Napsugár virág

Még jó volt az idő, ami önkéntelenül is hívogatott egy kis sétára, kora ősszel egy tágas, zöld mezőre.  A zöld mező igazi oázis a nagyvárosi forgatag után. Kényelmesen elfér egymás mellett a sok ember, akik egyébként máskor csak sietve szaladnak előre, s fel sem veszik, hogy beleütköznek egymás vállába, és közben úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. S tényleg semmi sem történt, mert a nagyvárosban ez természetes. Most azonban nincsen ilyen. Most más a természetes. Mindenkinek megvan a személyes tere. S még több. Mert a zöldellő mező maga a szabadság. Szaladhatsz, amerre akarsz. Csak kis szigetek vannak, ahol a máskor rohanó emberek nyugodtan üldögélnek egy pokrócon, és élvezik a nap utolsó lélekmelengető sugarait. Mintha megállna a máskor rohanó idő. Te is élvezed, ám még nem nyugodt szigetet keresve, hanem szaladva, mintha meghódításra várna az addig számodra fel nem derített terület. Keresed az elejét, a végét, és rájössz, hogy nincsen ilyen. Mindig van tovább.

        Nem vagy egyedül. Nem azért, mert itt is sok embert látsz. Hanem azért, mert az oldalon van egy szőke, göndör fürtös kislány. Egy kislány, aki mióta megszületett, a részed. Nélküle nem létezel, és ő sem nélküled. Együtt néztek a világ ezernyi csodájára, és együtt szaladtok most szélsebesen a mezőn, kacagva, fogócskát játszva, s közben a szemetek is nevet. Ám ez a szőke, göndör fürtös kislány a zöldellő réten hirtelen megáll és felkiált:

- Mennyi napsugár virág van itt! - te meghőkölsz egy pillanatra, és próbálod magadban helyére igazítani a szavak jelentését. - Napsugár virág? - kérdezed.

- Igen, az, nézd! - és a kislány már mutatja is, és mondja, mondja tovább. - Ennek a virágnak napsugár szirmai vannak - s nézi a virágot minden másról elfelejtkezve. Már mondanád, hogy nem napsugár virág az, hanem pitypang. De torkodon akad a szó, mert érzed, hogy a napsugár virág valóban a legtalálóbb kifejezés. És belemész a játékba,  és csodálod vele együtt a napsugár virág szirmait. Már el is képzeled, hogyan született, és mesélni kezded. 

- Egykor a Napnak a sugarai a földre költöztek egy virág képében, hogyha az emberek lefelé tekintenek, akkor is lássák a Napot egy törékeny virág képében. Egy törékeny virágban, amit az ember talán észre sem, ha látja, mert oly természetes a jelenléte. De te most felfigyeltél rá!   
     A kislány a fűre telepedve tovább csodálja a kis virágot, majd így szól: - A Nap itt van előttem, és megérinthetem - s finom érintéssel cirógatja a virág szirmait, óvatosan nehogy kárt tegyen benne. 

- Nézz szét, mennyi napsugár virág borítja a mezőt. Mintha minden embernek lenne egy saját virága, egy Napja, ami mindig fénnyel, erővel és békességgel tölti fel, amikor rosszul érzi magát. - mondod neki, s folytatnád tovább hangosan is a gondolataid sorát, de látod, hogy a szőke, göndör fürtös kislány lelke még érintetlen a rossztól. S némán beszélsz tovább,  de tudod, hogy eljön majd az idő, amikor hangosan is el kell mondanod a gondolataidat neki. De ennek megvan és meg lesz az ideje, addig marad a csend. Az élet keménységét nem lehet, nem szabad idő előtt felfedned.

        A mezőn a napsugár virágot együtt csodálva felfakadnak és felszakadnak belőled az érzések. Felsóhajtasz, mert itt van előtettek ez a tökéletes napsugár virág, aminek szépségére az emberek oly ritkán csodálkoznak rá. Pedig nincsen mező, de még árokpart sem napsugár virág nélkül. Felnézel az Égre, és arra gondolsz, hogy a Nap fénye is természetes, amit alig észlelnek az emberek. Általában csak akkor keresik, ha éppen felhők takarják el. Mert ami nincs, mindig az hiányzik. Hányszor beborult már az ég feletted is, és tétován, kétségbeesetten kerested az eltűnt fénysugarakat. Azután megtaláltad, hol az égbolton, hol a mezőn, mert akár felfelé, akár lefelé néztél, észrevetted, hogy a szeretet, az erő és a reménység fénye nem aludt ki. Csak jobban ki kellett nyitni a szemed, hogy  megtanuld, hogy a napsugár jelenléte bármennyire is természetes, vagy bármennyire is el akarják rejteni a sötét fellegek, mindig kell a törekvés a szívedbe, hogy a napsugarat újra felfedezd, és ne csupán a sötétség jelenlétével elégedj meg!

       Az, hogy az élet ott lüktet benned, és ott lüktet melletted a napsugár virágban maga a csoda. Nem szakítanád le semmiért ezt a kis virágot, mert azzal maga az élet törne meg. Te nem, te nem tennél ilyet. De van, aki megteszi helyetted. Megteszi, mert a magától való csoda zavarja. Uralmat akar felette, és az életére is tör, hogy többé ne illatozzon senkinek sem, és ne hozza közel senkihez az Égen ragyogó Napnak sugarát. Hogy az legyen természetes, hogy borúban, sötétségben, gyűlöletben is eltelhet az élet. Pedig ez micsoda pazarlás! Aki nem látja, nem értékeli a Napnak sugarát, és semmibe veszi a mezőn illatozó egyszerű kis virágot, nem is él igazán, és elveszíti az életét, mert valójában nem is él. Ha az ember mégis  leszakítja   vagy  eltapossa a napsugár virágot, akkor nem csupán  e virág halálát okozza, hanem a saját életét dönti alkonyba. Mert a pillanat heve, hogy leszakíthatja magának a virágot, vagy az az érzés, hogy eltaposhatja, teljesen a hatalmába keríti, és eljut arra a pontra, hogy önmagán kívül nem számít senki, s az igaz emberi  érzéseknek csak hűlt helye van.  Mégis aki ezt megteszi, általában nincsen tudatában saját tettének súlyával, és ezért könnyedén pusztítja el a virágot, ami nem ártott korábban neki semmit sem. Csak annyi volt a bűne, hogy az Égi Nap hírnökeként megmutatta, hogy a szeretet, az erő és a reménység a földön igenis jelen lehet, és érdemes hinni, bízni, s emberként is lehetséges napsugár virágként élni.

       Ám e koraőszi napon, előtted most ott van egy napsugár virág, és e törékeny virágra nézel, és újra érzed, hogy a Napnak fénye közel van. S te is, mint a szőke, göndör fürtös kislány, megérintheted.

    Az idő maga az örökkévalóság. Még mindig csendben ültök a mezőn. A szőke, göndör fürtös kislány nézi és simogatja a törékeny virágszálat, amit nem akar leszakítani. Benned pedig némám beszélnek a gondolatok.

         Majd egy hirtelen mozdulattal kiteríted te is a pokrócot. Mindketten rá fekszetek, és egy kis szigetet alkottok, ahonnan együtt csodáljátok az eget, a felhőkön megcsillanó napsugarakat. Majd a következő pillanatban a Nap földi tükörképében, a napsugár virágban gyönyörködik szívetek… és a tiszta fény betölt titeket teljesen…  

Az örök fiatalság titka

Az örök fiatalság titka örök kérdés és keresés. Pedig közelebb van a megfejtés, mint reméled. Nem a távoli jövő rejtelme. Már itt van, a szívedben. Csak emlékezni kell. Emlékezni arra, hogy milyen volt, amikor gyermek és ifjú voltál, tele kíváncsisággal, kérdéssel, izgalommal, lelkesedéssel és a meg nem elégedés indulatával. Emlékezni kell, mert ezeket könnyen ellepi a feledés pora, és az élet maga. Mert ha az életbe jobban belekóstolsz, látod és érzed, hogy fakítja benned a színeket az ellentmondások küzdelme. Harcol, küzd egymással az érdek és az érdektelenség, mert van, akinek megmarad a cselekvési iránya, más azonban elveszíti hamar. Van, akinél az érdek mindennél hangosabb, és mindent kisöpör, az izzó tűz az együttérzést és az együttgondolkodást hamuvá porlasztja. Csak kiégett romok maradnak hátra. Felsejlik a hiábavalóság érzése. Mintha semmi jónak nem lenne értelme. Egyre kevesebb az izgalom benned, és a lelkesedés, ha meg is jelenik, nem tündököl úgy, mint korábban. Mintha az ifjonti lángot, amivel megváltani és jobbá akartad tenni egykor a  világot, megtépázta volna a múló idő vihara. Ám olykor mégis feltámad benned a régi izzás, és ezzel együtt az a vágy, hogy  az örök fiatalság titka a tied legyen, hogy olyan legyen a szíved, a lelked, mint évekkel ezelőtt volt, mielőtt ellepte volna a sok por, mielőtt belekóstoltál igazán az életbe.
        Mégis mit tehetsz, hogy az ifjonti lángolás benned ne tiszavirág-életű, ne csak egy epizód legyen? Hallod morajlását annak a  keserű  mondatnak, hogy a világ menetét nem változtathatod meg. Mégis ott lüktet benned, a mit tehetsz kérdése, mit tehetsz, hogy örökre fiatal maradjon a lelked? A válasz egyszerű: figyelj a gyermekekre, és érezd finom rezdülésüket! Érezd a kíváncsiság határtalanságát, érezd azt, hogy a világ nyitott karral vár és bármit elérhetsz, valójában semmi sem lehetetlen! Érezd, hogy lehet másnak lenni, lehet jónak lenni, álmokat elérni, igenis lehet széllel szemben (is) haladni! Ahogy átadod magad egy dallam hullámzásának, úgy hangolódj rá a gyermeki lélek valóságára! S megtörténik a csoda, tied lesz, amire vágysz. A fiatalság lángja a szívedbe költözik, újra éled ugyanazt a kíváncsisággal teli izgatottságot, tele akarással, ezernyi vággyal, amely nem ismer lehetetlent. Újra éled a csodás várakozással teli lelkesedést, igaz már érettebben, de ugyanolyan lendülettel. Hisz a gyermeki lélek nyitottsága téged is arra késztet, hogy lelkedbe ne zárkózz be, és ne öregedj bele az életbe! Az élet, a világ igazi képeskönyvvé lesz! Újra megtanulsz látni, kérdezni, gondolkodni, és nem elégít ki a miért ilyen a világ folyama kérdésére adott egyszerű válaszok sora. Azok az egyszerű válaszok, amelyek csupán régi ismeretekre, a megszokásra, a beletörődésre hivatkoznak. Régen is így volt, ma sincsen és nem lehet másként. Lelkedben lázadsz ez ellen, mert ha ez így lenne, nem lett volna megújulás és előrehaladás sohasem. Az nem lehet, hogy a rossz belekövesedjen az életbe, és elfogadjuk csak azért, mert régen is így volt. A múlt tanítása éppen attól értékes, hogy az elődeink élete az igazság és az őszinteség iránti elkötelezésre tanít meg, és bátorít a régiek emléke, hogy légy te is ugyanilyen tiszta lelkű és rendületlen ember.
           Egyszerre azon kapod magad, hogy úgy lüktet a szíved, és ver egyre izgatottabban, mint amikor egészen ifjú voltál. Szíved csupa lángolás, csupa hit és erő, és nincsen már semmi sehol semmi por. Az élet pedig tapasztalat, ami bölcsebbé tett abban, hogy hogyan   adj hangot a lelkesedésnek, és milyen úton járva teljesítsd be a világot megváltoztatni akaró szándékod. 
           Úgy érzed, mintha egészen ifjú lennél, és nem lenne mögötted oly sok év. Valójában az idő mégis eltelt, de ennek csak a pozitív előhangját érzed. Azt, hogy a világ közepén nem egy személyben állsz, hanem körülvesz egy csapat, egy család, akikre ha tekintesz azt érzed, hogy önmagadnál is fontosabbak. Nem egyszemélyes, hanem közös álmotok van, ami megvalósulásra, megvalósításra vár. Hisz nem elég csak vágyni, tenni és küzdeni is kell az álmokért, a célokért. Miként a gyermekek, nem vagy te sem veszteg és közömbös sohasem. Ha hátráltatni akarnak is, te mindjárt kettőt lépsz előre tele hittel és tűzzel. 
           Kimondod, hogy megtaláltad az örök fiatalság titkát. Azt a titkot, ami a lélek üdeségét fedi fel, és ha a világ oly sok ellentmondása el is akarná feledtetni veled, hogy ezt a titkot te ismered, akkor egyszerűen csak rátekintesz, és lélekben ráhangolódsz a gyermekekre. Bármilyen nehéz a helyzeted, úgy  tudsz úgy előre nézni, ahogyan a gyermekek oly egyszerű tisztasággal teszik. Lelkesen az álmoknak rugaszkodsz neki, és nem azt mondod, hogy a kenyered javát már megetted, hanem azt, hogy a java, az igaz álmok csodája még hátra van.
           Az örök fiatalság titka, csodája tulajdonképpen az, hogy a gyermeki lélekre rá tudsz hangolódni, sőt képes vagy gyermeki lélekkel élni, és álmokat álmodni. Van következő lépcső, amire fel kell lépni, van következő cél, amit el kell érni.

A lélek hangja

 A lélek hangja megcsillant, amikor szeme rám mosolygott. Bár szégyenlősen el akarta rejteni, hogy ne vegyem észre. Nem mondott semmit, de a tekintete megüzente, hogy mennyire boldog, és jólesik neki az, ami a fénylő napsugárból neki jut.

    Csendes kislány, ki többször hallgat, mint beszél. Szereti magában őrizni az érzéseit, ám vannak pillanatok, amikor kinyílik, mint egy virág, és beszél, kibeszéli megannyi benyomását, gondolatát, boldogságát és bánatát. Kinyílik, mint egy virág, ha csak ketten vagyunk, és minden háborítatlan, így teljes nyugalomban tudunk a múlt és a jelen történéseinek az elejére és a végére járni, helyre tenni mindent, azért küzdve, hogy megértsük miért ilyen világ, miért van benne annyi összevisszaság, zűrzavar, miért több a rossz, miért kevesebb a jó. Ezek a beszélgetések a legszebb pillanatok, neki és nekem is.

      A lélek hangja megszólal, amikor beszél hozzám, beszélget velem. Ám a legemelkedettebb pillanat az, amikor énekel. Teljesen átadja magát a dallamnak, és könnyet csal a szemembe, amikor nem beszél senki sem, csak ő, csak ő énekel. A teljes felszabadultság érzését adja át. Mintha egy tündér volna, aki egy csapásra hófehérré varázsol mindent, a tisztaság üde illata érződik csak. Eltűnődöm azon, hogy milyen jó is volna, ha valóban lennének tündérek, kik varázslatos erejükkel ugyanezt tennék, és egy szempillantás alatt harmóniát, békességet teremtenének. Nem lenne annyi széthúzás, nem lenne zűrzavar, csak az élet édes ízét érezné minden ember, és nem akarna felkavaró vihart, sem hömpölygő folyamot, nem akarna káoszt és zűrzavart, ami megfoszt téged és engem, amitől boldog lehetnék, amitől boldog lehetsz. Boldog, önfeledten, igazán és határtalanul. Édeni állapot lenne, ha minden ember tündérként élne, és saját fénysugarát fedné fel, és nem arra törne, hogy a másik fénysugarát borítsa éjszakába. Felsóhajtok, milyen szép is lenne ez, de az élet soha nem volt, és nem is lesz ilyen. Mégis vannak pillanatok, amikor eljön hozzád egy tündér, aki varázslatos erejével szórja reád az igazi fényt, megmutatva, hogy milyen is a tisztaság, az őszinteség és a harmónia. És ez a tündér most egy kislány, ki még minden szürkeség ellenére szivárványosan látja az életet, és egyszerűen csak hisz, és megmutatja, hogyan lehet őszintén, a lélek hangját dalolva élni, megüzenve, hogy többre nincsen szükség.
       Többre nincsen szükség, csak a lélek igazi hangjára, mennyei harmóniájára. Ha ezt a titkot sokan ismernék, mennyivel több tündér volna. Több tündér, pedig már látod, hogy a kevés is elég. Mert elég az, ha valaki egy nehéz órában meghallgat, és csendesen fogja a kezed. Elég, ha valaki bátorít, amikor már úgy érzed, hogy a világ oly szövevényes, hogy lassan elveszel benne. Elég, ha valaki csak tiszta lelkének sugarát szórja reád, és megerősít, hogy kiderül majd minden, s fényárban fog úszni az életed. Elég egy szó, egy tekintet, és érzed már, hogy egy, sőt kettő, három, négy tündér ismét a földre érkezett. S megérted, hogy a tündérek valóban léteznek, és nem is kell belőlük sok.
       A lélek hangja megcsillan, amikor a másik szeme reád mosolyog, és csak a szeretet ölt testet. A boldogság egyszerűen megszületik. Napfényes utána minden perc, óra. Nem azért, mert a világ kiismerhető lett. Nem azért, mert kevesebb lett benne a sötétség ereje, hanem azért, mert az örvénylő sötétség között egy tündér lelkének hangja megérintett. Egy tündér, egy kislány, egy barát, és hirtelen kivirágzik minden benned, és te is énekled, továbbadod a lélek hangjának tiszta dallamát.