A kő

„Kezdetben, amikor az ég még nagyon közel volt a földhöz, Isten az első emberpárt sorra megajándékozta adományaival, amelyeket kötélen eresztett le hozzájuk. Egy napon küldött nekik egy követ, amit az ősök megrökönyödve és sértődötten visszautasítottak. Kis idő elteltével Isten újból leengedte a kötelet, ezúttal banán volt rajta, amit a lentiek tüstént elfogadtak. Ekkor az ősök meghallották a teremtő hangját: Minthogy a banánt választottátok, az életetek is olyan lesz, mint ez a gyümölcs. Ha a követ választottátok volna, életetek olyan lett volna, mint a kőé, változhatatlan és halhatatlan.” (Egy indonéz mítosz)

Milyen balga az ember! – fakadt fel belőlem, amikor először elolvastam ezt a történetet. Könnyű nekem véleményt formálni, amikor nem benne, hanem kívül vagyok az eseményen. Sőt, már tudom a végkifejletet is. Könnyű kívülről és már az egész eseménysort látva bölcsnek lenni. Ám ha belehelyezkedünk ebbe a történetbe, és nem olvasók vagyunk, hanem maguk a szereplők, akkor más a helyzet. Egészen más.

            Tegyük fel, hogy nekünk kínálják fel a követ. Elfogadjuk-e? A kő az kő. Nehéz és kemény. Megenni sem lehet. Mihez kezdjünk vele? – jön ki belőlünk a kérdés. Már jön is a következő mozdulat: elhajítjuk jó messzire azt a haszontalan követ. De Isten nem adja fel. Küld banánt, ami szép és illatos, szemre kívánatos. Megenni is lehet. Kapunk érte mohón. Kiderül a végén, hogy rosszul választottunk.

            Rosszul választottunk, mert a banán választása nem több mint a pillanat megragadása. Megragadom a pillanatot, vagyis magamhoz veszem azt, amire éppen szükségem van. Ha éhes vagyok ételért nyúlok, ha szomjas vízért. Ha pihenni támad kedvem, akkor kirándulok. Én tudom a legjobban, hogy mi kell nekem. Isten a fejemre koppint. Nem így van! Én jobban tudom, mint te magad! Te is tudnád, ha figyelnél rám, ha nem csak a pillanat számítana.

            Amikor lélekben megérünk arra, hogy meglássuk, életünknek nem csak pillanatai vannak, amelyeket ki kell használni, hanem összefüggő eseményláncolata, akkor nyerünk esélyt arra, hogy jól válasszunk. Hiszen végre elkezdünk gondolkodni, hogy bár jó a banán is, de a kőben rengeteg lehetőség rejlik. Lehet belőle fegyvert, szobrot, oszlopot készíteni, házat építeni vagy arra alapozni. Forgatjuk a követ, és már lélekben dolgozunk vele. A képzelet szárnyal.

Ám van még egy nehézségi erő: a lustaság. Majd holnap hozzáfogok. Míg nem kezdem el a munkát, addig megeszem a banánt. A banánt, amivel megtelik a gyomrom. Már nem gondolok a holnapra, mert jó így. Az ihlet és a tenni vágyás tovaszáll.

E történetet olvasva, folyamatosan gondolkodom. Arra jutok, hogy vegyem kézbe a követ. A követ, amiből annyi mindent létrehozhatok. S ha megszületik bennem a vágy az alkotásra, ne gyengüljek el. Legyen fontossá a munka, s ebben legyek olyan megingathatatlan, mint maga a kőszikla.