Esti séta

Kora ősz van. Még simogat az este. Lágyan érint a szellő, mely bejárja az utcát és a teret Veled együtt. Most a szellő a társad, őrangyalként Melléd szegődött. Oly finomság, egyszerűség és tisztaság árad Feléd, mit felfogni alig bírsz.

Este van, lágy fuvallat tölt be. A szíved lassanként a saját ritmusára ver, és betölt a csend. A csend a kisimult nagyvárosi forgatagban, hol nappal csak izzik a lélek és rohanás van. De most csak csend, mi harmóniát ajándékoz nyugtalan szívednek.

Van időd rácsodálkozni az életre, a magasba nyúló házak szépségére, az utcán járó-kelő emberekre, kiket most nem hajt előre semmi sem, csak sétálnak és élvezik a múló perc pillanatát, a lenyugvó Nap alkonyát. A Nap helyébe a Hold lép. Halovány holdsugár világít. E fény éppen elég most Neked, hogy a Lélek hangja megérintsen, áthatolva a szürkületen. A Nap már nyugovóra tért, de szórt fénye még világít, a horizont lassan elmosódik és néhány csillag már fénylik.

Megremegsz. A nappal lassan éjszakává lesz, miben a sötétség tör előre. A sötétség, mely kietlen és rideg, s oly hontalan benne az ember. A sötétség, mi elveszi a fényt és nem látsz mást, csak a következő lépést. De a sötétség fátyolán, mi elveszi szemed fényének a ragyogását, apró csillagszemek jelennek meg. S miközben sétálsz, azon kapod magad, hogy csak a csillagok fényében réved el a szemed, és az éj sötétje a barátoddá lesz. Barátoddá, hisz a fény szűrődik át, és csillaghímessé válik az éjszakád.

Kint vagy a téren. Feletted már ezernyi csillag ragyog. S a barátaidra gondolsz, kik oly sokan vannak, mint a csillagok, megszámolni sem tudod. S a fényük még káprázatosabb annál, mit most az égen látsz. Mert ragyogásukat a szeretet melegsége hatja át.

Kint vagy a téren. Szellő fújja lágyan az arcod. S ebben a lágy ölelésben a múltra és a jelenre a gondolsz. Eddigi életed, a Te történeted, mint egy film pereg le előtted. Eszedbe jut a múlt lázas munkája, tenni akarása, buzgósága. Az álmaid, melyek mindig hajtottak előre, várva a következő Nap hajnalát. Ám egyszer csak kitört egy féktelen vihar, és álmaid birodalma zajtalanul omlott össze. S Te meredten és némán álltál, szemlélve a pusztítást, mi kíméletlen és kemény orkán. Ám a Lélek, mint korábban sokszor, karon ragadott, és felforgatott életedbe harmóniát adott.

Most a csillag szőtte égbolt alatt újra álmokat álmodsz. Álmokat, melyekkel hozzátennél a világhoz. Erőt, reményt és hitet, hogy az emberek élete ne üresedjen meg. Hisz tudod és érzed a nagy igazságot, mit Dosztojevszkij így fogalmazott: „Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és boldogság! Ugy tetszik, mintha szívünket más szívbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanók, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.”

Örömet adni és boldogságot átragasztani. Oly könnyűnek tűnik és természetesnek. Az is. Ám hogy ezt megtehesd, Neked kell előbb boldognak lenned. Boldognak a terhek súlya alatt. Akkor is, ha roppan a lelked, s úgy érzed, hogy meghasadni látszik a szíved. Akkor is, ha feszül lelked minden húrja, s kiáltanál keservesen meddig, meddig tart még az éjszaka?

Éjszaka van, de a csillagok világítanak. A csillagok, melyekben barátaid arcát látod, kikben a Lélek ereje ragyog, és üzenik: összetartozunk.

„Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Fehér éjszakák)

A boldogság

A boldogság iránti vágy tünékeny álom. Az ember sokszor úgy érzi, mintha a kapujában állna, mintha megérinthetné, mégis hirtelen szertefoszlik. Semmivé lesz. Talán azért van ez az érzés, mert az ember maga sem tudja, hogy mi teszi boldoggá. Elfelejt befelé fordulni, a lelkébe tekinteni. Csak éli az időt, amit kapott, de nem éli meg. Philip Zimbardo egy szemléletes hasonlatot használ ezzel kapcsolatban: „Ha elveszünk a múltban vagy elmerülünk a jövőben, nem vagyunk jelenvalóak, és a boldogság úgy suhan el mellettünk, mint egy ínyencfalatokat tartalmazó menü, amelyet a fogorvoshoz menet a kocsiban fogyasztunk el.”

       A boldogság kulcsa az idő, a megélt, amit önmagunknak és a másiknak tudunk adni. S talán erről felejtkezünk el igazán. A technikai fejlettség, a rohanás a megélt idő minőségétől foszt meg, és taszít boldogtalanságba. Ha nincsen magunkra és a másikra szánt idő, a társas kapcsolataink is megüresednek, és ettől érezzük magunkat boldogtalannak.

       Egy kis közbevetés. Az egyik legkedvesebb barátnőm reggel háromnegyed hatkor felköszöntött a születésnapom alkalmából. S valóban másként kelt fel a Nap. Ettől már csak az lesz a csodálatosabb, amikor személyesen is találkozhatunk, és egymásnak időt adhatunk az életünkből. A születésnapom boldog lett minden egyes pillanatában, amikor felköszöntöttek. Amikor a majd három éves keresztfiaim énekeltek nekem, amikor a barátaimtól üzenet érkezett, amikor rózsát kaptam a gyermekeimtől, amikor egy kedves barátnőm társaságában megettük a születésnapi spagettit és a két nagyobb gyermekem által sütött gofrit. A születésnapom boldog volt, pontosabban voltak boldog pillanatai. Pillanatai, amikor a jelenben felidéződött a múlt sokféle öröme, melyben a közös vonás az összetartozás, és a Rózsaszál, ami mindig ott volt az asztalon, cicoma és díszítés nélkül…

           A boldogság tünékeny álom. Vagy mégsem? Nem az, mert a megélt idő adja. A másik ember, akivel együtt vagyunk. S ennek erejét érezzük a találkozás után, és a hiányát is, ha Valakit nélkülöznünk kell hosszabb vagy rövidebb ideig. Ha a hiány, a nélkülözés állapotában vagyunk, akkor segítségünkre lehetnek a megélt idők boldog emlékei. Az emlékek, amelyeket jó felidézni, és beléjük burkolózni, és vágyni a szebb jövő felé, hogy túléljük a jelen nyomorúságát.

          Ha a másikra nézünk, akkor azt gondoljuk, hogy az arckifejezéséből meg tudjuk határozni, hogy boldog-e vagy sem. Talán még a hangszínéből is. A testbeszéd sokat elárul. De még többet mond egy ember boldog vagy boldogtalan állapotáról az, ahogyan él, ahogyan a másikkal bánik, ahogyan a másikhoz viszonyul. Hisz a boldog ember nem okoz rosszat és fájdalmat. Sonja Lyubormisky kutatása szerint a boldog emberek a következőket cselekszik: segítenek a munkatársaiknak és a járókelőknek, kifejezik hálájukat az iránt, amijük van, időt áldoznak családjukra, barátaikra és társas kapcsolataikra, élvezik az élet örömeit és megpróbálnak a jelenben élni, rendszeresen végeznek testmozgást, derűlátóak a jövőjükkel kapcsolatban, életcélokat tűznek ki és igyekeznek megvalósítani, jól kezelik az életben adódó gondokat.

         Boldogság. Tünékeny álom? Nem. Közel van, csak szem és szív kell hozzá, és a szeretet hangja. A szereteté. A szereteté, mely apát, anyát, gyermeket, barátokat tart egyben örökre, és boldog pillanatokat hoz az életbe.

„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”  (Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck)

A vihar

A hegyek felett fekete felleg tornyosul. Beborít mindent. Mintha éjjel lenne, holott nappal van, mégis sötétség borul a világra. Szélvihar zúg, mi betölt időt és teret. Örvénylik körülötted minden. Csak állsz, és szemléled, mi történik Veled. Mintha az elemek fegyvert ragadtak volna. Égi háború dúl. Villámok cikáznak, és hevítik a levegőt. Nagy robajt hallasz, az ég mennydörög. Az eső elered. Zúdul, zúdul Rád a víz. Levegő után kapkodsz először, s szaladnál a robaj elöl. De nyílt a tér, nem mehetsz sehova. A vihar tombol, és Te csuromvizes vagy. Rettent a hangzavar, és a szélvihar, amiben Benne vagy. Úgy érzed, mintha egy felhőtölcsér lenne a lakásod, mely hirtelen felemel a földről, melyhez annyira ragaszkodsz. Először azt mondod, hogy kifordult a világ négy sarka, semmi sem az, aminek gondoltad - pedig a természetnek csak a valós arca mutatkozik meg. A lábad alatt már nincsen talaj, csak a levegő nagy sebességű áramlata.

       A vihar úgy játszik Veled, mint a gyermek a kedvenc játékszerével. Vagy talán még sem, mert abban van szeretet. Itt úgy érzed, mintha árva, védtelen és kiszolgáltatott lennél.

       A vihar erős, tépi tested, zúzza lelked. Csak a könny zápora sűrűbb az esőjénél. Mikor azonban kiszárad a szemed, és légáramlat hatalmas súlya szálkásítja izomzatodat, könnyűnek érzed magad. Könnyűnek, mintha csak egy viharmadár lennél a felhőtölcsér rejtekében, hol zúdul az eső, csattog az ég, és mindenki fél.

       A vihar szárnyára vesz, és úgy érzed, mintha repülnél. Vért könnyezve ott találod magad a fekete fellegek között, hol csak sötétség honol. A Nap immár száműzött és idegen. De Te mégis itt vagy a magasban, másként, mint megálmodtad. De mégis szállsz a magasban. Érzések és gondolatok kavarognak a lelkedben, és csak ez számít Neked, nem az, amiben vagy.

Gorkij sorai életre kelnek, és lüktetnek a szívedben:

„Tajtékzó, vad tenger felett

szél hajszol kósza felleget.

Felhő alatt, tenger fölött,

mintha sötét villám volna,

büszkén száll a Viharmadár.

Szárnya olyankor hullámot ér,

máskor nyílként fellegbe fúr,

és a felhők hallják hangját,

harsány, bátor hangja boldog.

Mert dalában vihart áhit!

Bús haragját, szenvedelmét

s reményét a győzelemben

hallják hangjából a felhők.

Sirály surran el sikongva,

riadt szívét nyögve rejti

tengerhullám hűvösébe,

mert remeg, fél a vihartól.

Dunnalúdnép is kiáltoz,

de az élet szent harcában

nem érezhet üdvösséget,

villámlástól visszaretten.

Balga pingvin lomha teste

sziklák közt megbúvik gyáván.

Csak a büszke Viharmadár

szárnyal merész ívben ott fenn,

tengerár felett a légben.

Mind alantabb s egyre zordabb

felhő tornyosul az égen,

s zúgva tör a tengerhullám

villámfények magasába.

Mennydörgés közt tajtékozva

reng a tenger, küzdve széllel.

Most a szél erős marokkal

felragadja víz hullámát,

és haraggal dobja vissza

sziklakőre – pozdorjává

törve össze szín-smaragdját

Viharmadár büszkén szárnyal,

mintha sötét villám volna,

olykor nyílként fellegbe fúr,

szárnya víz hullámát tépi.

Ott suhan, mint zordon démon,

vihardémon...száll sötéten,

most kacagva, majd zokogva...

fellegek fölött kacag most,

örömében zokog máskor.

Mindentérző démon - érzi:

fáradóban a vihar már,

tudja jól, hogy nem sokáig

takarja a napot felleg,

nem soká takarja már!

Szél süvölt...és mennydörög még,

kékes lánggal tündökölve

száll a felleg víz tükrére.

Tenger fogja fel a villám

nyílvesszőit és eloltja.

Tűzkígyóként felcikázik

víz tükrében, majd elvész a

villám vakító visszfénye

-Vad vihar jő nemsokára!...

Viharmadár hangja szól így

villámlások közt merészen,

zúgó tengerár fölött is

győzelemnek prófétája:

-Jöjj, vihar, s légy még erősebb!” (Makszim Gorkij: A viharmadár)

       Megérted, hogy a vihar célja, hogy az élet titkát felfogd, és túlláss a rózsaszín, köd festette álmon. Lásd a valóságot, és így légy ember. Ember, AKI a jóba vetett hitét a fekete fellegek között sem veszíti el, és repül, mint egy madár, mégha nem is így álmodta meg a magaslatra jutást. S kimondod bátor, nyílt és őszinte szívvel: - Tűzkígyók és nyílvesszők között is repülök, és keresem a Napot. A Napot, amiről tudom, hogy a sötét fellegek felett ragyog.

A Nap fénye

       

Egy piros műbőr borítású szék áll a gangon. Időről időre kiül rá egy törékeny, idős néni, ahonnan felfelé tekint. A Nap felé. Arcán a boldogság röpke pillanata jelenik meg. Mintha az élete tökéletes lenne. Pedig nem az. Hisz már pár lépés is teher számára. Hátát meggörbítette az idő folyama, haja is megfakult már, az arcán mély barázdák.

     Elmerengek, mi lehet mögötte? Arcának ráncai mennyi fájdalmat és szenvedést rejtenek? Mit hozott számára a múló idő terhe, hogy testében ily kiszolgáltatott lett? De oly furcsa, mikor Reá nézek, csak a sugárzó szemét veszem észre, melyből erő sugárzik az erőtlenségben. Valahogy Te is így vagy ezzel. A gyengeségben vagy egészen acélos. Egyszerűen azért, mert a gyengeséget ki kell bírni, el kell hordozni. S ez nem megy magától. Nem segít a ráncolt szemöldök, sem a vicsorgó fog. Nem segít a könnypatak, mi ömlik-ömlik az arcon. Csak az lehet a segítség, az erő, ha az ember egyszerűen csak a Napba néz, mint a törékeny idős néni a piros széken ülve. Hisz ő már tudja, érzi, hogy a sötétséget csak a fény oszlatja szét.

       Ha úgy érzed olykor, hogy az erőtlenség hatalma nagy és már csak a gondok takarója takar, akkor a sötétség foglya vagy, mely Rád telepszik és a markában tart. Kísért, bánt és nyomaszt. Ha több a felhő, mint a Nap sugara, akkor keress egy piros széket, és ülj ki a gangra, a Nap felé fordítva arcod! S rájössz, hogy a múló idő alkonyában ugyan időd minden nappal fogy, és van sötét felleg feletted is sok, de a Nap is ott ragyog az Égen, sőt a fellegtől csak sugárzóbb a fénye.

         Sokszor megkevesbedik a fény, s van, hogy a napok terhe egyre súlyosabb, s sötétlőn köszönt Reád a holnap. S van, hogy úgy élsz, mintha teljes sötétség volna. Holott a fény nem tűnik el, a Nap ott ragyog az Égen, a JóIsten tart a kezében. Csak nyisd ki a szemed, és vedd észre! S ha meglátod a fénylő Napot, még a száraz kenyér is ízleni fog. Bár jó volna olyan, mi friss és puha, de táplálékod mégiscsak van. A szeretet jó ízét érzed, és enyhül, enyhül meggyötört lelked. Siralom, panasz és könny helyett mosoly jelenik meg tekintetedben, melyben ott van a Nap fénye.

         A múló idő nyomot hagy rajtad. Barázdát váj az arcodon, és lopja szemed fényének sugarát, hisz oly sok a sötét felhő, mi feledtetni, takarni akarja a Napot. Ám ha van törekvés Benned, a Nap fényét sohasem veszíted el. Csak ülj ki a gangra, mint az idős néni: a szívedet, a lelkedet napoztatni, engedve, hogy a Nap fénye elérjen, hogy erős legyél az erőtlenségben!

A csendkúra

„Az öregek, a régiek tudták még, kell, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és az egész teremtett világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni. Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor, vártak és befelé hallgatóztak.” (Schaffer Erzsébet)

Az emberi élet tartalma pillanat. Az ember az életét mégis öröknek és végtelennek érzi, mintha az sohasem érne véget, és az örök életre kellene berendezkednie. A lélek sugarát a jövő foglalkoztatja csupán, és az ember nem is él igazán. Csak fut, fut előre, balgán, ostobán. Vágyakat, ábrándokat kerget, lélek szülte terveket. A buzgalom nagy, a szív akarása olyan, mint egy duzzadó patak. A lélek lüktet, és az ember megy, megy lankadatlanul előre. Életének minden perce megvalósított pillanat. Mégis folyton ürességet érez, és legszívesebben csendkúrát venne, mint mostanában egyre többen, kizárva az élet zaját, zsivajjal teli forgatagát, elvonulva egy erdőbe, vagy csak szobába húzódva vissza, hol a lélek a Teremtő Istennel valóban kommunikálhat. Hol a szív megnyílhat, és tiszta hangon dalra fakadhat, örülve a létezésnek, amiben része van.

Ha megállsz, és csendkúrát veszel, hol nem lüktet a lelked, hol nincsen külső zaj, zsivaj, zsongás és színes forgatag, talán csak egyszerű szoba, vagy az erdő fáinak egybefonódó bozótosa, megérted, hogy az élet igazi ízét a megélt pillanat adja. A megélt pillanat, amiben testestől-lelkestől benne vagy. Mikor a fák ágainak neszét is meghallod, mikor a madarak éneke a dalod, mikor a fűben mászó bogarakat is meglátod, mikor az Égen szálló felhőket is számon tartod. Kitágul előtted a tér, és Lélektől lelkesített ember leszel, ki örül a megélt pillanat minden másodpercének. S másként térsz majd vissza saját életed ritmusába, hol lüktetni és hajtani fog újra a lelked, hisz jövőd a kezedben. De tudni és érteni fogod, hogy a megélt pillanat életed minden perce közül a legszebb, és ez az, ami egészen a Tied. A megélt pillanat, amikor gyermeked a karodban tartod, s talán még szó és hang sincs, csak az egymásra néző szempárotok, és mosollyal rajzoljátok fel az Égre a Napot. A megélt pillanat, amikor az számít, akivel együtt vagy. A gondolata, az érzése, a szívének rezdülése. Nincsen felszínesség, csak mélység, hisz itt terem meg csak az egyet- és az együttérzés. S megérzed, hogy a másik is olyan ember, mint te vagy, egyedi és megismételhetetlen, és micsoda kiváltság, hogy a másikhoz lélekben is közel lehetsz. Ha ezt megérzed, bántani, gyűlölni sem vagy képes. Az igazi szeretet lélekcsendje már a Tied.