Boldog vagyok

Boldog vagyok, hogy időm percre be van osztva, és sokszor úgy érzem, hogy nincsen elég idő magamra. Boldog vagyok, mégha úgy is érzem, hogy futok az élet után, miközben az életben vagyok nyakig benne. Boldog vagyok, hogyha beszélgetek is a férjemmel a mondatok fele befejezetlen marad, mert mindig van valami fontos, halaszthatatlan, amit el kell mondani anyának vagy apának. Boldog vagyok, hogyha leülök és az két percnél nem tart tovább, mert valaki arra kér, hogy kapcsold fel a villanyt, hozz egy pohár vizet, meséld el újra Rigócsőr király történetét, vagy egyszerűen csak egy hatalmas puszit nyom az arcomra.    

         Boldog vagyok, hogy megízlelhetem, milyen egy szobalány, egy mosónő, egy vasalónő, egy takarítónő  és egy nevelőnő élete egyszerre. Egy nevelőnőé, kinek tanácsait van, hogy nem fogadják meg. Boldog vagyok, hogy egyszerre több dimenzióban kell gondolkodni, és megtalálni a közös hangot egy kiskamasszal, egy  tízéves kis-nagylánnyal és egy ötéves tündérrel, s bár nagyon különbözőek, mégis még mindig beszélgetni és játszani szeretnek a legjobban.

Boldog vagyok, hogy három gyermek van rám bízva, még akkor is, amikor eszembe jut, hogy kislánykoromban a játékbabák nem beszéltek vissza, és mindig úgy volt minden, ahogy szerettem volna. A családos élet ennél bonyolultabb, árnyaltabb, és most örömet az ad, hogy ők itt vannak, és három csodálatos személyiség kibontakozásánál segédkezhetem, hogy megtalálják majd a saját útjukat, tudva a világról, az életről, amit kell, ami szükséges, megérezve a feltételek nélküli szeretetet.

Boldog vagyok, egyszerűen csak azért, hogy vannak. Boldog vagyok, amikor elevenek és egészségesek, és nem kell  visszatartani a könnyeimet, mert éppen szenvednek és betegek.  És a szívem szakad meg. Mégis van ilyen pillanat, ám amikor az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, az élet, az életem még boldogabb, és a szeretet még féltőbben izzik, mert a rosszat - ha nem is tudod - mégis ki akarod védeni.

Boldog vagyok, hogy ők hárman itt nyüzsögnek körülettem, és én lehetek az, akihez mindig odajönnek. Odajönnek, ha boldogok. Odajönnek, ha könnyes a szemük. Odajönnek, ha segítség kell. Odajönnek, ha csak bolondozással akarják kitölteni az időt. 

Boldog vagyok, hogy édesanya lehetek, mert az ő életük az én életem. Boldog vagyok, ha az ő életük nehéz kérdéseivel ostromolnak. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ennyi idősen, én hogyan gondolkodtam, mit éreztem, mire vágytam, és utána együtt próbálkozunk az érzéseket, a gondolatokat a helyére illeszteni, mely közelebb vezet az életük nehéz kérdéseinek a megoldásához. Boldog vagyok, ha a kérdéseik mögött csak apróbb bonyodalom van, ami sohasem megoldhatatlan. A boldogság akkor nehezedik rám, ha egy felnőtt életet is próbára tévő kérdés, helyzet mutatkozik meg, és az érthetetlen történéseket le kell fordítani gyermeknyelvre. Boldog vagyok-e ilyen pillanatokban? Nem, nem mondhatom, de tudom, hogy a nehéz tapasztalatokkal erősebbek lesznek, ha felnőnek. A nehéz tapasztalatot senki sem akarja, kívánja, de ha már érkezik, akkor csak az az út van, hogy épüljetek, tanuljatok belőle, és a rosszat jóra vezesd, mi sok energiát vesz el és ad mégis egyszerre.

      Boldog vagyok úgy, ahogyan vagyunk. Boldog vagyok, hogy egymás nélkül nem létezhetünk. Tudom, hogy egyszer ez megváltozik. Egyszer majd másképp lesz szükségük rám,  ránk idős szülőkre, ha felnőnek és tényleg önálló életet kezdenek. De ez szerencsére még odébb van. S míg tart a bonyolult, zajos, sírós és nevetős családi élet, addig is boldog vagyok. Boldog, élvezve a szimbiózist. Utána meg majd a többi kihívást, mert a gyermekeim örökre a gyermekeim maradnak, és a szeretet, a lelki egymásra utaltság nem múlik, nem múlhat el soha.

Arckép

Arc képen, festményen, fényképen vagy szoborban kiöntve, amit ha nézel, megérint az alkotás tekintete. Olyan érzés támad Benned, mintha ismernéd, ismerted volna az embert is, kiről a képmás készült. Már-már azt gondolod, hogy az emberi kéz alkotásában, az arcképben is lélek van.

Arckép. Az alkotás sokat mond, de mégsem eleget. Ha valakit meg akarsz ismerni egészen, figyelj arra, hogy a gondolatait, érzéseit hogyan öntötte formába szavakkal. Hisz kiderül, hogy miben hitt, mennyire ismerte magának, és a korának lehetőségeit, illetve korlátait. Kiderül, hogy álmodozó vagy realista. Kiderül, hogy a Lélek lángja hogyan vitte ismeretlen utakra. Kiderül, hogy mennyire értette meg századának kihívását, és az is, hogy akart-e több lenni, mint az elődei? Kiderül, hogy a rá bízottakat akarta-e többre vezetni? Kiderül, hogy adott-e  vagy elvett, felemelt-e a másikat vagy csak taposta? Kiderül, hogy segítette-e az igaz hittel való feltöltekezést, vagy a lelkeket megüresítette, és a tönkretétel lett az "igaz" büszkesége? Kiderül. Ha engeded, ha hagyod, hogy a kimondott vagy leírt szavak lelkedhez közel érjenek, és végiggondolod, helyére teszed őket.

Arckép. A közeli és a távoli múltból. Sok képmás jelenik meg előtted. Vibrálnak Benned a szavak. Ám most csak egyre összpontosítasz. Egy olyan ember arcképére, aki a XIX. században volt egy közösség csendes fáklyavivője. Ki azon töprengett, hogy a korabeli viszonyok közötti megmaradás miként lehetséges fejlődéssel. Ki nem ösztönzött mindent eldöntő ádáz harcra, hanem csak józanságra intett, még a leglázasabb napok idején is. Józanság - nagy kincs. Kulcsa a megmaradásnak és a fejlődésnek. Hisz a józansághoz higgadt bölcsesség társul, mi mindig fontolóra veszi azt, ami korábban volt a hibáival együtt, és levonja a tanulságot. E tudással felvértezve néz szembe a jövővel, és hozza meg a döntéseket.

Arckép. Szavakból, gondolatokból öntve, papírra vetve, hol az ember lelkének valós vonásait ismered meg. Arckép egy gondolkodóról, ki összegezte környezete számára azt, amit az emberi kapcsolatok világáról megértett.

"Tanuld meg az élet legfőbb bölcsességét, amihez fogsz, mindég gondold meg a végét - vagyis maradj veszteg, ne csinálj semmit elhamarkodottan, Hübele Balázs módjára, ne légy se változó hangulatok, se a divatos eszmék és áramlatok, se a lázító forradalmi ideálok és teóriák rabja. A sovány egyesség jobb a kövér pernél." "Nagy bűnt követ el a másokat ámító, a békén lévőket összeháborító." "Lélek tisztasága, erkölcs szelídsége, halandó embernek legszebb ékessége."

Az egyik legszívbe markolóbb mondata pedig ez: "Legyünk rabokból ismét emberek, ember maradjon mindig, minden körülményben." Mondta, írta jegyzőként egy olyan korban, ahol általános volt az önkényes földesúri követelés, a nemesi visszaélés és minden jogi alapot nélkülöző túlkapások sorozata. A mesés vagyonnal rendelkező nemesek nem érték be annyival, ami jár nekik, hanem úgy csűrték-csavarták, értelmezték, magyarázták a rendeleteket, hogy maguknak minél több előnyt érjenek el az egyszerű ember rovására. Ám ez a jegyző, noha a földesúri akarat és a jobbágyi szükség kereszttüzében állt, mégis kiállt amellett, amiben hitt. Igyekezett elviselhetővé tenni az elnyomott helyzetét, védve az emberek  jogait. Igyekezett a nehéz sorsúakat felemelni, a tudatlanság ellen tenni. Igyekezett az egyszerű emberek szívét, lelkét nemesíteni.

Ha végiggondolod, megérted, hogy nem a jobbágy volt igazából rab, hanem az, aki a hatalmat felette gyakorolta. Ki visszaélt hatalmával, ahelyett, hogy jóra használta volna. A jóindulat embert formáló szépségével nem ékeskedett a hatalmat gyakorlók szava. Ám a jegyző ember volt, és nem rab. Az emberszeretet áthatotta, ki szerette az életet és az embereket, és küzdött is értük, ahogyan tehette. Bár élete végén keserűen leírja: "Kinek jó szíve nincsen, csak önzést rejt keble, annak boldogságról nem lehet sejtelme."  Mégis azt érzed Bonyhay Benjámin gondolatait megismerve, hogy a környezetében lévő mérhetetlen önzés adott neki ösztönzést arra, hogy a rossz ellen tegyen. Tegyen lélekkel, igaz szeretettel.

Arc képen, festményen vagy szoborban kiöntve. Arc egy-egy könyvben, hol a képmást a leírt szavak rajzolják meg. És úgy érzed, hogy szavak szerzőjét egészen megismerted, és tanulsz tőle, erőt merítve, hogy a Te életedet, a Te korodat is fénylőbbé tedd! Azzal a kérdéssel a szívedben, hogy Rólad vajon mit mondanak a szavaid, mit a másik  számára arcképként örökül hagysz?

Olthatatlan tűz

"Az idő a gazda" - mondogatták régen a földművesek az időjárás hatalmára gondolva. A szorgalom és a munka csak a kedvező feltételek mellett érik be. A földeken az "Az idő a gazda." Ám van, hogy a városban is élő is ezt nagy hangsúllyal kimondja. Mert elég egy vihar, egy villámcsapás és olthatatlan lesz a tűz, ami fellobban. Egy szikra mindent megváltoztat.

1874-et írunk. Augusztus 20-án, az ünnep után nyugovóra tér egy városban a lakosság. Azzal a jóleső érzéssel, hogy minden kiszámíthatóan folyik tovább. Nappalt éj követ, múlik az ünnep, a munkás kéz újra dolgozni kezd. Felüdítő a pihenés, és a nyugalmas éj. A csendes nyári éjszakán azonban vihar kavarog. Hatalmas robaj. Villám csap a templomtoronyba, és a tűz olthatatlan lánggal lángol. A zuhogó eső sem oltja el, sem a templom körül csoportosuló tengernyi ember, ki oltani akar serényen. A torony mégis ég, lángol.  Ki látja, annak a szíve beleremeg. A hit házát a tűz emészti meg. Recseg-ropog a gerenda a tetőzet alatt. A harangok némák. Nem kondulnak többet, az olthatatlan tűz elolvasztja őket. A templom leég. Az olthatatlan tűz ellen nincsen ellenszer, addig ég, míg minden a martalékává nem lesz. Hisz a tűz természete már csak ilyen. Akkor is ez történik, amikor az ember lelke árasztja a perzselő lángot, felégeti az érzéseket, pusztítva a jóba vetett hitet. Csillapítani, eloltani nem lehet.  Nem használ semmi sem. A jó szó, a józanság, az igazság és a méltányosság sem. 

Olthatatlan tűz, ha feltámad, ami volt, semmivé lesz. Pusztít mindent, amit az ember megépített. Pusztul az is, amit az Isten tiszteletére emelt. Nincsen kivétel.

Olthatatlan tűz, ha feltámad negatív töltéssel, ami volt, semmivé lesz. Az ember embert olthatatlan lángolással hányszor égeti meg, és törekszik arra, hogy megsemmisítse teljesen? Hiúságból, irigységből, hatalomvágyból cselekedve. A másik eltiprása a legédesebb győzelem. Pedig lehetne lelkének olthatatlan tüze pozitív töltéssel is tele, ami épít a pusztítás helyett. Építi a hit kőfalát, ami a csapásoknak ellenáll, megújítja a reménységet még akkor is, amikor az ember csak a romokat szemléli. Igaz közösséget teremt, hol a másik éppen olyan fontos, mint önmagadnak Te. 

1874. augusztus 21-e hajnalán már minden csöndes. Nem kondul meg a harang, néma a táj. A füst is szétoszlott már. A vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan sebesen ment el. Lesújtott, ezzel elvégezte, amit kellett. Lesújtott olthatatlan tűzzel, és az ember nem tehetett ellene semmit sem. Emberéletet azonban nem követelt. Csak a lélek szerzett sebet. Nem is keveset. Az értetlenség nagy. Az értelem nem foghatja fel, a szív alig ocsúdik fel. Észvesztő zűrzavar egy pillanatra, és óriási a döbbenet, hogy az olthatatlan tűznek mekkora pusztító ereje van. 

Vihar után szélcsend, hol a legnagyobb kérdés, mi lesz? Mi semmivé lett, újjá lehet. Ám ehhez a legfontosabb feltétel az ember szíve és keze. Alig telik el egy esztendő, és a templom újjáépül…

Az élet egy évszázadon át csendes mederben folyt, és azután az olthatatlan tűz mindent megváltoztatott. Valami elpusztult, valami megszületett. Megszületett az olthatatlan tűz az emberi lélekben, miben csak pozitív töltés van, és épít újra, nekirugaszkodik a célnak a testvéreivel egymásba kapaszkodva.