A színház maga a varázslat. Könnyet és mosolyt csal egyszerre az arcodra, közben felkavarja a lelked mélyét is. Elég egy pillanat, egy mondat, és egyszerre ott vagy benne a darabban, mintha részese lennél a kavalkádnak.
Az egymásba fonódó eseménysor ugyanis szólhatna rólad, hisz a te életed is vadregényes, kiszámíthatatlan, ahol az a biztos, hogy semmi sem biztos. Következetlen és kiismerhetetlen történések állítanak kényszerhelyzetbe, ahol mégis döntened kell, hogy hogyan tovább. Nem feledve azt, hogy életednek nem mellékszereplője, hanem főszereplője vagy.
Ám ehhez erő és bátorság kell. Kitartás, amit nem könnyű megvalósítanod. Mert ember vagy, érző lélekkel. A hazug szavak bántanak, megüresítenek, az a benyomásod, mintha nem lenne ellenük ellenszer. Mert hiába ismétled újra és újra az igazságot, olyan mintha nem lenne hangod. Azt érzed, némán tátogsz, mert a fülek süketek. Nem akarják meghallani, sőt el is akarnak hallgattatni. Közben óriási hangorkánt fakasztanak, hogy ne legyen más szó és gondolat, csak az, amit ők támasztanak. Kényük-kedvük szerint átfestik az igazságot, határ nincs, esetleg az éppen aktuális fantáziájuk. Az együttérzést hiába is keresnéd, mert nincs. Csak az az érzés, hogy bármit bármikor megtehetnek, eltiporva azt, aki az útjukba áll.
Ha színpadon látod ezt, akkor is szaporán ver a szíved. Ám a való életben már nehezebb. Hisz nem két-három órás a történet, hanem akár évekig is tarthat. Az izgalom pedig kínzó fájdalommal keveredik, és még az örömteli pillanataidat is átszövi a keserű íz.
A színházban eltűnődsz a darab után, hogy amit a színpadon láttál, az valóságos volt-e? Tényleg megtörtént-e mindez vagy csak az író fantáziája volt gazdag?
Már mindenki kivonult a színpadról. A nézőtér csaknem üres. Csak te ülsz még ott, és érted, érzed: a színház maga a varázslat. A varázspor pedig az, hogy az író abból merít, amit átélt. A való élet írja a legjobb történetet.
