Többnek lenni

A történelem az élet tanítómestere. Jó hátra tekinteni, megismerni a múltat, feltöltekezni az előttünk éltek bölcsességével. Hiszen nincsen új a Nap alatt. Csak a technikai fejlettség változik, de az ember ugyanaz.

Szeretem a múltat. Jó belehelyezkedni abba, hogy mi történt 100-200 évvel ezelőtt, vagy még régebben. Csodálni a régen éltek bátorságát, elszántságát. Szívem ilyenkor ünneplőbe öltözik. Nem gondolom, hogy ehhez mindig kell egy megrendezett ünnepség. Bár az ünneplés maga mindig alkalom arra, hogy megállítson és elgondolkodtasson, hogy ne vesszünk el annyira a jelenben, és visszatekintsünk elődeink nagy tetteire, s feltöltekezzünk lélekben. Ám a visszatekintés rejt egy nagy veszélyt. Méghozzá azt, hogy az ember megáll a múltban. Ünnepli azt, ami régen volt, és nem gondol a jövőre. Arra, hogy vajon reánk, akik és itt most élünk, érdemes lesz-e az utódainak visszatekinteni?

A múlt, ami mögöttünk van, nagy ajándék. Ám könnyen akadállyá válik, ha csak az létezik, és elfelejtünk a jelen és a jövő kihívásaira tekinteni. Itt most nem a megélhetésre, a Mi kerül az asztalra? kérdésének körbejárására gondolok, hanem a lelki gyarapodásra. Arra az egyszerű dologra, hogy vannak-e önmagunkon, a létezésünkön túl mutató céljainak? Akarunk-e egyáltalán gyarapodni, előrejutni? A történelmet mindig az vitte előre, hogy az emberek fejlődni akartak, keresték a kihívást. Manapság azonban ennek a fénye kezd megkopni. Van egy technikai fejlettség, és mintha ez elég lenne. Általában véve látom a mai gyermekeken, hogy sokszor már életuntak, hisz mindenük megvan, és elegendőnek ítélik, hogy csak azt tanulják meg, hogy tudják használni az eszközöket és a lehetőségeket. A fejlődésre mintha nem lenne igény – a többségben.

De mindig van egy jövőbe tekintő kisebbség. Talán sohasem voltak az ilyen gondolkodású emberek többségben. De volt erejük a jó ügyet elszántsággal előremozdítani, akár lelkiekben, akár tudományos téren, akár úgy, hogy egy ország vezetőjeként jó irányba kormányozzák a reájuk bízottakat.

Édesapám sokszor mondta nekem: „Több legyél, mint én.” Pedig ő is sok mindent elért, diplomát, családot, egzisztenciát. Elégedett volt az életével, de mégis ha rám nézett, egyetlen gyermekére, akkor a gyarapodás vágyát fogalmazta meg. Én sem tudok másként tenni. A tenni vágyás és az alkotás örömét akarom a gyermekeimnek továbbadni úgy, hogy ne csak ők legyenek többek, hanem a környezetük, a közegük, amiben élnek. Hisz felelősséggel tartozunk egymásért.

A Bibliában a talentumok példázata ugyanezt a lelkületet és a lelkesedést hozza elénk. A példázatbeli gazda a szolgáira bízza a vagyonát, hogy kamatoztassák. Ez a jó értelemben vett meg nem elégedés indulata. Megmutatja, hogy az életben kell, hogy legyenek célok. Nem azért születtünk, hogy a múló évek elteljenek felettünk, hanem azért, hogy alkossunk, létrehozzunk valamit. Több legyen az élet, mint amilyen korábban volt. A három szolgából kettő megduplázza, amit kap. Egy azonban nem tesz semmit, csak elássa. Erről az utóbbiról azt mondhatnánk, hogy nem tett ő semmi rosszat, vigyázott arra, amit kapott, megbecsülte. Ám a megbecsülés nem megőrzést jelent, hanem kamatoztatást. Azt, hogy használjuk az eszünket, a tehetségünket, bölcsességünket és a jóra való készségünket. A példázatbeli gazda elmarasztalja ezt a bizonyos tétlen, egy talentumos szolgát. Dicséretet, elismerést pedig az kap, aki többre jutott.

A mi világunk nem mindig így működik. Előfordul, bizony nem egyszer, hogy azt marasztalják el, aki fejleszt, gyarapít, akinek az élete előremutat, és bizony azok, akik nem tudják vele tartani a lépést, de megvan rá hatalmuk, hogy gátat vessenek a fejlődésnek.

Ha az egyháztörténelmet nézzük, eszünkbe juthat Kálvin János vagy Luther Márton, akik hírnökké váltak korukban, mert a Biblia tiszta forrásához akarták vissza vinni az egyházat. S mi lett belőle? Református és evangélikus egyház, de előbb üldöztetés és kiátkozás. Jó az ő életpéldájukat ismerni. De még jobb tanulni tőlük, tanulni a lelkesedést, a tenni vágyást, az elszántságot, hogy korunknak is legyenek hősei, hogy többek legyünk mi is. Több, és lelkileg gazdagabb emberek. De tudunk-e és akarunk-e többek lenni? Vagy elég a múlt gazdagsága és megelégszünk a jelen silányságával? Merünk-e álmodni, vagy bátorságunk megmarad annál, megelégszünk azzal, ami van és sopánkodva széttárjuk a karunkat, hogy nem volt lehetőségünk a gyarapodásra? Nem rajtam múlt, csak a körülményeken – hányszor hangzik ez a kifogás a tétlenség leplezéseként.

Lehetőség mindig van. Rajtunk, embereken múlik, hogy kihasználjuk-e? Rajtunk múlik, hogy csak hátra tekintünk, és nem cselekszünk semmi építőt, rosszabb esetben még pusztítunk is, vagy előre nézünk a tervezés, az alkotás vágyával, hogy több, nemesebb, jobb és emberibb legyen a világ, amiben élünk, és amit majd hátrahagyunk az utódainknak.

Lüktet bennem a mondat, mit édesapám hagyott rám örökül: „Több legyél, mint én.” Lüktet és hajt előre, meggyújtva újra és újra szívemben a szikrát. Érzem, hogy a jövő a kezemben van. Mozdulok, cselekszem és építek. Nem tehetek mást, hisz erre tanítottak, neveltek. Lélekben büntetésnek érzem a tétlenséget. Igazán boldog akkor vagyok, amikor többre juthatok.

A kincs

Minden ember keresi a kincset, amíg a Földön él. Te is és én is. A kincskeresésben egyformák vagyunk. Abban azonban meglehetősen különbözünk, hogy mit tekintünk kincsnek. Sokan megelégednének a csillogó arany kincsével, mert azt hiszik, hogy a káprázat és a gazdagság elég örömet ad: kényelmes, gondtalan és felhőtlen életet. A csillogó arany a bármit megtehetek érzést is sugallja. A vágy ezért egyre nagyobb. Egy idő után már nem is a csillogó arany számít, hanem az, amit az ember megszerezhet vele. Ez pedig a hatalom az emberek felett. Kitágul a tér: bármit megtehetek bárkivel. Lehetetlenségnek tűnik ez a magaslat? Csóválnád a fejed? Ugyan már, ez nem lehet! De igen!

            Eszembe jut, amit Abraham Lincoln mondott: „Majdnem minden ember kiállja a csapásokat, de ha próbára akarod tenni valaki jellemét, adj neki hatalmat.” A hatalom ajándék, de egyszersmind próba is. Lehetőség az igazi szolgálatra, többre hivatásra, ami még inkább azzal szembesít, hogy felelősek vagyunk egymásért. S mit látunk? Sokszor azt, hogy félvállról veszik ezt. Szétesett családokkal, boldogtalan emberekkel találkozunk, mert az ember nem érzi a súlyát annak, hogy szülő, társ, barát, munkatárs, felettes, hogy EMBER, szívvel és lélekkel, hol irgalomnak, szeretetnek és együttérzésnek kell lennie. Együttérzésnek, mikor a másik fülével hallok, mikor a másik szemével látok, mikor a másik szívével érzek. De ehelyett csak saját hiú szeme, megkövéredett füle és homályos szíve áll rendelkezésre. Bántás, elidegenedés és közöny, mi kibomlik. Olykor pedig az emberi nagyság tört fénye omlik. Mert van, aki úgy megrészegül a hatalomtól, hogy már mindenhatóként tekint magára. És nem gyógyít, hanem bánt. Nem épít, csak pusztít. Nem szeret, csak gyűlöl. Nem békességet teremt, hanem viszályt szít. Miért? Nincsen rá ésszerű magyarázat. Csak annyi, hogy megteheti. Az ember visszaél azzal, amit kapott. Visszaél a legdrágább kinccsel. S a legdrágább kincs nem a hatalom, hanem az emberi élet. Az Enyém, a Tiéd, a Másiké.

            Keressük a kincset, amíg élünk. Pedig a kincs ott van bennünk. A kincs az életünk. S nem keresni kellene, hanem megbecsülni azt. Szeretni a másikat, míg van időnk, míg az élet erre lehetőséget ad.

           Értékes pillanat minden lélegzetvétel. Értékes pillanat, hogy a másik szemébe nézhetek és megérinthetem. Értékes pillanat, hogy szavakkal vagy csak a tekintetemmel üzenhetem, hogy kincs számomra az életed. S míg egymás életének részesei vagyunk mosolyt, fényt és örömet hozhatunk.

            Ha az életre gondolok, az enyémre, a tiedre, mégsem a kincs jut eszembe. Mert a kinccsel, mi bennünk van, visszaélnek. Elárulják érzéseidet, kiforgatják szavaidat, lefokoznak és értéktelennek mondanak. Mert vannak emberek, akiknek nem nyílt ki még a szívük és a szemük. Kincsük nem több, csak a csillogó arany és a hatalom maga. Nem tudják, nem értik, hogy az igazi kincs az élet, mit kaptunk és egyszer vissza kell adnunk. Bármi történjék is Veled, soha ne feledd, hogy az igazi kincs az életed!

            Szemlélem az életet. Az életet magát. Belátom, hogy másokat megváltoztatni nem tudok. Az ébredés, a belátás az emberé, miként a szíve is, mi forrása lehet az igazi és tündöklő életnek! Mit tehetek mégis? Azt, hogy úgy élek, hogy az életet kincsnek tekintem. Megmutatom, hogy megbecsülöm ezt az ajándékot a MÁSIK emberben is. Akkor is, ha az elutasítás és az ütés kemény falával találkozom. Mégis megbecsülöm, és képes vagyok a szeretetre, hisz ettől vagyok ember, ettől vagyok Isten teremtménye. Mikor így cselekszem, Istenhez jutok közelebb, és Jézus is mosolyog rám, hisz ő is csak így élt, és az élet drága kincsének megbecsülését adta tovább.

             A legértékesebb kincsünk az élet, amit testünk törékeny cserépedényében kaptunk. Ez figyelmeztetés is arra, hogy az élet rövid és tünékeny, nem tudjuk miért, hogyan, mikor kezdődik el és miért, hogyan és mikor ér majd véget. Ha nem is hisszük el, de mégis az a valóság, hogy elég egy tragédiát rejtő pillanat és eljön a halál. S a legdrágább kincs lesz hirtelen oda. Éppen ezért értékeljük a pillanatot, míg az élet a kincsünk lehet és az Istentől való meleg szeretetet mutathatjuk meg benne!

A kő

„Kezdetben, amikor az ég még nagyon közel volt a földhöz, Isten az első emberpárt sorra megajándékozta adományaival, amelyeket kötélen eresztett le hozzájuk. Egy napon küldött nekik egy követ, amit az ősök megrökönyödve és sértődötten visszautasítottak. Kis idő elteltével Isten újból leengedte a kötelet, ezúttal banán volt rajta, amit a lentiek tüstént elfogadtak. Ekkor az ősök meghallották a teremtő hangját: Minthogy a banánt választottátok, az életetek is olyan lesz, mint ez a gyümölcs. Ha a követ választottátok volna, életetek olyan lett volna, mint a kőé, változhatatlan és halhatatlan.” (Egy indonéz mítosz)

Milyen balga az ember! – fakadt fel belőlem, amikor először elolvastam ezt a történetet. Könnyű nekem véleményt formálni, amikor nem benne, hanem kívül vagyok az eseményen. Sőt, már tudom a végkifejletet is. Könnyű kívülről és már az egész eseménysort látva bölcsnek lenni. Ám ha belehelyezkedünk ebbe a történetbe, és nem olvasók vagyunk, hanem maguk a szereplők, akkor más a helyzet. Egészen más.

            Tegyük fel, hogy nekünk kínálják fel a követ. Elfogadjuk-e? A kő az kő. Nehéz és kemény. Megenni sem lehet. Mihez kezdjünk vele? – jön ki belőlünk a kérdés. Már jön is a következő mozdulat: elhajítjuk jó messzire azt a haszontalan követ. De Isten nem adja fel. Küld banánt, ami szép és illatos, szemre kívánatos. Megenni is lehet. Kapunk érte mohón. Kiderül a végén, hogy rosszul választottunk.

            Rosszul választottunk, mert a banán választása nem több mint a pillanat megragadása. Megragadom a pillanatot, vagyis magamhoz veszem azt, amire éppen szükségem van. Ha éhes vagyok ételért nyúlok, ha szomjas vízért. Ha pihenni támad kedvem, akkor kirándulok. Én tudom a legjobban, hogy mi kell nekem. Isten a fejemre koppint. Nem így van! Én jobban tudom, mint te magad! Te is tudnád, ha figyelnél rám, ha nem csak a pillanat számítana.

            Amikor lélekben megérünk arra, hogy meglássuk, életünknek nem csak pillanatai vannak, amelyeket ki kell használni, hanem összefüggő eseményláncolata, akkor nyerünk esélyt arra, hogy jól válasszunk. Hiszen végre elkezdünk gondolkodni, hogy bár jó a banán is, de a kőben rengeteg lehetőség rejlik. Lehet belőle fegyvert, szobrot, oszlopot készíteni, házat építeni vagy arra alapozni. Forgatjuk a követ, és már lélekben dolgozunk vele. A képzelet szárnyal.

Ám van még egy nehézségi erő: a lustaság. Majd holnap hozzáfogok. Míg nem kezdem el a munkát, addig megeszem a banánt. A banánt, amivel megtelik a gyomrom. Már nem gondolok a holnapra, mert jó így. Az ihlet és a tenni vágyás tovaszáll.

E történetet olvasva, folyamatosan gondolkodom. Arra jutok, hogy vegyem kézbe a követ. A követ, amiből annyi mindent létrehozhatok. S ha megszületik bennem a vágy az alkotásra, ne gyengüljek el. Legyen fontossá a munka, s ebben legyek olyan megingathatatlan, mint maga a kőszikla. 

Az élet teljessége

Gyakorta megtörténik velem, hogy elrévedek az érzéseimben és gondolataimban, és nem is érzékelem a körülöttem lévő valóságot. Megyek az utcán, a lábam mintha tudná az utat. De lélekben egészen máshol vagyok. Mert belül mindig foglalkoztat valami. Egy-egy történés, egy-egy esemény lenyomata. Arra gondolok most például, hogy milyen nehéz feladat lehet velem együtt élni. Mert a valóságtól oly sokszor elrugaszkodom, de a férjem ezért mégsem haragszik, elfogad és szeret. Hálás vagyok neki ezért, és nagyon örülök annak, hogy ő – velem ellentétben – két lábbal áll a földön, és figyelmeztet, hogy lélekben ne szálljak oly messzire vagy magasra, mert azért van egy külső kerete is az életünknek, és nem árt, ha arra is odafigyelek. Így egészen jó az összhang közöttünk. Kiegészítjük egymást.

A gyermekeink kettőnk keveréke. Mindhármukban felfedezhető a hóbortos szertelenség, a belső elmélyedés, de a külső kereteknek való megfelelés is. Mégis minden erejükkel arra összpontosítanak, ami számukra fontos. Ágostonnak a tudomány, Júliának a művészet, Cecíliának pedig még a játék és a rendszeretet, hogy minden a helyén legyen. Meg van mindenki számára, ami lényeges. Ami kicsúcsosodik a lelkünk tetején, s az számít igazán. A bennük, a bennem és a benned lévő fő irányultság.

Úgy gondolom, hogy fontos megtalálni azt, ami igazán számít. Mindnyájunkban van valami iránt egy meghatározhatatlan rajongás, amiért lelkesedünk, amiért tenni vágyunk, ami célt ad. Számomra ez az alkotás, az írás. Néha úgy érzem, mint terápia is lenne, mert az írás felszabadít és csodálatos örömet jelent, amikor szárnyalhatnak a gondolataim és nincsen határa a fantáziának. Nem vagyunk egyformák. Ki-ki más dologért rajong. Oly különös, amikor azt látom, hogy a kisfiam a fizika és a kémia rejtelmeiben szeret elmerülni, és a számomra száraz matematikai feladatokat megoldani. Júliát már jobban értem, őt a szavalás, az ének, a tánc iránti rajongás köti le, ki bioritmusában is művészlélek: nem szeretet korán kelni, sem korán lefeküdni, este kinyílik, mint egy rózsa, kit a csillag fénye és a holdsugara kelt táncra.

Tinédzser koromban határoztam el, hogy lelkész leszek. Nem volt külső kényszer, csak egy mindent elsöprő élmény és belső késztetés. Kicsiny korom óta kerestem a helyem. Hol író, hol költő, hol csak újságíró akartam lenni. Később tanár. Utána ügyvéd vagy a lelkész. A lelkészség mindig ott motoszkált bennem. Minden vasárnap ott voltam a templomban a szüleimmel, mióta az eszemet tudom. Hittanórák, hittantáborok követték egymást. Kaptam a sok információt, ami szépen ráépült arra a boldog tudatra, hogy Isten mindig velem van és fogja a kezem. Semmi sem történik úgy velem, hogy Ő ne lenne mellettem. Mégis tanácstalan voltam. Azután jött egy mindent elsöprő élmény. S nem volt más, csak az, hogy a teológiára megyek. Végre kristálytisztán tudtam, hogy mi az utam. Csodaként éltem meg, hogy ez az álmom valósággá vált, és éveken át a Biblia forrásából merítve írtam, írtam és írtam, no meg prédikáltam. Úgy éreztem, hogy a lelkem otthonra talált. S lélekben otthon lenni a legjobb dolog a világon! Otthon vagyok ott, ahol mellettem van az Isten.

Így most is otthon érzem magam, bár megváltoztak életem külső feltételei, de Isten mellettem van most is. Most új oldalait kóstolgatom az írásnak. Azt érzem, hogy az Istenben való gyökereim mélyek, és minden betűt, mit papírra vetek, meghatároznak – még akkor is, ha nem Róla szóló igehirdetést írok. Isten meghatároz, bármilyen témáról vagy feladatról legyen is szó.

Változásokon mentem át. Ám az életem biztos pontjai helyén vannak. A családom és az Istenben való hitem. No meg az írás iránti szerelem. mert szerelem ez tele szenvedéllyel.

A világ új oldalait ismerem meg. Új környezet tárul fel előttem és számomra új embereket ismerek meg. Új embereket, akiktől tanulok. Éppen tegnap hallottam egy színésznő ajkáról egy földet rengető mondatot: „A hit szeretet nélkül fanatikussá tesz.” Milyen tömör és igaz megfogalmazása ez annak, amit már sokszor megtapasztaltam. És nem közhely az, hogy a szeretet a legfontosabb lelki érték. A szeretet adja meg a tartalmat. A vágy, az álom, az elkötelezés valami vagy valaki iránt csak akkor ér valamit, ha van benne szeretet.

Lehet, hogy most egy kicsit csapongónak tűnök. De mégis úgy érzem, hogy e rövid írást egy kitérővel kell zárnom, ami mégis teljessé teszi ezt a bejegyzést, ami most valóban naplószerű, mintha személyes levél volna a barátomnak. El is jutottam az életemnek még egy alappilléréhez, a barátsághoz. Örömmel írom, hogy nem sok igazi barátom van. Azért kell a két kezem is, hogy megszámoljam őket. Olyan különös, hogy bár köztem és a barátaim között megnőtt a földrajzi távolság, és nem láthatjuk minden héten egymást a lelkünk mégis összeér. A szívünk mindig kellő időben kap a másiktól egy finom érintést, egy lágy ölelést, olykor cuppanós puszit kacagással. Mindezek mögött pedig azt a bizonyosságot, hogy mindig számíthatunk egymásra. Elcsépeltnek tűnik talán a kiegészítés, hogy jóban és rosszban. Elcsépeltnek tűnik, pedig ez a legnagyobb dolog, amit a barátainktól kaphatunk. Gondolj csak bele, hogy milyen ritka a közös öröm. Mert a legtöbb emberből csak az irigység fakad fel, ha neked valami sikerül. Az igaz baráttól azonban sohasem kapsz hiú szemet. Gondolj csak bele, hogy milyen ritka az, ha a nehézségben kitart valaki melletted, és azon van, hogy begyógyítsa a sebeidet, sőt még jelentéktelennek is mondja az egészet, és kinyitja a szemedet a jóra, a szépre, arra a sok-sok szépségre, aminek örülhetsz. Az igazi barát ezért nagy kincs. Az életem teljességéhez úgy hozzátartoznak, mint az, hogy lélegzem.

Gyakorta megtörténik velem, hogy elrévedek az érzéseimben. Szavak, képek és érintések kavarognak bennem. Mintha egy külön világban élnék, pedig ez a valóságos életem. Azután ott vannak az álmok, amelyek megvalósításra várnak. A férjem, aki folyamatosan inspirál. A család, amiben lüktet az élet, s oly sok örömteli perccel és szeretettel ajándékoz meg. Az írás, ami nélkül nem létezhetem. Isten, aki nélkül nem tudnám értelmezni és élni az életemet. A barátok, kik a tiszta levegőt jelentik.

Érzések, álmok, család, írás, Isten és a barátok. Ez az esszenciája az életemnek. Közöttük vajon melyik a legfontosabb? Nincsen olyan. Egymás mellett állnak. Ám ha mégis valami sorrendről akarnék beszélni, úgy tenném, hogy az életemnek Istenben van a foglalata, és minden abból hajt ki és virágzik.

Mi az, ami megvéd?

Mi az, ami megvéd? – kérdezed sokszor, keresed a választ, amikor az élet hullámai magasabbra tőrnek, mint korábban hitted. Kapaszkodnál valamibe, ami megtart. Ilyenkor derül ki, hogy van-e hited, és ha van miben. Az ember legtöbbször azért esik el, mert belül üres a szíve. Nincsen maradandó valósága, magára mutat csupán vagy a másikra.

Korunkban leértékelődött a lélek és a hit. Mintha csak élőlények lennénk lélek nélkül, kiknek az a szerepe, hogy éljen, dolgozzon és haladjon előre. Mintha valóban csak azok lennénk, amit megeszünk, megiszunk és a két kezünkkel teszünk.

Belül mégis lüktet valami. A szívünk minden egyes dobbanása izgatott nyugtalanságban a lelkünkhöz vezet, emlékeztetve, hogy keresd azt, ami emberré tesz! Emberré, kiknek van vágya, terve, elképzelése. Emberek, kikben magasra száll, olykor meg mélybe jut a lélek. Emberek, kik az öröm mellett tipródnak is, és keresik azt a valamit, ami megtart, ha megindul a föld az ember lába alatt. Felfakad a kérdés a szíved mélyéről nem egyszer: Mi az, ami megvéd? Mit tehet erőssé? Mi lehet oltalommá, ha jön a földcsuszamlás? A válasz sem késik. A válasz, ami így hangzik „én magam”.  Elég volna? Elég – mondják sokan, önmagukat erősnek és megingathatatlannak tartva. Ám elkövetik a legnagyobb hibát csak önhittségükben bíznak. Mi oly kevés, és valójában semmi sem. Olyan, mint a levegőben szálló porszem – mit felkap a szél, és magasra emel, de utána nem marad más csak az eső áztatta sár. A porszem a földhöz tapad. Oda jut vissza, ahol megkezdte útját. Mert a megmaradáshoz tartalom kell. Tartalom, amiben van norma, mérték. Miben Isten látszik, és nem az emberi érzés. Ahhoz, hogy lélekben magasba szállj, szárnyra van szükséged, és engedned kell, hogy Isten a porból emberré formáljon. Emberré, miben angyali a lélek. A szárny, mi magasba repít, csak így lehet a tied.

Ez nem más, mint maga a hit. Hit abban, amit a Biblia ír. Az a Szó, az az Ige, amit Isten ad neked, felfedve az élet igazi titkát, amiben erő van, és ami erőssé tesz.

Mi az, ami megvéd? A hit, ami Istentől van. Ez kijelöli utad, és biztonságot ad. Jöhet bármi veszély, csak Őreá kell nézned és hallanod szavát, és nem kérded többé, hogy mi véd meg. Mert Istent tudod magad mellett. Nem vagy védtelen és kiszolgáltatott, még akkor sem, ha annak látszol. Van hited, és ez mindenre elég. Elég, ha jön a betegség, a bántás, a fájdalom.  Elég, ha az elmúlás erőit érzed, és a halál rémít, de nem rettensz meg. Hisz tudod, miben hiszel. Ez ad tartalmat és súlyt neked, és szárny repít ott, hol mást csak a szél sodor.