Az önuralom

A néhai miniszterelnök Antall József egy televízió-interjú során azt a gyermekkori emlékét elevenítette fel, hogy egyszer matematikából egyest kapott. Ez rendkívül fájt neki, és kétségbeesett. Hazaérkezve az édesapja nem haragudott meg rá, nem gondolta ezt jóvátehetetlen bajnak, és csak annyit kért tőle: „Fiam, ne veszítsd el az önuralmad!”

            Ha végiggondolom ezt a rövid epizódot, megértem, hogy az egyik legfontosabb tulajdonsága az embernek az önuralom. A bajban is meg kell őrizni az emberi méltóságot. Ez nem könnyű. Mert a kudarc, a veszteség, a sikertelenség rossz érzés. Én sem érzem jól magam a bőrömben, ha valami nem úgy sikerül, amint vártam. Meglátszik rajtam, amit a szívem átél. Mégis tudom, hogy törekednem kell arra, hogy az önuralom az enyém legyen. Uralkodnom kell az érzéseim és a gondolataim felett. Természetesen ezt nem úgy gondolom, hogy felveszek valami álarcot, és az arcom rezzenéstelen marad. Olyan ember sohasem szeretnék lenni, ki egyformán fogad örömet és bánatot. Ám szeretném legyőzni a rossz érzést, az elkeseredést és az indulatot. Mert egyik sem visz előbbre, csak a mélybe ránt, és hátra húz. A közömbösség, a pesszimizmus, a harag tehát nem lehetőség.

            Racionálisnak tűnik ez a megállapítás, és már-már az az érzése az embernek, hogy az önuralom és a higgadtság mintha csak az értelem és a neveltetés kérdése lenne. Részben az is. Én is arra tanítom a gyermekeimet, hogy ne veszítsék az önuralmukat, ha valami nem úgy alakul, mint gondolták, ne legyen sírás, kiborulás, hangos felháborodás, esetleg hiszti. Ezt a szülők újra és újra elismétlik. Mindennek ellenére sokáig nem sok gyümölcs terem, mert lelkileg kell megérnie rá az embernek. Bár van, aki felnőtt fejjel sem képes érzéseinek gátat szabni, indulatait kordában tartani.

            Mi segíthet? Úgy gondolom az, amikor az ember a jó vagy rossz érzéseivel befelé fordul, és Felfelé tekint. Egyszerűen imádkozik. Az imádkozás pedig nem annyi, hogy elmondok egy jól ismert fohászt és megyek tovább. Az imádság belső elcsendesedés, amikor időt szánok magamra és arra, Aki megalkotott. Az Alkotóval összekapcsolódik a lelkem. Csak mi létezünk ketten. Csend van. Az idő végtelen. Csak a lélegzetvétel hangja hallatszik. Az élet teljessége tárul fel, a csodája, a misztériuma. Minden hullám, ami a lélekben van, szépen kisimul. Erő és nyugalom áramlik szét. Az egyensúly, mi a mindennapokban meginog, helyreáll. Mintha újjászületnék. A lélek és az értelem összhangra talál, és le lehet tenni a rossz érzéseket, a haragot, az indulatot, a bánatot, helyére pedig a megújulás, a reménység, a jó iránti elszánás kerül. A negatívumok eltűnnek és megmaradnak. Megmaradnak úgy, hogy bölcsességre vezetnek. Rájövök arra, hogyan javítsam ki azt, ami rossz. És utána jön a „mégis” nekifeszülése, hogy nem adom fel a küzdelmet, de Isten erejével jó és nemes eszközt használva megyek tovább a hétköznapok küzdelmeibe.

            Az önuralom témájától indultam el. Azt hiszem, még nem távolodtam el tőle. Csak az önuralom titkához jutottam közelebb, ami valójában isteni ajándék az imádkozó léleknek. Az imádkozó léleknek, hisz az imádság lelki felfrissülés, biztos alap és háttér. Alap akkor, mikor megrendül a lábunk alatt a föld, majdnem reánk omlik az előttünk lévő sziklából egy darab vagy kiönt mellettünk a folyó és az ár csaknem elborít. És mi mégis állunk szilárdnak, keresve a megoldást. Hisz ott van az imádság háttere, amiből újra és újra erőt meríthetünk és nem a jó vagy a rossz hangulatunk, indulatunk vagy örömünk kormányoz, ha Isten Lelke. Ez több és csodálatosabb annál, mit remélhet az ember, mégis megkapja, mégis része lehet benne!

            Ne fokozzuk le az életet azzal, hogy nem élünk az imádság lehetőségével! Mert az imádkozás nélküli élet valójában nem is nem élet, csak ideig-óráig tartó viaskodás az érzésekkel, a gondolatokkal, a másik emberrel, hol nincsen folytonosság, mert szeretet és gyűlölet, elégedettség és keserűség, békesség és harag váltja egymást. Nincsen igazi nyugalom, sem önuralom, sem józanság.

        Lássuk meg, hogy lehet emberként mennyei erővel élni és az élet nehézségeivel szembenézni! Miénk lehet a józanság, a higgadtság és az önuralom akkor is, mikor mások csak egymásnak feszülnek, hadakoznak lélek és értelem nélkül, olykor kétségbeesnek és elégedetlenkednek, míg végül az indulat tüze megemészti őket.

             Forduljunk befelé és tekintsünk Felfelé, hogy harmóniát és békességet találjunk, hogy a rossz helyzetekből a legjobbat kihozzuk, világosan látva a körülményeket és a kiutat, józanul, higgadtan, önuralommal a Lélek vezetése alatt.