Kiút

Régen voltak hitviták. Például a reformáció hajnalán. Üdítő olvasmány  a hitviták mélyére tekinteni. Vélemények ütköznek, miközben mindannyian ugyanabból a forrásból merítenek. Különös érzés, hogy ugyanarra hivatkozva az egyik fél mond egy tanítást, a másik fél meg annak a cáfolatát sorolja. Bár a korabeli hivatalos egyháznál a Biblia mellett még az emberi hagyomány, és a kinyilatkoztatás is hangot kapott. Az iránypontok azonban azonosnak mutatkoztak: a bűnök alóli áhított feloldozás kérdése volt a legfontosabb.

Ez a kérdés ma is foglalkoztatja az embert - akár vallásos, akár nem. Hisz a rossznak, amit elkövet az ember, súlya van. Lelki teher, amitől szabadulni kell. Van, aki úgy tesz, mintha nem tett volna semmi rosszat, és folyamatosan önigazolja magát szép eszmékkel és hangzatos szavakkal, vagy éppen a másikra mutogatva keres bűnbakot, melyre rázúdítja azt a sok rosszat, amit valójában ő vitt véghez, de legkönnyebb egy kifordított helyzetet teremtve a másikra a rosszat kivetíteni. Van, aki  úgy gondolja, hogyha tesz valamit jót is a rossz mellett, akkor kiegyenlíti a számlát. Mintha a cselekedeteknek üdvszerző hatalma volna, pontosan úgy, mint ahogyan évszázadokkal ezelőtt a hivatalos egyház tanította. Van, akit kínoz a bűntudat, és érzi, hogy feloldozást csak úgy nyer, ha belátva tévedését először bocsánatot kér, és változtat. Ám a változásra a saját erő kevés. Kell a Felülről érkező erő, és egy példakép.

Kell az erő, ami felemel, amikor úgy érzed, hogy saját érzéseid, gondolataid és a határaid rabja vagy. Kell egy példakép, aki tisztán megmutatja, mikor mit cselekedj, és segít abban, hogy túllépj az ösztönök, a puszta érzések korlátain, és légy egészen jó, illetve jobb ember, akiben valóban munkálkodik a Lélek. Egy példakép lehet egy karizmatikus ember, kinek bölcs tanácsa, pályája és a kisugárzása fénnyel tölti meg a belső embered, és a felszabadulás csodálatos érzését adja Neked. Karizmatikus ember, kinek belső fénye fényt ad, és megérzed az összhangot. Karizmatikus ember oly sokféle lehet, a kortársad, a barátod, vagy éppen előtted élt egyszerű ember, megelőzve Téged, de a sugárzó fényén az nem változtat semmit sem.
        Karizmatikus emberek hömpölygő sugarában az egyik legfényesebbnél időzik a lelked, kinek erejét nem homályosította el kétezer év sem. Jézusra nézel, ki nem több és nem kevesebb, mint a szeretetre hangolt mennyei hangszer. Jézusra nézel, aki egyszerűen megmutatja, hogy mit hogyan kellene. A róla szóló rövid történetekben megdobban a Lélek, és az élet lényege leegyszerűsödik. Nincsen felesleges szó, magyarázat. A tettek mögött a Szív igazi arca rajzolódik ki. Mégis mintha ez az egyszerűség sokaknak túl kevés lenne, s igényli a pontosítást, az élet minden részére történő eligazítást.  És a vallásos túlbuzgóság sokszor csűri-csavarja a mondatokat, elvesz belőle valami jézusit, és hozzácsatol emberi gondolatokat, hogy legyen egy rendszer, amihez folyamatosan mérhesd magad. Ám a sok elvárás, parancs között elvész az ember, és a lélek is. Holott elég lenne csak Jézusra nézni, és a gyakorlati életre átültetni azt, amit Jézus mond, tanít és cselekszik. A kevesebb több. A jézusi példa éppen elég. Mint ahogyan éppen elég lenne Jézusnak azt a nagyhorderejű mondatát betartani: “Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Máté 7,12) Bizonyára sok kézből kiesne a fegyver, és a szó is benn akadna, mielőtt sebzőn megformálódna. Nem lenne sok elkövetett bűn sem. Hisz a bűn mindig a másikkal való kapcsolatban realizálódik, sérti a személyes teret, életet és a szabadságot elveszi.

Akiben van kíváncsiság, az élményt, lendületet kap, ha régi hitvitákról olvas. Ám a legjobb mégiscsak az, ha magát Jézust tanulmányozza, és az Ő szavait engedi magához a legközelebb, és utána a jézusi Szónak, Léleknek enged teret. 

A keresztyén egyházak arról tesznek tanúságot, hogy Jézus halálát kell hitben elfogadni, és az Ő követőjévé válni. Mert akkor van lehetősége az embernek arra, hogy a bűnök alóli teljes felmentést elnyerje. Jézus halála fókuszpont, mert ez a halál hordozza el a bűnök büntetését. Aki ezt nem fogadja el, annak nincsen esélye a felmentésre. Ez fontos, ám hozzá kell tenni, hogy Jézus életfolytatására is  kell nézni, és tőle tanulni. Mert nem az az üzenet, hogy higgy Jézus halálában és feltámadásában, és tégy, amit akarsz. A hit Jézusra néző, az Ő Lelkéből táplálkozó életfolytatás nélkül semmi. Semmi. Üres szólamok halmaza, Lélektelen szavak özöne, ami nem segít semmit sem. A szót, a megvallott hitet a mögötte lévő életfolytatás hitelesíti.

Mi az, ami igazán számít? Az, ahogyan élsz. Van-e Benned igazi szeretet? Ha fellélegzésre vágysz, ha igazi örömöt kívánsz, ha nem esik jól a bűnök sötétsége és fájdalma, ha ember szeretnél lenni csupa nagybetűvel, akkor Jézus a megoldás.  Az ő példája, az Ő Lelkének sugallata Neked. Micsoda öröm, hogy a sok rosszból közel van Hozzád a kiút. Hisz elég csak kinyitnod a Bibliát egy csendes órában, és elgondolkozni egy-egy rövid történet fölött, hogy számodra az milyen üzenetet hordoz. Utána máris fényesebben süt a Nap, még ha hideg is van, és a gondok sem szűnnek meg egy csapásra, utána mégis másnak érzed magad. Az élet átjárja minden tagodat.  
           Talán korszerűtlennek tűnik Jézusról írni, beszélni, Róla olvasni, hisz oly színes a világ, és oly sokféle hit, vallás, elkötelezés létezik, amelyből lehet választani. Ha azonban aszerint nézelődsz, vizsgálsz, hogy ki milyen volt, mennyi szeretetet hordozott, Jézus marad az egyedüli választásod. Nem azért, mert bárki mondja, írja, vagy tanítja, hanem azért, mert Jézust a Biblián keresztül megismerted, és természetes, Lélektől való közösséget találtál Vele. Megvan az igazi iránypont, az igazi kiút. Megvan minden, ami szükséges ahhoz, hogy épülj lélekben és építsd a másik lelkét! Megvan minden ahhoz, hogy a Szeretet kézzelfogható valóság legyen! Megvan minden ahhoz, hogy a rossz felett a jó diadalt arasson! S Te azt cselekszed, amit szeretnéd, hogy Veled cselekedjenek! 

Jóban, rosszban

Jóban, rosszban egymás mellett. Jóban, rosszban fogod kezét annak, akit szeretsz. Akit szeretsz, legyen az  a társad, legyen az a gyermeked, legyen az a barátod. Jóban, rosszban. Oly szokványos kifejezés ez, hogy fel sem kapod rá a fejed. Mintha egészen természetes volna így élni együtt a világban.

A jóban együtt lenni. Amikor minden felfelé ível, és látszólag könnyű a fényben osztozni, és az öröm oldalára állni. Amikor úgy tűnik, hogy mindig minden így lesz. Háborítatlan a harmónia. Fel sem merül benned, hogy a rossz is elérkezhet. Talán tudod, de nem hiszed. A jó egyszerre az örökkévalóság és a pillanat. Mintha sohasem érne véget, mégis elég egy pillantás, és változik a megélt valóság. A pillanat ürességet ad, és az örökkévalóságban a varázslat helyét a zűrzavar foglalja el.  Zaklatott lesz a szív. Miért? Mert a rossz közel férkőzik.

A rosszban együtt lenni.  Amikor a mindenség hanyatlik, és látszólag könnyű lenne félreállni, és legyinteni. Amikor úgy tűnik, hogy a rossz nem múlik és teljesen beborít. Háborog a szív, és a lélek nyugtalan. Távolinak látszik már a jó, mert csak a rossz valóságát érzed, mintha ez a mélység sohasem szűnne meg. Talán hiszed, hogy ez megváltozik, de tudni nem tudod. Azután ahogyan az idő a mázsás súlyával halad, a talán lassanként szertefoszlik, és csak a hit magasodik, hogy komolyan vedd:  a rossz megszűnik, és helyét olyan jó fogja elfoglalni, melyhez a korábbiakhoz képest nem volt fogható semmi.

Nem vagy próféta, nem vagy látnok. Nem tudod, hogy mi lesz, de a hit szárnyai mégis magasra emelnek - éppen akkor, amikor a legmélyebben vagy, s átadnád magad könnyek között a borúnak. Az erő mégis formálódik benned, csodával határos módon emeled fel a melletted lévő társadat, gyermekedet és  barátodat.

Van érző szíved, és kellő józanságod, ahhoz, hogy érezz, érts és tervezz. Érezd a mélység fájdalmát, mely megtépázza a szívet! Érezd az embertelenség metsző lehelletét, mikor az emberség, a jóindulat melegségére volna szükség! Érezd, hogy milyen az igazságtalanság, hol az érdem nem számít, csak az érdek! Azután egyszerűen csak értesz. Érted, hogy az igazságtalanság hatalma nem végtelen. Az élet összefüggésében egészen apró lesz csupán. Ám ehhez szükséges az ember részéről az újbóli nekirugaszkodás. Az igazságtalanság árnyékában már arra gondolsz, és arról mesélsz a társadnak, a gyermekednek és a barátodnak, hogy hittel, szorgalommal, elkötelezéssel a világ rendje igenis helyre áll. A méltó elnyeri a jutalmát. Ez másként nem lehet. Noha nem láttok a jövőbe, nem tudjátok, hogy miért kell egy rossznak éppen megtörténnie. Lehet, hogy ez most nagyon nehéz, de kinccsé lesz az ember kezében, mert a megküzdést, a kitartást, a mégis nekirugaszkodást, a hitet tanítja meg -  örökre a lelketekbe égve. A rossz keserű pillanatában a jóízt is megérzitek. Hálásan a rosszért, mert olyan emberré tesz, aki nem tudja és nem akarja ismerni a lehetetlent. Ezt éppen a lehetetlenség karjaiban a legkönnyebb megtanulni. Mert nincs más, csak a hit, ami a rendelkezésetekre áll.  A megkönnyebbülés megnyugvása ér el titeket. A következő percben máris terveztek. A kreativitás tüze éget. Ezernyi gondolat támad, mit hogyan kellene és kell. A fő irány hamar kialakul. Tudod, tudjátok mit akartok. Ám az, hogy mindez pontosan hogyan is lesz, még meglepetés. Hisz az emberi tervek kiteljesedésében Istennel is kell számolni, aki kiigazítja, pontosítja, a mit, a hogyant és a mikort. Az álom, az elgondolás megvan, de az élet nyitott… Nyitott az Ég felé, ahonnan a segítség időben érkezik.

Jóban, rosszban egymás mellett. Egymás kezét fogva - oly szokványosnak tűnik, pedig nem az. Sokszor csak beszélnek róla. Jóban, rosszban egymás mellett maradni, meglehetősen ritka. Mert az ember nem szereti a nehéz utakat, amikor a jót a rossz váltja fel, és már nem olyan napfényes minden. Ember és ember mégis egymás mellett marad akkor, ha az egymás iránti  szeretet igazi bennük, és közös hit is, ami a szárnyaira emeli őket. 

Jóban, rosszban egymás mellett. Természetes Neked, a társadnak, a gyermekednek és a barátodnak. Ez a mennyei fényt hordozó összetartozás maga az örökkévalóság és a pillanat.

Az irigy és az álmot álmodó

Az irigy és az álmot álmodó. Két karakter, két arc, két szív, amelyet nem lehet egymással összetéveszteni. Bár a kettő mindig együtt jár, ám az álmot álmodó az, aki elöl jár. A másik csak követi, és próbál az álmot álmodón felülkerekedni - így vagy úgy, hiszen a felülkerekedésben szabad minden, mintha nem ismerne lehetetlent. Ha kívülről nézed fordulatos játéknak tűnik a kibontakozó események sora, ami filmben vagy regényben egészen izgalmas. Ám más a történet izgalma, ha a játéknak részese vagy, és álmot álmodóként emeled a fejedet magasra.

Az álmaid hófehérsége gyönyörködtet, ám most hirtelen megállsz, s a mögötted gomolygó füstre nézel, elgondolkozva azon, hogy milyen is valójában a sötétségbe burkolózó irigy ember. Azt összegzed, amit felfogsz belőle. A rosszindulatú féltékenységet, a hiú szemeket, amelyekkel a másik sikerét nézi, majd elvitat  érdemeket, eredményeket, melyeket mohón magának kíván. Ez az irigy ember felszíne. De mi lehet a mélye? Az irigy ember mindig azzal foglalkozik, amit a másik cselekszik, alkot.  Közben a saját életét érintetlenül hagyja. Elvégzi az élet folytatásához szükséges minimumot. És nincsen több. Csak a hibáztatás, mert mindig más a felelős azért, ha számára nincsen munkával kivívott előrejutás. Nehéz szembenéznie a valósággal. Beismernie azt, hogy  negatív irányultságában még a minimumon lévő energiáját is pazarolja. Hisz erejét arra használja fel, hogy szemléljen, fürkésszen, és ha szükségesnek ítéli hátráltasson. Találékonyan akadályokat, torlaszokat is emel, hogy az álmot álmodónak az előrejutás még nehezebb, s ha lehet még kilátástalan is legyen. Az irigy ember anélkül teszi ezt, hogy valóban ismerné az álmot álmodó céljait, álmait, tenni akarását, szorgalmát, helytállását, kitartását, bátorságát, szívének olthatatlan buzgalmát. Hiába vizsgálja az álmot álmodót kívülről nézve, nem érti meg. Nem, mert az irigynek sohasem volt ilyen lüktetése. Nem volt igaz álma, őszinte tenni akarása, szorgalma, helytállása, bátorsága. Csak rosszindulatú féltékenysége a másikra. És ott áll az álmot álmodó, akit nemes cél  és a Lélek buzgalma vezet. Ott áll az álmot álmodó, aki nem egyezik ki a sanyarú körülményekkel, van bátorsága nagyot álmodni és alkotni, minden nap lépést tenni az előrejutásért, tele kreativitással, aktivitással. Minden energiáját az álmaira áldozza, és nem ismeri a fáradtságot. Még ha a teste erőtlen lenne is, a Lélek viszi előre. 

Az irigy azonban egy helyben toporog, és megmagyarázhatatlannak tűnő feszültség uralkodik el rajta, ami természetesen nem megmagyarázhatatlan. Tobzódik ebben az állapotban. Furcsa mód a másik sikere kifordított értelemben mozgósítja a tettek mezejére. Nem elégszik meg azzal, hogy a másik sikerét elvitatja, magának kívánja, hanem el is veszi azt, amint a körülmények lehetővé teszik. Ám a másik sikere ettől még nem lesz az övé, hisz mégiscsak idegenek azok a tollak, amikkel ékeskedik, s hiába hízeleg magának az irigy ember, mégiscsak a puszta rombolás kifordított dicsőségének koronáját viseli. Az  azonban vitathatatlan, hogy semmihez sem hasonlítható örömet, kárörömet érez vélt diadalának pillanatában. Ami azzal lesz egész, hogy amiért a másik dolgozott, annak a nektárjából ő iszik. Az álmot álmodó mégis folytatja útját, táncát - mert szívében sohasem lesz megfosztott ember, az összetört álmai szilánkjai felett új álmok születnek meg, és még elszántabban küzd tovább. Valami mégis megváltozik. Komolyan veszi, hogy álmai megvalósulását kívülről veszélyeztethetik - mire a keserű tapasztalatok után sem lehet jól felkészülnie, mert ahhoz más embernek kellene lennie, az irigy gonoszságot belülről kellene ismernie.

Eszedbe jut egy jól ismert történet, mely tanúságával egészen megérint most téged. Mi bemutatja, hogy az irigység, sőt a vallásos irigység heve mire képes, melynek a Biblia tanúsága szerint az első gyilkosság lett a következménye. Idézd csak fel ezt a történetet,   amikor az első emberpár két gyermeke, Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek. Káinét nem, Ábelét pedig elfogadta az Isten. Káin pedig nem azon töprengett, hogy vajon minek a hiánya vezetett ide, és mi lehetne az a többlete, amivel Isten is elégedett lehet. Nem. Irigy szűklátókörűségében csak annyit látott, hogy Ábelt, a testvérét kell elpusztítani, és akkor nem lesz, aki lekörözi. A tettek mezejére lépett. Megtette kegyetlenül, lelkiismeretlenül, amit kigondolt magában. Még Istenre sem tekintett, pedig elvileg az Isten jóindulata, áldása foglalkoztatta. Gyakorlatban azonban csak saját dicsfénye érdekelte, ami mögött nincsen az igazi értéknek nyoma sem.

Irigy ember ma is van. Több is, mint kellene. De vannak álmot álmodók is, akik mások élete, sikere helyett a maguk szívére figyelnek csendesen, hálát adva azért, ami van, küzdve a holnapért, a jövőért, hogy az álom, a tehetség, a szorgalom kiteljesedjen, és elérjék azt, amit talán még gyermekként célként maguk elé tűztek ki, és fáradhatatlanul dolgoznak az álmaikért. 

        Az álmot álmodót a saját álma lelkesíti, és nincsen ideje, nincsen energiája a másik életére fókuszálni. Ha a figyelme valakin mégis megakad, az az álmot álmodóra inspirálólag hat. Nem az motiválja, hogy elvegye, elhomályosítsa a másik eredményét, hanem az, hogy a saját álmai megvalósításában hasonló magaslatokra jusson, és elhiggye, komolyan vegyen, igenis érdemes az álmokat követni szorgalommal, kitartással, erőtlenséget nem ismerve, mert ahol munka van, lesz eredmény, és megérkezik az igazi öröm, áldás is!
        

Csendesség

Csendesség. Megcsillan e szóban a fény. Hiszen ha csend vesz körül, a lelkedhez érsz közelebb, és jobban érted önmagad, azt, aki vagy. Magadhoz méred a világmindenséget, s gondolataiddal az összefüggéseket fürkészed.  Elmélkedsz szavakon, amelyeket mondtál, amelyeket neked mondtak, kutatva azután, hogy mi a szavak mögötti valóság, ami benned és a másikban van. Elmélkedsz azon, amit a Biblia tár eléd szavakon, dialógusokon, életpéldákon át, és megpróbálod mindezt leképezni arra a valóságra, amiben ma vagy.  
      Csendesség. Megcsillan e szóban a fény, mert alkalmat ad arra, hogy valóban figyelj! Figyelj arra, ami Feléd árad. Felülről, az Isten Lelkétől, és észre vedd azt, ami nagyon is emberi benned. Van benned fogyatkozás, olykor az erőtlenség ural el, és nem látod tisztán magad, mit és hogyan kell tenned, mert kavarog és örvénylik minden. Hatások érnek, szavakkal játszanak. Végre szeretnél rendet, hogy minden a helyén legyen. A csendesség segít ebben. Még ha az örvényeket nem is szünteti meg, de a lelkedben rendet tesz. Érteni kezded az összefüggéseket. A csendességben, melyhez egyedül kell lenned, kizárva a külső körülményeket, hogy figyelhess a Felülről érkező érintésekre. 
        Csendesség valóban a magadra szánt idő. Egyedül vagy egészen, hol a szavak, hol a gondolatok súlyát és értelmét megméred. Tudva, hogy az Istennél van az abszolút igazság, miközben itt a földön az igazság illúziói mérkőznek meg, hol az abszolút igazságtól elvonatkoztatva mindenki csak a maga igazát hangoztatja, hangzatos eszmékkel kiegészítve. Ám ha végiggondolod azt, amit hallasz, rájössz, hogy az ember kreatív teremtés, ugyanazt a valóságot képes jónak és rossznak is bemutatni. Levezeti gondolatmenetét aprólékosan. Megindokolja a megindolkolhatatlant olykor nevetségesen, olykor a  másik számára fájdalmasan. Az igazság már csalóka ábrándok egyvelege egybefűzve, hol a fantázia kap egyre több helyet. Az élet lassan fikciók erdejévé válik, ahol minden lehet, sőt annak az ellenkezője is. Ez nem új, sőt szokványos, ami nem csak a közéletben, hanem a vallásos életben is teret nyer. Gondolj csak arra az egyszerű tényre, hogy voltak emberek, kik  a Biblia nevében szent háborút hirdettek, mert a cél szentesít minden eszközt. Ám voltak, akik ugyanabból a Bibliából merítve a szent háború helyett a békesség megőrzését tartották előbbre. Voltak és vannak, kiknek elvileg a szeretet a legfontosabb, mégis gyűlöletben élik meg ezt az érzésüket, és a nagy hévben észre sem veszik, milyen ellentmondás uralja az életüket. Megváltoztatni a világot nem lehet. Kétséges vállalkozás lenne. Ám te nem is a világért, hanem önmagadért felelsz. Azért, hogy látod-e, érzed-e, ha ellentmondás feszül benned? Teszel-e ellene, lelkedet az Istennek szentelve igazi csendességben? A diszharmóniát feloldva kimerészkedsz-e a világba, megmutatva, hogy te más vagy. Más. Az ellentmondás helyett összhangra törekszel: önmagaddal és az Istennel. Ekképp nyersz önazonosságot, és elkezded a világot megváltoztatni akaró vállalkozásod. Azzal, hogy a változást önmagadon kezdted el, és megmutatod, hogy lehet másként is élni, mint ahogyan a világ diktálja és akarja. Lehetsz igazi ember az ádáz emberrengetegben, hol a szeretet csak szeretet, és nem azonos sohasem a gyűlölettel.

       Csendesség. Megcsillan e szóban a fény, mi veled marad a csendesség megélése után. Úgy beszélsz, úgy cselekszel, kiben a mennyei fény összetéveszthetetlenül ott van, és a naponkénti küzdelemben csak az vezet, hogy a Fény a sötétség felett kiteljesedjen, ösztönözve a rombolás helyett az alkotói munkára, az ámítás helyett az igazság meglátására és továbbadására! 
        

Mindenkinek van egy története

Mindenkinek van egy története, egy saját regénye, melyben a főszerep az övé. Csak a főszereplő érti igazán a szerepét, mert a helyzet, amiben benne él, a sajátja, nem másé.  Érzései, szavai a szívéből fakadnak. Ha más látja, hallja, talán nehezen érti meg, mert az ő szíve, lelke más, annak ellenére, hogy ember és ember között van belső, lelki hasonlóság. A nap fényének csillogását és a nehézségek szorítását másképpen éli meg. Úgy, ahogyan a benne lakó egyedi és páratlan lélek diktálja. 

Mindenkinek van egy története, egy saját regénye. Neked és nekem is, hol a legfontosabb a saját regényünket írni és megérteni. Megfogalmazni, hogy mit és hogyan szeretnénk elérni, mi a cél, ami vezet, mi az, ami valóban a küldetésünkké lehet és lett? Miért áldozunk oda időt, és energiát, mi legyen majd a nyom, amit magunk mögött hagyva, másoknak is lendületet, impulzust és örömet ad? Mi az, ami valóban éltet és embert valóban emberré tehet? Mi az, amiért lángol a lelkünk, amiben igazi örömet lelünk? 

Alkotásra születtünk. Alkotásra, melyre minden nap újabb lehetőséget ad. Szőni, írni tovább álmunk fonalát, megújuló lendülettel, tűzzel. Mintha nem volna tegnap, csak a holnap. Pedig a tegnap, a múlt is fontos, mert a sarkadban járva ösztönöz a továbbálmodásra. A tettek mezején találod magad újra és újra. Itt nem számít, hogy az óév elmúlt, és eljött az új esztendő. Nem teszel fogadalmat és ígéreteket magadnak és másoknak sem, hogy ezt és ezt másként teszel, hanem egyszerűen csak cselekszel. Hisz az újév csak egy határ, ami az idő múlására emlékeztet, és méginkább cselekvésre késztet. Az időd kevesebb, és ami marad belőle, nem maradhat üres. Írnod kell tovább a történetedet.

Írod a történetedet, ahogyan a Benned lakó lélek diktálja. Gondold csak el, milyen nagy lehetőség ez! Az életed napjait alkotásra használni, és nem várni másra, hogy helyetted tegyen valami fontosat, ami megmarad! Nem mások beszélnek helyetted, hanem Te. Nem mások mondják meg, miképpen legyen, miről álmodj, mit mondj és mit tégy, mintha csak egy bábu, és nem ember lennél. Mintha csak futnál az életed után, aminek mégiscsak a főszereplője vagy. Milyen furcsa is lenne, ha a saját történetedben a főszereplőnek a szó a torkán akadna, és mástól várná a kérdések, a feladatok megoldását, valami ködös képzelgéssel, majd csak lesz valahogy, még nem volt olyan, hogy ne lenne... Lesz is, de nem mindegy, hogy hogyan és miképpen, mert a sorsod alakítása a Te kezedben van. 
    Az álmok ott vannak a Szívedben, hinned kell abban, hogy azok valósággá lesznek! Hinned, akkor is, ha útközben olykor megtörik a fény, és úgy érzed, hogy elérhetetlen távolságban van az, amit kitűztél. Talán azért, mert hibát vétettél, talán azért, mert mások törték meg a fényt. Igazából nem számít. A fontos továbbra is az, hogy a szívedben élő álmoknak higgy, és sohase visszafelé, vagy lefelé, hanem felfelé nézz, és előre, az előtted álló útra, írva, írva rendületlen a történeted, aminek a főszereplője vagy!