Az irigy és az álmot álmodó. Két karakter, két arc, két szív, amelyet nem lehet egymással összetéveszteni. Bár a kettő mindig együtt jár, ám az álmot álmodó az, aki elöl jár. A másik csak követi, és próbál az álmot álmodón felülkerekedni - így vagy úgy, hiszen a felülkerekedésben szabad minden, mintha nem ismerne lehetetlent. Ha kívülről nézed fordulatos játéknak tűnik a kibontakozó események sora, ami filmben vagy regényben egészen izgalmas. Ám más a történet izgalma, ha a játéknak részese vagy, és álmot álmodóként emeled a fejedet magasra.
Az álmaid hófehérsége gyönyörködtet, ám most hirtelen megállsz, s a mögötted gomolygó füstre nézel, elgondolkozva azon, hogy milyen is valójában a sötétségbe burkolózó irigy ember. Azt összegzed, amit felfogsz belőle. A rosszindulatú féltékenységet, a hiú szemeket, amelyekkel a másik sikerét nézi, majd elvitat érdemeket, eredményeket, melyeket mohón magának kíván. Ez az irigy ember felszíne. De mi lehet a mélye? Az irigy ember mindig azzal foglalkozik, amit a másik cselekszik, alkot. Közben a saját életét érintetlenül hagyja. Elvégzi az élet folytatásához szükséges minimumot. És nincsen több. Csak a hibáztatás, mert mindig más a felelős azért, ha számára nincsen munkával kivívott előrejutás. Nehéz szembenéznie a valósággal. Beismernie azt, hogy negatív irányultságában még a minimumon lévő energiáját is pazarolja. Hisz erejét arra használja fel, hogy szemléljen, fürkésszen, és ha szükségesnek ítéli hátráltasson. Találékonyan akadályokat, torlaszokat is emel, hogy az álmot álmodónak az előrejutás még nehezebb, s ha lehet még kilátástalan is legyen. Az irigy ember anélkül teszi ezt, hogy valóban ismerné az álmot álmodó céljait, álmait, tenni akarását, szorgalmát, helytállását, kitartását, bátorságát, szívének olthatatlan buzgalmát. Hiába vizsgálja az álmot álmodót kívülről nézve, nem érti meg. Nem, mert az irigynek sohasem volt ilyen lüktetése. Nem volt igaz álma, őszinte tenni akarása, szorgalma, helytállása, bátorsága. Csak rosszindulatú féltékenysége a másikra. És ott áll az álmot álmodó, akit nemes cél és a Lélek buzgalma vezet. Ott áll az álmot álmodó, aki nem egyezik ki a sanyarú körülményekkel, van bátorsága nagyot álmodni és alkotni, minden nap lépést tenni az előrejutásért, tele kreativitással, aktivitással. Minden energiáját az álmaira áldozza, és nem ismeri a fáradtságot. Még ha a teste erőtlen lenne is, a Lélek viszi előre.
Az irigy azonban egy helyben toporog, és megmagyarázhatatlannak tűnő feszültség uralkodik el rajta, ami természetesen nem megmagyarázhatatlan. Tobzódik ebben az állapotban. Furcsa mód a másik sikere kifordított értelemben mozgósítja a tettek mezejére. Nem elégszik meg azzal, hogy a másik sikerét elvitatja, magának kívánja, hanem el is veszi azt, amint a körülmények lehetővé teszik. Ám a másik sikere ettől még nem lesz az övé, hisz mégiscsak idegenek azok a tollak, amikkel ékeskedik, s hiába hízeleg magának az irigy ember, mégiscsak a puszta rombolás kifordított dicsőségének koronáját viseli. Az azonban vitathatatlan, hogy semmihez sem hasonlítható örömet, kárörömet érez vélt diadalának pillanatában. Ami azzal lesz egész, hogy amiért a másik dolgozott, annak a nektárjából ő iszik. Az álmot álmodó mégis folytatja útját, táncát - mert szívében sohasem lesz megfosztott ember, az összetört álmai szilánkjai felett új álmok születnek meg, és még elszántabban küzd tovább. Valami mégis megváltozik. Komolyan veszi, hogy álmai megvalósulását kívülről veszélyeztethetik - mire a keserű tapasztalatok után sem lehet jól felkészülnie, mert ahhoz más embernek kellene lennie, az irigy gonoszságot belülről kellene ismernie.
Eszedbe jut egy jól ismert történet, mely tanúságával egészen megérint most téged. Mi bemutatja, hogy az irigység, sőt a vallásos irigység heve mire képes, melynek a Biblia tanúsága szerint az első gyilkosság lett a következménye. Idézd csak fel ezt a történetet, amikor az első emberpár két gyermeke, Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek. Káinét nem, Ábelét pedig elfogadta az Isten. Káin pedig nem azon töprengett, hogy vajon minek a hiánya vezetett ide, és mi lehetne az a többlete, amivel Isten is elégedett lehet. Nem. Irigy szűklátókörűségében csak annyit látott, hogy Ábelt, a testvérét kell elpusztítani, és akkor nem lesz, aki lekörözi. A tettek mezejére lépett. Megtette kegyetlenül, lelkiismeretlenül, amit kigondolt magában. Még Istenre sem tekintett, pedig elvileg az Isten jóindulata, áldása foglalkoztatta. Gyakorlatban azonban csak saját dicsfénye érdekelte, ami mögött nincsen az igazi értéknek nyoma sem.
Irigy ember ma is van. Több is, mint kellene. De vannak álmot álmodók is, akik mások élete, sikere helyett a maguk szívére figyelnek csendesen, hálát adva azért, ami van, küzdve a holnapért, a jövőért, hogy az álom, a tehetség, a szorgalom kiteljesedjen, és elérjék azt, amit talán még gyermekként célként maguk elé tűztek ki, és fáradhatatlanul dolgoznak az álmaikért.
Az álmot álmodót a saját álma lelkesíti, és nincsen ideje, nincsen energiája a másik életére fókuszálni. Ha a figyelme valakin mégis megakad, az az álmot álmodóra inspirálólag hat. Nem az motiválja, hogy elvegye, elhomályosítsa a másik eredményét, hanem az, hogy a saját álmai megvalósításában hasonló magaslatokra jusson, és elhiggye, komolyan vegyen, igenis érdemes az álmokat követni szorgalommal, kitartással, erőtlenséget nem ismerve, mert ahol munka van, lesz eredmény, és megérkezik az igazi öröm, áldás is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése