A szürkeség ott lebeg körülötted, ám egyszerre dacolsz ezzel. Elindulsz, s mész gyalogszerrel a városon át. Tekinteted felfelé emeled, és nézed a páratlanul szép házak homlokzatát. Ez most a minden, az állandóság. A házak nem érzik a világ változását. Olyanok, mint régen. Már-már megingathatatlanok. Amint haladsz előre, felfelé emelt tekintettel, észreveszed, hogy egy napsugár megcsillan egy tető felett, ami emberileg nézve lehetetlen. De mégis ott ragyog a fénysugár, hiába gomolyog a köd fellege.
Eszmélsz. Újra önmagadra találsz. Leteszed az aggodalmaid nehéz köpenyét, és hagyod, hogy a lelkedben lévő belső láng erőre kapjon. Érzed, hogy a melegség szétárad benned, és szertefoszlik a didergés.
Leteszed a nyomasztó terheket, és a hit lendületének szárnyaira szállsz át. A maga természetességével, könnyedén. Mert a fény csodálatos színei fénylenek a lelkedben. A fény nem hunyt ki, és színei sem koptak meg. A mélység érzésének megtapasztalása még intenzívebbé teszi őket. Érzed, hogy az élet ott lüktet benned. A mosoly belülről tör fel, és nem enged neked többé egy búskomor percet sem. Hisz az élet a tied. A szabadság határtalan, mert a lélek és a gondolat szabad. Te döntesz, hogy mit követsz és kinek hiszel, a ködnek, a felhőnek vagy az Égből érkező napsugár érkezésének - mi mindent eloszlat, és segít abban, hogy rálépj újra a saját utadra. Felfelé tekintve a boldogság önfeledtsége kerít hatalmába. Valóban boldog vagy, mert égi fény övez. S bárhol vagy, bármi történjék is, érzed, mindig a legjobb kezekben vagy.
Csak egy sétára indultál a világ lélekvesztő hektikusságában. Nem volt más, csak a nyugtalan lelked vihara, mi nem várt mást, csak egy kis nyugalmat. Egy szabad lélegzetvételt. Ám többet kaptál. A fény színeit - újra.
