Többnek lenni

A történelem az élet tanítómestere. Jó hátra tekinteni, megismerni a múltat, feltöltekezni az előttünk éltek bölcsességével. Hiszen nincsen új a Nap alatt. Csak a technikai fejlettség változik, de az ember ugyanaz.

Szeretem a múltat. Jó belehelyezkedni abba, hogy mi történt 100-200 évvel ezelőtt, vagy még régebben. Csodálni a régen éltek bátorságát, elszántságát. Szívem ilyenkor ünneplőbe öltözik. Nem gondolom, hogy ehhez mindig kell egy megrendezett ünnepség. Bár az ünneplés maga mindig alkalom arra, hogy megállítson és elgondolkodtasson, hogy ne vesszünk el annyira a jelenben, és visszatekintsünk elődeink nagy tetteire, s feltöltekezzünk lélekben. Ám a visszatekintés rejt egy nagy veszélyt. Méghozzá azt, hogy az ember megáll a múltban. Ünnepli azt, ami régen volt, és nem gondol a jövőre. Arra, hogy vajon reánk, akik és itt most élünk, érdemes lesz-e az utódainak visszatekinteni?

A múlt, ami mögöttünk van, nagy ajándék. Ám könnyen akadállyá válik, ha csak az létezik, és elfelejtünk a jelen és a jövő kihívásaira tekinteni. Itt most nem a megélhetésre, a Mi kerül az asztalra? kérdésének körbejárására gondolok, hanem a lelki gyarapodásra. Arra az egyszerű dologra, hogy vannak-e önmagunkon, a létezésünkön túl mutató céljainak? Akarunk-e egyáltalán gyarapodni, előrejutni? A történelmet mindig az vitte előre, hogy az emberek fejlődni akartak, keresték a kihívást. Manapság azonban ennek a fénye kezd megkopni. Van egy technikai fejlettség, és mintha ez elég lenne. Általában véve látom a mai gyermekeken, hogy sokszor már életuntak, hisz mindenük megvan, és elegendőnek ítélik, hogy csak azt tanulják meg, hogy tudják használni az eszközöket és a lehetőségeket. A fejlődésre mintha nem lenne igény – a többségben.

De mindig van egy jövőbe tekintő kisebbség. Talán sohasem voltak az ilyen gondolkodású emberek többségben. De volt erejük a jó ügyet elszántsággal előremozdítani, akár lelkiekben, akár tudományos téren, akár úgy, hogy egy ország vezetőjeként jó irányba kormányozzák a reájuk bízottakat.

Édesapám sokszor mondta nekem: „Több legyél, mint én.” Pedig ő is sok mindent elért, diplomát, családot, egzisztenciát. Elégedett volt az életével, de mégis ha rám nézett, egyetlen gyermekére, akkor a gyarapodás vágyát fogalmazta meg. Én sem tudok másként tenni. A tenni vágyás és az alkotás örömét akarom a gyermekeimnek továbbadni úgy, hogy ne csak ők legyenek többek, hanem a környezetük, a közegük, amiben élnek. Hisz felelősséggel tartozunk egymásért.

A Bibliában a talentumok példázata ugyanezt a lelkületet és a lelkesedést hozza elénk. A példázatbeli gazda a szolgáira bízza a vagyonát, hogy kamatoztassák. Ez a jó értelemben vett meg nem elégedés indulata. Megmutatja, hogy az életben kell, hogy legyenek célok. Nem azért születtünk, hogy a múló évek elteljenek felettünk, hanem azért, hogy alkossunk, létrehozzunk valamit. Több legyen az élet, mint amilyen korábban volt. A három szolgából kettő megduplázza, amit kap. Egy azonban nem tesz semmit, csak elássa. Erről az utóbbiról azt mondhatnánk, hogy nem tett ő semmi rosszat, vigyázott arra, amit kapott, megbecsülte. Ám a megbecsülés nem megőrzést jelent, hanem kamatoztatást. Azt, hogy használjuk az eszünket, a tehetségünket, bölcsességünket és a jóra való készségünket. A példázatbeli gazda elmarasztalja ezt a bizonyos tétlen, egy talentumos szolgát. Dicséretet, elismerést pedig az kap, aki többre jutott.

A mi világunk nem mindig így működik. Előfordul, bizony nem egyszer, hogy azt marasztalják el, aki fejleszt, gyarapít, akinek az élete előremutat, és bizony azok, akik nem tudják vele tartani a lépést, de megvan rá hatalmuk, hogy gátat vessenek a fejlődésnek.

Ha az egyháztörténelmet nézzük, eszünkbe juthat Kálvin János vagy Luther Márton, akik hírnökké váltak korukban, mert a Biblia tiszta forrásához akarták vissza vinni az egyházat. S mi lett belőle? Református és evangélikus egyház, de előbb üldöztetés és kiátkozás. Jó az ő életpéldájukat ismerni. De még jobb tanulni tőlük, tanulni a lelkesedést, a tenni vágyást, az elszántságot, hogy korunknak is legyenek hősei, hogy többek legyünk mi is. Több, és lelkileg gazdagabb emberek. De tudunk-e és akarunk-e többek lenni? Vagy elég a múlt gazdagsága és megelégszünk a jelen silányságával? Merünk-e álmodni, vagy bátorságunk megmarad annál, megelégszünk azzal, ami van és sopánkodva széttárjuk a karunkat, hogy nem volt lehetőségünk a gyarapodásra? Nem rajtam múlt, csak a körülményeken – hányszor hangzik ez a kifogás a tétlenség leplezéseként.

Lehetőség mindig van. Rajtunk, embereken múlik, hogy kihasználjuk-e? Rajtunk múlik, hogy csak hátra tekintünk, és nem cselekszünk semmi építőt, rosszabb esetben még pusztítunk is, vagy előre nézünk a tervezés, az alkotás vágyával, hogy több, nemesebb, jobb és emberibb legyen a világ, amiben élünk, és amit majd hátrahagyunk az utódainknak.

Lüktet bennem a mondat, mit édesapám hagyott rám örökül: „Több legyél, mint én.” Lüktet és hajt előre, meggyújtva újra és újra szívemben a szikrát. Érzem, hogy a jövő a kezemben van. Mozdulok, cselekszem és építek. Nem tehetek mást, hisz erre tanítottak, neveltek. Lélekben büntetésnek érzem a tétlenséget. Igazán boldog akkor vagyok, amikor többre juthatok.