességet kiformálja bennünk. A rosszat rossznak látjuk, de mégsem leszünk kegyetlenek és gonoszak. A nehéz sorsú emberrel való találkozás segítségnyújtásra késztet, nem pedig elfordulásra és bántásra. Ha a közöny és a meg nem értés kemény falával találkozunk, akkor úgy érezzük, hogy eljött az időnk, a kemény falakat le kell bontani. Az ember így valóban más lesz, mássá lesz. Bár lehet, hogy a lélekben és az értelemben földhöz ragadt emberek tartják majd bolondnak, pedig ennek a fordítottja az igaz. Mert jót tenni, jóvá válni az isteni mérték és Lélek szerint az igazi okosság és bölcsesség.

„Bolond vagy!” – szalad ki a szánkon. „Bolond vagyok” – olykor ezt gondoljuk magunkról, mert az Istenben való hittől függetlenül ott van bennünk a szívünkbe írt törvény, a lelkiismeret. Milyen jó, hogy ott van, még akkor is, ha el lehet némítani, ha az ember mellőzi a tükörbe nézést. Jó a lelkiismeretre hallgatni. Még jobb azonban Isten Lelkére hangolódni, mert így tökéletesedik az ítélőképességünk – s talán kevesebbszer kell kimondanunk másokra „Bolond vagy!” és saját magunkra „Bolond vagyok.”