Napsugár virág

Még jó volt az idő, ami önkéntelenül is hívogatott egy kis sétára, kora ősszel egy tágas, zöld mezőre.  A zöld mező igazi oázis a nagyvárosi forgatag után. Kényelmesen elfér egymás mellett a sok ember, akik egyébként máskor csak sietve szaladnak előre, s fel sem veszik, hogy beleütköznek egymás vállába, és közben úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. S tényleg semmi sem történt, mert a nagyvárosban ez természetes. Most azonban nincsen ilyen. Most más a természetes. Mindenkinek megvan a személyes tere. S még több. Mert a zöldellő mező maga a szabadság. Szaladhatsz, amerre akarsz. Csak kis szigetek vannak, ahol a máskor rohanó emberek nyugodtan üldögélnek egy pokrócon, és élvezik a nap utolsó lélekmelengető sugarait. Mintha megállna a máskor rohanó idő. Te is élvezed, ám még nem nyugodt szigetet keresve, hanem szaladva, mintha meghódításra várna az addig számodra fel nem derített terület. Keresed az elejét, a végét, és rájössz, hogy nincsen ilyen. Mindig van tovább.

        Nem vagy egyedül. Nem azért, mert itt is sok embert látsz. Hanem azért, mert az oldalon van egy szőke, göndör fürtös kislány. Egy kislány, aki mióta megszületett, a részed. Nélküle nem létezel, és ő sem nélküled. Együtt néztek a világ ezernyi csodájára, és együtt szaladtok most szélsebesen a mezőn, kacagva, fogócskát játszva, s közben a szemetek is nevet. Ám ez a szőke, göndör fürtös kislány a zöldellő réten hirtelen megáll és felkiált:

- Mennyi napsugár virág van itt! - te meghőkölsz egy pillanatra, és próbálod magadban helyére igazítani a szavak jelentését. - Napsugár virág? - kérdezed.

- Igen, az, nézd! - és a kislány már mutatja is, és mondja, mondja tovább. - Ennek a virágnak napsugár szirmai vannak - s nézi a virágot minden másról elfelejtkezve. Már mondanád, hogy nem napsugár virág az, hanem pitypang. De torkodon akad a szó, mert érzed, hogy a napsugár virág valóban a legtalálóbb kifejezés. És belemész a játékba,  és csodálod vele együtt a napsugár virág szirmait. Már el is képzeled, hogyan született, és mesélni kezded. 

- Egykor a Napnak a sugarai a földre költöztek egy virág képében, hogyha az emberek lefelé tekintenek, akkor is lássák a Napot egy törékeny virág képében. Egy törékeny virágban, amit az ember talán észre sem, ha látja, mert oly természetes a jelenléte. De te most felfigyeltél rá!   
     A kislány a fűre telepedve tovább csodálja a kis virágot, majd így szól: - A Nap itt van előttem, és megérinthetem - s finom érintéssel cirógatja a virág szirmait, óvatosan nehogy kárt tegyen benne. 

- Nézz szét, mennyi napsugár virág borítja a mezőt. Mintha minden embernek lenne egy saját virága, egy Napja, ami mindig fénnyel, erővel és békességgel tölti fel, amikor rosszul érzi magát. - mondod neki, s folytatnád tovább hangosan is a gondolataid sorát, de látod, hogy a szőke, göndör fürtös kislány lelke még érintetlen a rossztól. S némán beszélsz tovább,  de tudod, hogy eljön majd az idő, amikor hangosan is el kell mondanod a gondolataidat neki. De ennek megvan és meg lesz az ideje, addig marad a csend. Az élet keménységét nem lehet, nem szabad idő előtt felfedned.

        A mezőn a napsugár virágot együtt csodálva felfakadnak és felszakadnak belőled az érzések. Felsóhajtasz, mert itt van előtettek ez a tökéletes napsugár virág, aminek szépségére az emberek oly ritkán csodálkoznak rá. Pedig nincsen mező, de még árokpart sem napsugár virág nélkül. Felnézel az Égre, és arra gondolsz, hogy a Nap fénye is természetes, amit alig észlelnek az emberek. Általában csak akkor keresik, ha éppen felhők takarják el. Mert ami nincs, mindig az hiányzik. Hányszor beborult már az ég feletted is, és tétován, kétségbeesetten kerested az eltűnt fénysugarakat. Azután megtaláltad, hol az égbolton, hol a mezőn, mert akár felfelé, akár lefelé néztél, észrevetted, hogy a szeretet, az erő és a reménység fénye nem aludt ki. Csak jobban ki kellett nyitni a szemed, hogy  megtanuld, hogy a napsugár jelenléte bármennyire is természetes, vagy bármennyire is el akarják rejteni a sötét fellegek, mindig kell a törekvés a szívedbe, hogy a napsugarat újra felfedezd, és ne csupán a sötétség jelenlétével elégedj meg!

       Az, hogy az élet ott lüktet benned, és ott lüktet melletted a napsugár virágban maga a csoda. Nem szakítanád le semmiért ezt a kis virágot, mert azzal maga az élet törne meg. Te nem, te nem tennél ilyet. De van, aki megteszi helyetted. Megteszi, mert a magától való csoda zavarja. Uralmat akar felette, és az életére is tör, hogy többé ne illatozzon senkinek sem, és ne hozza közel senkihez az Égen ragyogó Napnak sugarát. Hogy az legyen természetes, hogy borúban, sötétségben, gyűlöletben is eltelhet az élet. Pedig ez micsoda pazarlás! Aki nem látja, nem értékeli a Napnak sugarát, és semmibe veszi a mezőn illatozó egyszerű kis virágot, nem is él igazán, és elveszíti az életét, mert valójában nem is él. Ha az ember mégis  leszakítja   vagy  eltapossa a napsugár virágot, akkor nem csupán  e virág halálát okozza, hanem a saját életét dönti alkonyba. Mert a pillanat heve, hogy leszakíthatja magának a virágot, vagy az az érzés, hogy eltaposhatja, teljesen a hatalmába keríti, és eljut arra a pontra, hogy önmagán kívül nem számít senki, s az igaz emberi  érzéseknek csak hűlt helye van.  Mégis aki ezt megteszi, általában nincsen tudatában saját tettének súlyával, és ezért könnyedén pusztítja el a virágot, ami nem ártott korábban neki semmit sem. Csak annyi volt a bűne, hogy az Égi Nap hírnökeként megmutatta, hogy a szeretet, az erő és a reménység a földön igenis jelen lehet, és érdemes hinni, bízni, s emberként is lehetséges napsugár virágként élni.

       Ám e koraőszi napon, előtted most ott van egy napsugár virág, és e törékeny virágra nézel, és újra érzed, hogy a Napnak fénye közel van. S te is, mint a szőke, göndör fürtös kislány, megérintheted.

    Az idő maga az örökkévalóság. Még mindig csendben ültök a mezőn. A szőke, göndör fürtös kislány nézi és simogatja a törékeny virágszálat, amit nem akar leszakítani. Benned pedig némám beszélnek a gondolatok.

         Majd egy hirtelen mozdulattal kiteríted te is a pokrócot. Mindketten rá fekszetek, és egy kis szigetet alkottok, ahonnan együtt csodáljátok az eget, a felhőkön megcsillanó napsugarakat. Majd a következő pillanatban a Nap földi tükörképében, a napsugár virágban gyönyörködik szívetek… és a tiszta fény betölt titeket teljesen…